Hillel Fuld Facebook-bejegyzésébek fordítása
Kérésre ma megosztom gondolataimat a héten olvasott Tóra-részről, hogy senki ne maradjon le róla. Holnap, a sabbat előtt újra megosztom.
Emellett egy számomra is nagy hír, hogy az Ynet English először publikálta ezt. (Nagyon izgatott vagyok, hogy mostantól az Ynet több millió olvasója is megismerheti a Tóra-részt!)
Ezen a héten a Nicávim részt olvassuk, ami „állást” jelent.
Ezt a részt mindig Ros Hásáná előtti szombaton olvassák. Ez az egész Tóra egyik legrövidebb része, de tele van alapvető tanulságokkal az életre nézve.
A rész legelső verse megválaszolja azt a kérdést, amellyel egész életemben küzdöttem. A nagy ünnepek alatt sok alkalommal Hasemre, mint királyunkra hivatkozunk. Sok más esetben pedig apánknak nevezzük. Hogyan létezhet ez a két dolog egyszerre?
Feltehetően egy apa irgalmas és feltétel nélküli szeretettel viseltetik gyermeke iránt, míg egy király sokkal távolságtartóbb és fegyelmezőbb. Ha belegondolunk, hogyan bánik egy apa a gyermekével és hogyan bánik egy király az alattvalóival, akkor egyértelmű, hogy nem lehetnek azonosak.
Az évek során sok barátommal megvitattam ezt a kérdést, legutóbb néhány héttel ezelőtt. Megkérdeztem barátaimat, hogy ők hogyan gondolnak Istenre. Inkább olyan, mint az apjuk, vagy mint a királyuk?
Én mindig a királyomnak tartottam Őt. Ez azt jelenti, hogy féltem Istentől, és gyakran elkerültem a Tóra megszegését, hogy ne „haragítsam meg” Istent. A barátom, akivel nemrég erről beszéltem, azt mondta, hogy ő inkább úgy gondol Istenre, mint egy apára, aki szívesen megbocsátja fia hibáit, ahelyett, hogy megpróbálná „elkapni” a fiát és megbüntetni.
Hogyan tisztázza ezt a kérdést a rész első verse?
A válasz a múlt heti rész vége és a mostani rész eleje közötti összehasonlításban rejlik.
A múlt héten a „tóchéchá” nevű részről olvastunk, amely nagyon részletes és ijesztő leírása annak, mi fog történni a zsidó néppel, ha elfordul Istentől. Őszintén szólva, ez lehangoló és ijesztő. A tóchéchá annyira ijesztő, hogy van egy szokásunk, miszerint a Tórát felolvasó személy, amikor eljut a tóchéchához, lehalkítja a hangját, és halkabban olvassa fel.
Majd az e heti rész így kezdődik: „Itt álltok a mai napon ti mindnyájan az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt, a fejeitek, törzseitek, a véneitek és a tiszttartóitok, Izráel minden férfia; gyermekeitek, a feleségeitek és a te jövevényed, aki táborodban a favágódtól a vízmerítődig…”
A nyilvánvaló kérdés itt az, hogy mi a jelentése a „álltok”? Elég lett volna azt mondani, hogy „Ma mindannyian itt vagytok…”. Miért emeli ki a Tóra az állást?
Továbbá, ahogy már sokszor említettük, úgy véljük, hogy a Tóra minden egyes szavából tanulhatunk, és hogy a Tórában nincs egyetlen felesleges szó sem.
Akkor miért van ez a hosszú névsor? Miért nem elég egyszerűen azt mondani, hogy „Ma mindannyian itt vagytok”? Miért kell megnevezni „a fejeitek, törzseitek, a véneitek és a tiszttartóitok, Izráel minden férfia; gyermekeitek, a feleségeitek és a te jövevényed, aki táborodban a favágódtól a vízmerítődig …”?
A válasz hihetetlenül mélyreható, és nem is lehetne a nagy ünnepekhez illőbb, ezért olvassuk mindig ezt a részt Ros Hásáná előtt.
A múlt heti rész vége után bárkit, miután ilyen ijesztő figyelmeztetést kapott, kétségbeesés foghat el, ami sokaknál a nagy ünnepek alatt felmerülő gondolatokhoz vezethet. „Mi értelme van? Soha nem leszek tökéletes, akkor miért is igyekezzek? Isten olyan, mint a királyom, és ha elrontok valamit, szörnyű büntetés vár rám. Ez az egész Isten-dolog túl ijesztő. Nincs esélyem.”
Így az e heti rész a megnyugtatásunkkal kezdődik: „Semmi baj. Itt állsz. Meg tudod csinálni. Ne aggódj annyira a büntetés miatt. Koncentrálj arra, hogy itt vagy, eljutottál idáig, folytasd tovább.” Az e heti rész azzal kezdődik, hogy kiegyensúlyozza a múlt heti végét. Az első vers emlékeztet bennünket arra, hogy Isten valóban a királyunk, ahogy a múlt héten láttuk, de ő az apánk is, ahogy ezen a héten látjuk.
Az én elképzelésem szerint ez olyan, mint amikor egy fiatal diák bajba kerül és az igazgatói irodába küldik, ahol az igazgató kiabál vele (igen, régen így volt ) és megdorgálja. A diák sírni kezd és kétségbeesik. Aztán visszamegy az osztályterembe, és a tanár látja, hogy mennyire zaklatott, és rájön, hogy tovább kell tanítania ezt a gyereket, ezért félrehúzza és megmondja neki, hogy minden rendben van, minden rendben lesz, persze, lehet, hogy elbukott és hibát követett el, de most felállhat és továbbmehet.
A tanár vigasztalása nélkül a gyermek annyira reménytelen lehet, hogy az az egy hiba olyan spirálba sodorhatja, amelyből nem tud kilábalni. A tanár kedves szavai segíthet a gyereknek, hogy fogja az igazgató kemény szavait és félretegye őket, felálljon és kijavítsa a hibáit, hogy soha többé ne kövesse el őket. Ez történik itt. A múlt héten Isten a királyunk volt, az igazgató. Ezen a héten Isten a tanárunk, az apánk.
Ezen a héten Mózes emlékezteti az embereket, az összes embert, hogy meg tudják csinálni, hogy fel kell állniuk és tovább kell lépniük. Úgy gondolom, hogy a Tóra azért részletezi ennyire, hogy kik voltak ott, hogy megtanítson nekünk egy leckét: senki sem immunis a kétségbeesés érzésével szemben.
Gyakran gondoljuk, hogy a problémák és kihívások, amelyekkel szembesülünk, másoknak idegenek. Úgy gondoljuk, hogy például azoknak, akik sikeresek, vastagabb a bőrük, és nem érintik meg őket azok dolgok, mint minket. A Tóra azt tanítja nekünk, hogy ez nem így van, mindannyian emberek vagyunk, és mindannyiunknak szükségünk van az életünkben valakire vagy sokakra, hogy kiegyensúlyozzák a negatívumokat.
Ha továbbgondoljuk ezt az analógiát, akkor olyan, mintha a múlt heti részben Isten eltaszított volna minket magától, a héten pedig visszahúzott volna magához. Talán pont ezért nevezzük a nagy ünnepek alatt végzett bűnbánati folyamatot tesuvának.
A tesuva visszatérést jelent. Hova térünk vissza? A válasz az, hogy tisztán, bűn és hiba nélkül születünk. Közelebb vagyunk Istenhez. De aztán bekövetkezik az élet, és mindannyian hibákat követünk el. Lehet, hogy úgy gondoljuk, hogy ezek a hibák, bármi is legyenek, túl nagyok ahhoz, hogy bűnbánatot tartsunk miattuk.
Ez a rész és a közelgő Ros Hásáná ünnep ismét emlékeztet bennünket arra, hogy Hasem valóban a mi atyánk, és akárcsak egy gyerek, aki elszökik otthonról és eltávolodik szüleitől, amikor úgy dönt, hogy visszatér, szülei természetesen nyitott ajtóval és karokkal várják. Ugyanez igaz Hasemre is. Várja, hogy visszatérjünk hozzá, és erről szól ez az ünnep, a „hazatérésről”. A részben többször is találkozunk a visszatérésnek ezzel a gondolatával.
Szerintem itt egy még mélyebb tanulság is rejlik. A rész elején, amikor Mózes kijelenti, hogy mindenki ott áll, pontosítja, hogy nem csak azokat érti, akik fizikailag ott állnak, hanem azokat is, akik szellemileg jelen vannak, de már nem élnek közöttünk. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat nemcsak az egyénre vonatkozik, hanem a zsidó nemzet egészére, a közösségre is.
Igen, sok mindenen mentünk keresztül, és továbbra is sok mindenen megyünk keresztül, de itt állunk. Ez a rész ígéret a zsidó népnek, a ma itt jelen lévőknek és a ma jelen nem lévőknek, hogy mindig állni fogunk.
Ellenségeink szenvedést és sötétséget hoznak, de túl fogjuk élni és virágozni fogunk. Nem csak az egyének, az egyéni zsidók, akik ott álltak, hanem azok is, akik a múltban léteztek és a jövőben létezni fognak, generációkon át, a zsidó nép állni fog.
Egy másik fogalom, amelyet többször is látunk ebben a részben, a „Háim” gyökere, ami életet jelent.
„elébed tettem az életet és a halált, az áldást és az átkot.”
„Tanúkul hívom ma ellenetek az eget és a földet: elébed tettem az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd tehát az életet, azért hogy életben maradj, te és magzatod…”
„Szeresd az örökkévalót, a te Istenedet, hallgass szavára és ragaszkodjál hozzá; mert ő a te életed és a te napjaidnak a hosszúsága, hogy lakjál a földön, amelyről megesküdött az Örökkévaló őseidnek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekiki adja.””
Emlékeztetlek benneteket, hogy Mózes utolsó percei közelednek ezen a földön. Ez a monológ, amelyet a nemzetnek mond el, nem csak egy újabb beszéd, hanem A beszéd.
Mire koncentrál Mózes utolsó beszédében? Az életre.
Mi a tanulság itt?
Ha valaki száz évvel ezelőtt élt volna, furcsának tűnt volna az a parancsolat, hogy az életet válasszuk. Hát nem nyilvánvaló, hogy az életet kell választanunk a halál helyett, a jót a gonosz helyett?
Ma már nem az. Ma az a tény, hogy a Tóra azt tanítja nekünk, hogy a judaizmus az életről szól, és nem a halálról, egyáltalán nem triviális.
Míg más vallások a halálra, a mártírságra, a sahidra összpontosítanak, itt Mózes gyakorlatilag utolsó szavaiban arra emlékeztet minket, hogy az életet válasszuk, és ne a halált.
Nem ez az első alkalom, hogy ezt a gondolatot látjuk a Tórában. Van egy másik vers, amely azt mondja: „Vechai Bahem”, ami azt jelenti, hogy élj a Tóra szerint, ne a Tóráért halj meg.
Ez az élet szentségéről szóló számos gyakorlati törvényben nyilvánul meg. Például azt tanítja nekünk, hogy ha valaki fegyvert tart a fejedhez, és azt mondja: „Edd meg ezt a nem kóser ételt, vagy meghúzom a ravaszt”, akkor az a parancsolat, hogy együk meg azt a nem kóser ételt.
Az élet fontossága olyan kiemelkedő a Tórában, hogy három bűn kivételével – gyilkosság, bálványimádás és törvénytelen kapcsolatok – ha választanunk kell a Tóra megszegése és a halál között, akkor az életet kell választanunk, és el kell követnünk azt a bűnt.
Ez azért van, mert a Tóra arra tanít minket, hogyan éljünk értelmesebb és teljesebb életet. A Tóra nem a halálról tanít minket. A judaizmus egyszerűen nem erről szól.
És végül még egy gyönyörű gondolat a héten olvasott szakaszból. Van néhány vers a részben, amelyek az egész Tórában a kedvenceim közé tartoznak.
Így szólnak: „Mert ez a parancsolat, amelyet neked a mai napon parancsolok, nem utolérhetetlen neked és nem távoleső. Nem az égben van, hogy mondanád: Ki száll föl számunkra az égbe, hogy elhozza nekünk és hirdesse nekünk, hogy megtegyük. És nem a tengeren túl van, hogy mondanád: Ki megy át számunkra a tengeren túlra, hogy elhozza nekünk és hirdesse nekünk, hogy megtegyük? Hanem nagyon közel van hozzád az ige, a szájadban és a szívedben van, hogy megtegyed.”
A kommentár azt kérdezi, hogy ezek a versek mire utalnak, amikor azt mondják: „Ez az utasítás”?
Arra a következtetésre jutnak, hogy az egész Tórára utal, és ismét, ahogy fentebb mondtuk, Mózes emlékezteti a népet, hogy ezt kapták. Emlékeztet minket arra, hogy talán úgy érezzük, hogy a Tóra teljes betartása elérhetetlen számunkra, akkor mi értelme van? Emlékeztet minket arra, hogy nem hogy elérhetetlen számunkra, hanem közel van a szívünkhöz.
Ez vonatkozik a Tórára, de az élet különböző területeire is. Néha úgy érezzük, hogy a dolgok nagyobbak nálunk, hogy esélyünk sincs, akkor miért is próbálkozzunk? Például ma ezt hallom az információs háborúról. „Olyan sokan vannak, hogy úgysem nyerhetünk, akkor miért is próbálkozzunk?”
A Tóra itt azt tanítja nekünk, hogy ez nem elérhetetlen, nem az égen vagy a tengeren túl van, hanem bármi is legyen az a „valami”, közel van hozzánk, és csak bele kell vetni magunkat.
Más szavakkal, Mózes utolsó pillanataiban két hihetetlenül alapvető dolgot tanít nekünk.
- Meg tudod csinálni. Persze, vannak törvények és szabályok, amelyek megijeszthetnek, de itt állsz, és meg tudod csinálni. Nem az égen vagy a tengeren túl van. Közel van és elérhető. Vesd bele magad, és térj vissza Istenhez.
- Élj a Tóra szerint, és ne halj meg miatta. A Tóra nem a halálról és a pusztításról szól. Az életről és a megszerkesztésről, a felépítésről szól. Értelmes élet felépítéséről, igazságos társadalom felépítéséről és egy jobb világ felépítéséről.
És egy utolsó gyönyörű gondolat a tesuváról, a bűnbánatról.
A Tórában két látszólag ellentmondó vers található a tesuváról.
Az egyikben Isten azt mondja nekünk: „Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok.” Más szavakkal, rajtunk múlik, hogy megtegyük az első lépést. A másik vers pedig azt mondja: „Hozz vissza minket hozzád, Hasem, és mi visszatérünk.”
Más szavakkal, Istennek kell megtennie az első lépést. Melyik az igaz? A válasz: mindkettő.
Ezt a hónapot Elulnak hívják, és egyes kommentárok szerint ez a „Ani Ledodi Vedoli Li” szavak rövidítése, ami nagyjából így fordítható: „Mi Istenért vagyunk, és Isten értünk van.” Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat kétirányú. Ő azt akarja, hogy visszatérjünk hozzá, mi pedig imádkozunk, hogy ő is visszatérjen hozzánk.
Ezt a gondolatot más helyeken is láthatjuk, például pészáchkor, amikor Isten „a macesz ünnepének” nevezi az ünnepet, mi pedig pészáchnak hívjuk. Dicsér minket azért, mert kovásztalan kenyeret ettünk, amikor elhagytuk Egyiptomot, mi pedig dicsérjük Istent azért, hogy elkerülte házainkat az elsőszülöttek pestisénél. Mi dicsérjük Őt. Ő dicsér minket.
És ez az idea visszavezet minket az eredeti gondolathoz, hogy Isten a mi atyánk. Ahogyan az apa a legjobb tulajdonságokat látja a fiában és dicséri őt, úgy a fiú is a legjobb tulajdonságokat látja az apjában és dicséri őt.
Ha tudni akarod, miről szól a judaizmus, miről szól az élet, akkor a legjobb hely utánanézni ennek a történelem legnagyobb tanítójának, Mózesnek a végső szavainál.
Ha tudni akarod, miről szól a judaizmus, miről szól az élet, akkor jó hely ennek utánanézni a héten olvasott Tóra-részben.
Sabbat salom!
A szerző
