Méltatlan vita a Scheiber Sándor-könyv körül

Blogunk állandó szerzője, Veszprémy László Bernát könyvét Scheiber Sándor és a kommunista állambiztonság kapcsolatáról már bemutattuk.
Most Bollobás Enikő tollából jelent meg személyeskedéstől sem visszariadó kritika róla.

Az alábbiakban közöljük Veszprémy László Bernát válaszát.

Az igazság feltárására törekszem!

Válasz Bollobás Enikőnek Scheiber-ügyben

Bollobás Enikő irodalomtörténész, az MTA rendes tagja
hosszú, indulatos, személyeskedő recenziót közölt az Országút folyóiratban a Jaffa kiadónál tavaly megjelent könyvemről, melynek címe Hét verem. Scheiber Sándor küzdelmei a kádári állambiztonsággal. Bollobás recenziójában azzal vádol, hogy csalok,
hazudok, támadok, Scheiber emlékét „bemocskolom” stb. Érvelésének lényege, hogy
ha idézek a Scheiberről született állambiztonsági jelentésekből, akkor én azoknak
tartalmával feltétlenül egyet is értek, továbbá, ha méltatom Scheibert, akkor is valójában fonák módon támadni akarom. Recenziójában azonban nem idézi, hány ponton is vitatkozom az állambiztonsági jelentések tartalmával. Az alábbiakban nem mutatom be recenziójának minden egyes tévedését és csúsztatását, csak a legdurvább példákat emelem ki.

Bollobás nem ismeri a forráskritika fogalmát. Ha Scheiber Sándor vagy Scheiber Sándorné ír vagy mond valamit önmagáról, akkor azt készpénznek veszi. De mi a teendő, ha a két személy egymásnak ellentmond?
Scheiberné szerint a német megszállást követően ő és férje a fővárosban rekedtek, Scheiber viszont bevallotta egy 1982-es interjújában, hogy igenis kapott engedélyt a hazautazásra a hatóságoktól (noha a Zsidó Tanácstól maga is bármikor szerezhetett volna szabadmozgási engedélyt). Sajnos nem derül ki Bollobás recenziójából, hogy ilyenkor kinek kell hinni. Bollobás szerint nálam ez egy „vád”, pedig valójában így írok: „Itt érdemes kitérni arra, hogy miért lehet kritizálni Scheibert  és miért nem. Minden zsidó vezetőnek joga volt úgy menteni az életét – és családjának életét –, ahogyan jónak látta. Scheiber zsidó volt, vagyis potenciális áldozat,” stb. (35-36. oldalon).

Az egotörténetekkel szembeni forráskritika Bollobás szerint „tiszteletlenség” (ezt háromszor is leírja,). A tisztelet fontos erény, de a történész eszköztárában inkább az objektivitásnak, a távolságtartásnak s a hűvös elemzőképességnek van helye. Történész vagyok, az igazság feltárására törekszem, és ha valakinek ez nem tetszik, az munkámban nem befolyásol. Scheiberné életút-interjújában olyan eseményekre emlékezik vissza részletesen, amelyek ott és akkor nem történtek, nem történhettek meg. Scheiberné például azt állítja, hogy Budapest bombázásnak idején sárga csillagot viselve élte túl a
kamenyec-podolszkiji deportálást. Budapest bombázása, mint az közismert, 1944-45 között történt, a sárga csillagot ’44 tavaszán vezették be, a kamenyec-podolszkiji deportálás pedig 1941 nyarán történt. Bollobás szerint felhívni a figyelmet az ellentmondásokra „lejáratás”. Pedig valójában ő az, aki nem ismeri, nem használja a magyarországi holokauszt alapvető szakirodalmát. Hogy mitől „tiszteletlen” dolog kritikai elemzés alá vetni egy egotörténetet, nem világos.

Apropó, Bollobás az „egotörténet” szót sem ismeri. Mint írja: „A kútmérgezés további példái közt említendők a »Scheiber egotörténete« (29) és »Scheiber holokausztnarratívája« (253) kifejezések, rendre negatívumokat sugallva, hogy Scheiber egoista volt, és a zsidóüldözés alatti megmeneküléséről nem mondott igazat, beszámolója puszta fikció.” Pedig az „egotörténet” történettudományi szakkifejezés, ahogyan a „holokausztnarratíva” sem jelenti automatikusan azt, hogy egy a holokausztról szóló történet „fikció” volna. A kifejezésekkel a recenzens találkozhat pl. a CEU Review of Books vagy éppen a United States Holocaust Memorial Museum weboldalának hasábjain, hogy egyéb példákat ne hozzak.[1] Meglepőnek tartom, hogy az MTA rendes tagja, irodalomtörténész recenzens ezekkel a szavakkal még nem találkozott, de örülök, hogy segíthettem.

Bollobás szerint „lejáratás” és „becsületmerénylet” idézni, hogy Scheiber saját maga számára menlevelet gyártott, hogy a Zsidó Tanács alkalmazottjaként jutott lakáshoz, illetve, hogy „lealacsonyodott a csempészés módszeréhez”. A három idézetet vegyük külön! Az első forrása egy közjegyzői dokumentum a Budapest Főváros Levéltárából, ahol Scheiber maga foglalta jegyzőkönyvbe, hogy svéd rokonsága van. Érdekes elgondolás, hogy ha idézem valakinek közjegyző előtt tett nyilatkozatát, azzal „lejáratom”. A második forrása maga Scheiberné. A harmadik mondat a könyvemben pedig még csak nem is Scheiberre utal, hanem bizonyos Steiner Marcellre.

Bollobás azzal támad, hogy könyvem szerint igaz a „vád”, hogy Scheiber karrierje második felében cionista volt. Ezúton is szívesen tájékoztatom Bollobás Enikőt, hogy cionistának lenni nem bűn, következésképp valakit cionistának nevezni nem is „vád”: a cionizmus a zsidó nép Erec Jiszraelhez való történeti jogára épülő nemzeti függetlenségi mozgalom. (Egyébiránt én magam is amolyan cionista volnék). Mindazonáltal Scheiber
munkásságában (sajnos) nem sok cionizmust véltem felfedezni.

A recenzens hatalmas leleplezésként mutatja be, hogy Scheiber Sándor valójában sosem végzett ügynöki munkát. Azt már nem idézi, hogy könyvemben így írok: „Scheiber Sándornak nem maradt meg 6-os kartonja, és egyetlen jelentés sem maradt tőle, továbbá annak sincs nyoma, hogy anyagi ellenszolgáltatást kapott volna a BM-től, így jogi értelemben nem lehet őt »ügynöknek« nevezni, és itt mi sem teszünk így.” (73.). Hogy ebben mi az „egyértelmű becsületmerénylet”, azt talán csak maga a recenzens tudja. Bollobás felrója nekem, hogy Scheiber pressziós alapú beszervezésekor kapott fedőnevét („Sándor Lajos”) felsorolom a függelékben. Ezzel az a baja, hogy „Veszprémy azonos listában – »Fontosabb célszemélyek, a hálózati személyekként kezelt személyek, nyomozások fedőnevei« címen [294–295] – sorol fel minden érintettet. Az áldozatot együtt az elkövetővel, a megfigyeltet a nyomozóval.” Ha Bollobás figyelmesen olvasta volna el a könyvemet, akkor tudná, hogy a „Sándor Lajos” fedőnevet az állambiztonság Scheiberre a hálózatból való kizárást követően is használta, például 1965 októberében célszemélyként is ezen a fedőnéven utaltak rá. (144.).

Így a fedőnév szerepeltetése a függelékben tökéletesen indokolt. Hálózati személyként egyébként nem csak ügynököket kezeltek, hanem azokat is, akikre 6/a kartont állítottak ki, így a „hálózati személyként kezelt személy” nem azonos az „ügynök” szóval, ráadásul a kifejezés nem objektíve nevez valaki a hálózat tagjának, hanem az állambiztonság szempontjaira utal. S végül: a Bollobás által kifogásolt listában egyetlen „nyomozó” fedőneve sem szerepel, ha alaposan elolvasta volna a listát, tudná.

Bollobás azt állítja, könyvemben „mindent elhisz[ek] a jelentőknek és a tartótiszteknek, titkosrendőrtiszteknek”. Attól eltekintve, hogy a tartótiszt szükségszerűen titkosrendőrtiszt is egyben, az igazság az, hogy a könyvemben szinte minden esetben külön kiemelem, hogy az ügynök jelentését olvassuk, nem pedig tényközlést. Ha ez néhol elmaradt, annak pusztán stilisztikai okai vannak, illetve az, hogy nem feltételezem az olvasóról, hogy teljesen ostoba. A könyvemben sorakoznak az olyan szavak, mint hogy „állítólag”, „állítása szerint”, „úgy tudta”, „legalább is” a jelentés szerint, „amennyiben elfogadjuk”, „már ha igaz a vád”, stb. A „nem tudjuk” szókapcsolat több mint ötven helyen szerepel a könyvben. Nézzünk egy konkrét példát! Bollobás szerint
„hasonló a helyzet a »csempészésekkel« is, amelyeket Veszprémy szintén szívesen
emleget fel (131), s amely az állambiztonság vádpontjai közt szerepelt, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy Scheibert lerántsa a köztörvényesség sarába”. S akkor nézzük, mi szerepel az idézett, 131. oldalon! „Az állambiztonság által csempészésnek titulált ügyei mutatják”, stb. Tehát nem kezelem tényként a dokumentumban szereplő vádat. Ugyanezt ismétlem meg egyébként a 215. oldalon: „Ezek szerint tehát a két csempészési ügyben, amelyhez az állambiztonság koncepciója szerint Scheibernek köze volt”, stb. Érthetetlen, hogy Bollobás miért próbál mást a számba adni, mint amit leírtam, hiszen néhány percnyi keresés után bárki ellenőrizheti, hogy valójában mi szerepel az idézett oldalakon…

Bollobás ugyanezzel a módszerrel él, amikor azt állítja, „vádpontjaim” között szerepelnek olyan dolgok, amelyek egyáltalán nem vádak. „Vajon milyen bűnlista része lehet az, hogy »eredményes »nácivadászként« funkcionált« (61)? Az ő hibája-e, hogy »felavatott egy rabbit, aki később jelentéseket írt róla« (66)?” A kérdésekre sajnos nem tudok felelni, mert az utóbbit valójában mindenfajta értékítélet nélkül írom, ám máshol viszont azt teszem hozzá, hogy a Scheiberről jelentő tanítványok „árulók” voltak (281.). Hogy ez miképp „vádpont” Scheiberrel szemben, az nem derül ki. Az előbbit tekintve: külön büszke vagyok rá, hogy könyvemben először mutattam be, hogy Scheiber Sándor által átadott dokumentumok alapján ítéltek halálbüntetésre és börtönbüntetésre két olyan
„keretlegényt”, akik többek között dunaföldvári zsidók lemészárlásában is részt
vettek. A teljes mondatom így hangzik: „Abban viszont nem kételkedhetünk, hogy Scheiber ekkor eredményes »nácivadászként« is funkcionált; karrierjének egy kivételesen nagy – és elhallgatott – sikere volt ez.” Hogy ez a méltatás „vádpontnak” számít-e, azt döntse el az olvasó. Bollobás itt még azt is írja, hogy szerintem Scheiber nyilvános nyilatkozatokban állt ki a kommunista rendszer mellett, ám ez szerinte „ordas hazugság”. Azt már nem idézi, hogy a kérdéses oldalon azt írom: nyilatkozatokat tett ugyan, ám „talán őszintén, talán nem”. Ilyen nyilatkozatokat pedig – köztük, sajnos, Izrael-kritikus nyilatkozatokat is – bőven idézek, többek között az általa felhozott 70-71. oldalakon is.

De ha megvédem Scheibert a források lehető legrosszabb interpretációjától, Bollobás szerint akkor sem mondok igazat, vagy éppen rosszat akarok. Scheiber 1962-ben levelet írt Sós Endrének, melyben első látásra felajánlja szolgálatait a Kádár-rendszernek. Én viszont sietek tisztázni könyvemben, hogy Scheiber valószínűleg nem gondolta komolyan a levél tartalmát. Bollobás szerint ez részemről „kombinálás” (?), majd közli: „Bevallom, itt feladom, hogy Veszprémy érvelését megpróbáljam megérteni.” Nem kell feladni, hanem tovább kell olvasni, hiszen az idézett oldalon így írok: „A fenti
interpretációt – miszerint Scheiber a legkevésbé sem gondolta komolyan levelének tartalmát – erősíti, hogy a rabbi nem húzta meg magát 1962-es levelét követően, helyette a jelek szerint nagy elánnal vetette vissza magát az illegális aktivitás sodrába.” (100.). Hogy ugyan miért zavarja a recenzenst, hogy forráskritikával éltem a levéllel szemben, nem világos.

A recenzió már-már paródiába csap át, amikor Bollobás azzal vádol: mikor utalást teszek rá, hogy Scheiber egyik beszédébe német szakirodalmi hivatkozásokat tett, akkor „a németek előtti hajbókolást” „sugalmazom”. Ezek szerint, ha utalok rá, hogy Scheiber egyik lábjegyzetében angol hivatkozások vannak, akkor azzal azt állítom, hogy Scheiber angol vagy angolbarát? A vád olyan abszurd és nevetséges, hogy szinte nehéz is rá
reagálni.

Bollobás hosszasan vádol „forráshamisítással” egy olyan dokumentum kapcsán, amelyet be is linkel az olvasóinak. Mint írja, hazudok, amikor azt mondom, hogy az irat szerint Scheiber arról beszélt egyik amerikai tárgyalása során, hogy a holokauszt alatt kényszermunka-táborban volt, és szerinte hazudok, amikor azt mondom, hogy pénzt kért amerikai tárgyalópartnereitől. Szerinte az első mondat nem is a Scheiberrel való beszélgetésből származik, hanem a feljegyzést készítő személy írta oda (hogy ugyan ki mástól hallotta volna a kényszermunka-tábor kifejezést, arról Bollobás nem ír).

A forrásban viszont ezt látjuk: „The following notes have been extracted from these conversations. Scheiber, himself, is a scholarly man who served in a forced labor camp.  […] A welfare program and the CJMCAG [Conference on Jewish Material Claims Against
Germany]-subsidized publications program are the only continuing links with
Jews in the West.” A mondat első fele szerint tehát itt már a beszélgetés szavait rögzítik, Scheiber pedig arról beszélt, hogy kényszermunka-táborban volt. Ez az állítás így nem igaz, hiszen Scheibert a nyilas diktatúra alatt vitték el munkaszolgálatra.  Ő viszont nem erről beszélt, tehát tudatosan fogalmazott homályosan, azt a benyomást keltve, hogy koncentrációs táborban járt (nem járt). A második mondat pedig arra utal, hogy a Claims Conference által adott pénzek (melyeknek elosztásáért Scheiber felelt) az egyetlen kapocs a magyar zsidóság és a nyugati zsidóság között. Ezt követően Scheiber a forrásokból kapott publikációs program jelentőségét emelte ki. Mivel Scheiber a Claims Conference amerikai tisztviselőivel beszélt, az utalás teljesen világos: a rabbi további támogatást kért. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kell azért, mert logikus konklúziókra jutok a dokumentum kapcsán, forráshamisítás pedig maximum az lenne, ha szánt szándékkal idézőjelek között idéznék valamit a szövegből, ami nincsen benne.
Ilyet természetesen nem teszek, tehát Bollobás ismét csak azt demonstrálta,
hogy nem ismeri a történészszakma alapvető fogalmait.

A recenzióban még számos tévedés található. Bollobás kioktat, hogy Raphael Patai Nagyváradon született, pedig a neves orientalista önéletrajzának mindjárt az elején tisztázza, hogy Budapesten született. Szerinte – utalva „három rabbira” Scheiber temetése kapcsán – Héber Imre „rabbi” volt, pedig Hébernek nem volt szmichája. Szerinte „Szabó József” hálózati személyként kezelt személy – akire nem utal név szerint, csak ismét „rabbinak” nevezi – jelentéseket írt Scheiberről. Nem tudom, hogy ezt miből
olvassa ki, mivel az idézett oldalon ezt írom: „»Szabó József« legalább nem ismert, hogy jelentett volna Scheiberről.” (283.). Bollobást a tények nem zavarják: hiszi, sőt tudja, hogy a kamenyec-podolszkiji deportálás 1944-ben volt, a sárgacsillag-rendelet pedig 1941-ben, és aki mást mond, az „lejárat”, vagy mint utal rá, eleve nem is „intelligens”.

Ezen a ponton be is fejezem Bollobás recenziójának tételes cáfolatát. A fentiek véleményem szerint elegendők annak demonstrálására, hogy a recenzens célja nem a könyvem ismertetése volt, hanem a velem szembeni karaktergyilkossági kísérlet – igaz, nem túl kimunkált próbálkozás. Aki szeretné megismerni a Hét verem című könyv tartalmát, annak a kötet elolvasását javaslom, nem pedig Bollobás mindenfajta szakmai standardot sutba dobó recenzióját.