Levegőt csak Jeruzsálemben kapok – beszélgetés Benda Iván fotóművésszel

Portré-, riport-, divat-, koncertfotós is volt, de világcégeknek is készített fényképeket. Fotói, könyvei révén különleges világok tárulnak elénk. Benda Iván (1949) mesél a pályakezdése mellett albumai elkészítése hátteréről, de kifejti határozott véleményét Izraelről és a mai világállapotról is. Jeruzsálem fotósával Végső István történész beszélgetett.

Hogyan érzi 75 év felett, jól döntött, hogy a gitár helyett, mellett a fényképezést választotta?

Ez tulajdonképpen a tehetség kérdése. Egy idő után el kellett döntenem azt, hogy egy közepes zenész leszek-e, vagy a fotográfiai pályán talán nagyobb sikereket érek el. Sokáig zenéltem, külföldön is, de meguntam. Mert egy idő után be kellett látnom, hogy legfeljebb egy közepes zenész életét élhettem volna, de maximalista vagyok, és nem szerettem volna – hogy is mondjam – Zweistein lenni. A fotózás mellett döntöttem végül. Úgy éreztem, a saját szakmámban maximálisan meg tudom valósítani magamat, és jó is leszek benne. Mestervizsgát tettem, kiváltottam az iparengedélyt, és mint fényképező iparos kezdtem dolgozni. Riportfotókat készítettem, meg persze családokat, esküvőket is fényképeztem. Később rengeteg koncertet, művészeti eseményt.

A családjában mennyire volt jelen a művészet? Kapott bíztatást a szüleitől vagy mástól?

Az anyai nagyanyám szépen zongorázott, az édesapám, Benda Miklós díszlettervezőként dolgozott a Valahol Európában című filmben. Tehát valószínűleg volt itt egyfajta örökletes tehetség az alkotói pálya kapcsán.

Önt mi ragadja meg a pillanatban, a leendő képben?

A Városligetben nőttem fel, és nagyon szerettem a környék hangulatát. Sokszor sétáltam ott, amikor már idősebb voltam, és fényképezgettem a hasonló témákat. A képi látásom erős lehetett már gyerekként is. Ez abban is megnyilvánult, hogy eleinte a pocsolyákból a visszatükrözéseket szerettem nézni és fotózni. Azaz nem mondjuk egy épület látványát, ami egy átlagos turistának tetszetős – más témák érdekeltek.

Az Út, az igazság és az élet című könyvét én Benda-féle képes evangéliumnak nevezem. Nagyon szubjektív, de az egyik legjobb munkájának ezt tartom. A magával ragadó szentföldi fotókon kívül nincs más szöveg benne, csak a bibliai ige. Mikor járt először a Szentföldön?

2000-ben voltam ott először. Az Út, az igazság és az élet könyvem születése jó 20 évnyi szentföldi fényképezés eredménye. Minden helyszínen voltam, ahol Jézus élt, tanított. Nagyon sok ember csak olvas ezekről a helyekről, én a képekkel segítek. A bibliai szövegek nagy segítséget adhatnak számukra. Ha ránéznek a szövegre, akkor bele tudják helyezni magukat abba a helyszínbe, ahol Jézus megfordult. Jeruzsálem a fő helyszíne a könyvnek, ahol megfeszítették és végül feltámadt. Máté, Márk, Lukács vagy János evangéliumaiból idézek. Sokszor nem tudják az olvasók, még a hívők sem, hogy éppen melyik evangéliumból származik a gondolat. Segítek azzal, hogy a legfontosabb helyeken egymás mellett-alatt megjelenik az evangéliumnak a szövege és a fotó, ahol a bibliai történet lezajlott.

A törvények őrzői című könyv nagyon megosztó világot tár az olvasó elé. Az önkéntes gettó népe kiállítás címe is provokálóan hat, és persze nagyon találóan veti fel a kérdést a zárt területek, szakralitás, élet és vallás kapcsán. Mint Jeruzsálem fotósa könnyen mozgott ezen a területen? Érte esetleg atrocitás az ultraortodoxok fotózása közben, vagy épp ellenkezőleg, utólagosan dicsérték a munkáját abból a közegből?

Hát valahogy bementem az ortodox negyedekbe. Nagyon-nagyon szerettem, és valamilyen módon érzékeny is vagyok erre a témára. Nagyon vigyáztam arra, hogy másokat ne sértsek. Amikor beléptem egy-egy ennyire zárt világba, ezt természetesnek éreztem. Nem volt gond sohasem. Ez egy sztereotípia, hogy nem lehet ott fotózni. Tisztelettel kell lenni, és akkor az idegen is megkapja ugyanezt. Sabbatkor ne fényképezzünk a vallásos zsidók között…

Ahol valóban baj volt, az a muszlim világban volt. Érdekes, a keresztény szent helyeken is elő-elő fordultak kisebb problémák. De ez a környezettől függ.  A szír keresztények, a koptok nagyon szerették, ha fotóztam náluk, nem zavarta őket.

A Kimegyek a doberdói harctérre című könyvének a fotói és versei az egyik legszebb példái a „könyves emlékezésnek”. Az első világháborús magyar hősi halottak emlékhelyei, a költők, a fantasztikusan komponált sötét-világos fotók megérintenek minden, a hadtörténet, az emberi sors, a magyar történelem iránt érdeklődőt. Milyen volt a fogadtatása ennek az alkotásának?

Tulajdonképpen nagyon csendes fogadtatása volt. Ez szinte majdnem minden könyvemről elmondható. Az a helyzet, hogy ki kell ábrándítanom mindenkit: amíg az ember nincs benne egyfajta körben, ahol a kiadói vagy könyvhálózatok vannak, akkor hiába vannak könyvei a boltban. Ott vannak a könyvek adott esetben egy évig, utána eltűnnek. Talán az Élő Jeruzsálem volt, ami egy kicsikét jobb fogadtatásban részesült – nem megbántva senkit. A világ így működik, hogyha nincs terjesztési erő, akkor a könyv nem válik széles körben ismertté.

A doberdói könyvemnél szerencsére nagyon erős szakmai hátteret kaptam Csorba László történész személyében. Ő volt a szellemi vezetője ennek a könyvnek. Vele utaztam végig többször a területet. Akkor ő a Római Magyar Akadémia igazgatója volt, később a Magyar Nemzeti Múzeumé is. Vele voltam legalább négyszer Olaszországban, ahol a magyar katonák harcoltak az első világháborúban.

Főként szinte ismeretlen költők verseit tettük a könyvbe. Bár sokan ismerik Gyóni Gézát – az ő költészete sokkal többet érdemelne –, de sok kevéssé ismert személyt is idézünk.. Kiállításokat is szerveztünk. 31 iskolába elvittük a kiállítást, többször Csorba úr is eljött, megnyitókat szerveztünk. Ennyit tudtunk tenni a katonák emléke fenntartása érdekében.

Hol és mit szeret jobban fotózni? Színészeket, művészeket, értelmiségieket, mint BB King, Yehudi Menuhin, Isaac Stern, Pablo Casals, Markó Iván, Heller Ágnes, Göncz Árpád, Maurice Bejart a rivaldafényben, vagy a széna villájára támaszkodó Gergő bácsit a csongrádi szántóföldön?

Nehéz és veszélyes erre a kérdésre válaszolni. Óvatosan fogalmazok: a helyzet adja és az emberektől és nem a pozícióktól függ. Fényképeztem Isaac Sternt a színpadon, még a testem is átmelegszik tőle, a művész valami csoda volt. Ahogy a színpadon állt, zenélt, az az ember hatalmas jelenség volt. Mintha angyal szállt volna közénk. Ha látok valamifajta tisztaságot, ami megérint, azt fényképeztem mindig is. Talán még ma is jó lenne fényképezni…

A vidéki Gergő bácsi mellett egy barátommal haladtunk el a poros úton. Kinézett a sapkája alól, ma is érzékelem a tekintetét. A téma, a helyzet és a hangulat határozza meg, nem az emberek, hogy kit és hogy fotózok, fotóztam.

Mint a „Saul fia” filmmel Nemes Jeles László, Ön Csillag Imre „Az apám utolsó üzenete” könyvével az egyetemes emberiséghez szól. Mindketten azért alkottak, hogy az emlékezetkultúrát, az embereket felrázzák. Az északkelet-magyarországi szegi temetőben talált sír után megkomponálta a saját maga Benda-féle holokauszt-forráskönyvét. Elérheti-e a modernkori holokauszttagadás korában ez a fotó- és „plakátkönyv” a célját?

Az oktatásnak és a sajtónak óriási szerepe van abban, hogy ez miként fog változni. A digitális térbe átvonult a fiatalság, hiszen közülük csak nagyon kevesen néznek televíziót, megszólításuk döntő lehet. Tehát maradjunk az iskola és a net tereiben. 2023. október 7. után a nyugat-európai országokban is kiderült, hogy micsoda félreértések és gyűlölködés van a zsidók irányában. A népirtás mostani vádja egy új antiszemitizmus, egy új időszámítás a gyűlöletkeltésben is. Az apám utolsó üzenete könyvem kísérlet volt a megszólításra, de kiállítást is szerveztem. Sőt, rövidfilmet is készítettünk, amelynek szakmai sikere is volt.

Nagyon egyértelmű, határozott véleménye van a mostani izraeli-gázai helyzetről. Fotókon keresztül vajon láthatjuk majd ezt Öntől?

Nincs már terv albumra, kiállításra. Természetesen van, ami igazán foglalkoztat. Hamarosan – a Covid óta először – újra Izraelbe megyek, nagyon nagy örömmel. És fotózni is fogok – magamnak. Amit Izraelben le akartam fényképezni, azt már lefényképeztem. Jól akarom magam érezni ott, sétálgatni az óvárosban. A nevezetes helyeken, kis barátságos ódon jeruzsálemi utcákon sétálgatni. A különböző negyedekből ki-be járkálni. Egyik kultúrából át a másikba és vissza, ilyen a világon nincsen máshol. Nagyon szeretem az óvárost. Úgy érzem, hogy levegőt csak Jeruzsálemben kapok. Olyan számomra, mintha oxigént szívnék magamba. Feltölti a szervezetemet. Nagyon szeretem a kultúrát, a békés egymás mellett élést, amit ez a hely ad számomra, számunkra.