Tavaly J. D. Vance alelnök beszédét tettük közzé, mert az amerikai nézőpont a Közel-Keletről, a tömeges migrációról, Európa jelenéről és jövöjéről, valamint a felajánlott szövetség Európának olvasóinknak is elsőrendű fontosságú.
Idén Marco Rubio külügyminiszter mondott beszédet.
RUBIO KÜLÜGYMINISZTER: Ma itt egy történelmi szövetség tagjaiként gyűltünk össze, egy szövetség tagjaként, amely megmentette és megváltoztatta a világot. Amikor ez a konferencia 1963-ban megkezdődött, egy olyan országban – valójában egy olyan kontinensen – zajlott, amely önmagával szemben megosztott volt. A kommunizmus és a szabadság közötti határvonal Németország szívén haladt át. A berlini fal első szögesdrótkerítései mindössze két évvel korábban létesültek.
És alig néhány hónappal az első konferencia előtt, mielőtt elődeink először találkoztak itt, Münchenben, a kubai rakétaválság a világot a nukleáris pusztulás szélére sodorta. Még ha a második világháború emléke frissen is élt az amerikaiak és az európaiak emlékezetében, egy új globális katasztrófa ágyúcsövébe néztünk bele – egy olyan katasztrófáéba, amely az emberiség történetében eddig soha nem látott, apokaliptikusabb és végzetesebb pusztulást hozhatott volna magával.
Az első találkozó idején a szovjet kommunizmus előretört. A nyugati civilizáció évezredeinek sorsa volt mérlegen. Abban az időben a győzelem egyáltalán nem volt biztos. De közös cél vezérelt minket. Nemcsak az egyesített minket, ami ellen harcoltunk, hanem az is, amiért harcoltunk. És együtt, Európa és Amerika győzedelmeskedett, és egy kontinens újjáépült. Népeink prosperáltak. Idővel a keleti és a nyugati blokk újraegyesült. Egy civilizáció ismét egésszé vált.
Az a hírhedt fal, amely kettészakította ezt a nemzetet, leomlott, és vele együtt egy gonosz birodalom is, és Kelet és Nyugat újra eggyé vált. De a diadal eufóriája veszélyes téveszméhez vezetett minket: hogy beléptünk, idézem, „a történelem végébe”; hogy minden nemzet mostantól liberális demokrácia lesz; hogy a kereskedelem és a gazdaság által kialakított kapcsolatok mostantól felváltják a nemzeti identitást; hogy a szabályokon alapuló globális rend – egy túlhasznált kifejezés – mostantól felváltja a nemzeti érdeket; és hogy mostantól egy határok nélküli világban élünk, ahol mindenki a világ polgára lesz.
Ez egy ostoba elképzelés volt, amely figyelmen kívül hagyta mind az emberi természetet, mind az 5000 évnyi feljegyzett emberi történelem tanulságait. És ezért drágán megfizettünk. Ebben a téveszmében dogmatikus elképzelést fogadtunk el a szabad és korlátlan kereskedelemről, még akkor is, amikor egyes nemzetek védték gazdaságukat és támogatást nyújtottak vállalataiknak, hogy szisztematikusan alákínáljanak a miénknek – bezárva gyárainkat, ami társadalmaink nagy részének ipartalanodásához vezetett, több millió munkás- és középosztálybeli munkahelyet a tengerentúlra költöztetve, és kritikus ellátási láncaink irányítását ellenségeink és riválisaink kezébe adva.
Egyre inkább kiszerveztük szuverenitásunkat nemzetközi intézményeknek, míg sok nemzet hatalmas jóléti államokba fektetett be, az önvédelmi képesség fenntartásának árán. Mindezt annak ellenére, hogy más országok az emberiség történelmének leggyorsabb katonai fejlesztésébe fektettek be, és nem haboztak kemény erővel érvényesíteni saját érdekeiket. A klímavallás megbékítése érdekében olyan energiapolitikát kényszerítettünk magunkra, amely elszegényíti népünket, miközben versenytársaink khasználják az olajat, a szént, a földgázt és minden mást – nem csak gazdaságuk ellátására, hanem a mi gazdaságunk ellen is.
A határok nélküli világ elérése érdekében pedig megnyitottuk kapuinkat egy példátlan tömeges migrációs hullám előtt, amely veszélyezteti társadalmaink összetartását, kultúránk folytonosságát és népünk jövőjét. Ezeket a hibákat együtt követtük el, és most együtt tartozunk népünknek azzal, hogy szembenézzünk a tényekkel, és továbblépjünk, hogy újjáépítsük országunkat.
Trump elnök vezetésével az Amerikai Egyesült Államok ismét felvállalja a megújulás és a helyreállítás feladatát, amelyet olyan szuverén és életerős jövő víziója ösztönöz, amilyen a civilizációnk múltja is volt. És bár szükség esetén készek vagyunk ezt egyedül megtenni, inkább azt szeretnénk és reméljük, hogy ezt veletek, európai barátainkkal együtt tehetjük meg.
Az Egyesült Államok és Európa összetartoznak. Amerikát 250 évvel ezelőtt alapították meg, de gyökerei már sokkal korábban, ezen a kontinensen kezdődtek. Azok az emberek, akik letelepedtek és megalapították születési országomat, őseik emlékeit, hagyományait és keresztény hitét szent örökségként magukkal hozva szálltak partra, megbonthatatlan kötelékként a régi és az új világ között
Mi egy civilizáció – a nyugati civilizáció – részesei vagyunk. A nemzetek között létező legmélyebb kötelékek fűznek minket egymáshoz, amelyeket évszázadok közös történelme, keresztény hitünk, kultúránk, örökségünk, nyelvünk, őseink és azok az áldozatok fontak, amelyeket elődeink együtt hoztak a közös civilizációért, amelynek örökösei lettünk.
Ezért lehet, hogy mi, amerikaiak, tanácsainkkal néha kissé közvetlennek és sürgetőnek tűnünk. Ezért követel Trump elnök komolyságot és viszonosságot európai barátainktól. Az ok, barátaim, az, hogy nagyon is törődünk veletek. Nagyon törődünk a ti és a mi jövőnkkel. És ha néha nem értünk egyet, az azért van, mert mélyen aggódunk az Európa iránt, amelyhez nemcsak gazdaságilag és katonailag kapcsolódunk. Szellemileg és kulturálisan is összekapcsolódunk. Azt akarjuk, hogy Európa erős legyen. Hiszünk abban, hogy Európának túl kell élnie, mert a múlt század két nagy háborúja a történelem állandó emlékeztetőjeként szolgál számunkra, hogy végső soron a mi sorsunk összefonódik a tiétekkel, mert tudjuk – (taps) – mert tudjuk, hogy Európa sorsa soha nem lesz közömbös a miénk számára.
A nemzetbiztonság, amelyről ez a konferencia nagyrészt szól, nem csupán egy sor technikai kérdés – mennyi pénzt költünk védelemre, vagy hol, hogyan vetjük be, ezek fontos kérdések. Azok. De nem alapvetőek. Az első alapvető kérdés, amelyre választ kell adnunk, az, hogy pontosan mit védünk, mert a hadseregek nem elvont eszmékért harcolnak. A hadseregek egy népért harcolnak, egy nemzetért harcolnak. A hadseregek egy életmódért harcolnak. És mi is ezt védjük: egy nagy civilizációt, amelynek minden oka megvan arra, hogy büszke legyen történelmére, bízzon a jövőjében, és arra törekedjen, hogy mindig saját gazdasági és politikai küldetésének ura legyen.
Itt, Európában születtek azok az eszmék, amelyek elvetették a szabadság magvait, és megváltoztatták a világot. Itt, Európában született a világ, amely a világnak megadta a jogállamiságot, az egyetemeket és a tudományos forradalmat. Ez a kontinens hozta létre Mozart és Beethoven, Dante és Shakespeare, Michelangelo és Da Vinci, a Beatles és a Rolling Stones zsenijeit. És itt vannak a Sixtus-kápolna boltíves mennyezetei és a kölni dóm tornyosuló tornyai, amelyek nem csupán múltunk nagyságáról vagy az ezeket a csodákat inspiráló istenhitről tanúskodnak. Előrevetítik azokat a csodákat, amelyek a jövőben várnak ránk. De csak akkor kezdhetjük el közösen megálmodni és alakítani gazdasági és politikai jövőnket, ha büszkék vagyunk örökségünkre és nem szégyelljük.
Az ipartalanítás nem volt elkerülhetetlen. Tudatos politikai döntés volt, egy évtizedeken át tartó gazdasági vállalkozás, amely megfosztotta nemzetünket gazdagságától, termelőképességétől és függetlenségétől. Az ellátási láncunk függetlenségének elvesztése nem egy virágzó és egészséges globális kereskedelmi rendszer következménye volt. Ez ostobaság volt. Ez egy ostoba, de önkéntes átalakítása volt a gazdaságunknak, amely függővé tett minket másoktól szükségleteink kielégítése terén, és veszélyesen sebezhetővé tett minket a válságokkal szemben.
A tömeges migráció nem, nem volt és most sem egy jelentéktelen, marginális probléma. Ez egy válság volt és továbbra is az, amely átalakítja és destabilizálja a nyugati társadalmakat. Együtt újraiparosíthatjuk gazdaságainkat és újjáépíthetjük képességünket, hogy megvédjük népünket. De ez az új szövetség munkájának nem csak a katonai együttműködésre és a múlt iparágainak visszaszerzésére kell összpontosulnia. Arra is összpontosítania kell, hogy közösen előmozdítsuk közös érdekeinket és előretörjünk, felszabadítsuk találékonyságunkat, kreativitásunkat és dinamikus szellemünket, hogy egy új nyugati évszázadot építsünk. Kereskedelmi űrrepülés és csúcstechnológiájú mesterséges intelligencia; ipari automatizálás és rugalmas gyártás; olyan nyugati ellátási lánc létrehozása a kritikus fontosságú ásványi anyagok számára, amely nem sebezhető más hatalmak zsarolásával szemben; valamint egységes erőfeszítés a globális déli országok gazdaságában a piaci részesedésért folyó versenyben. Együtt nemcsak visszaszerezhetjük saját iparágaink és ellátási láncaink irányítását, hanem prosperálhatunk is azokon a területeken, amelyek meghatározzák a 21. századot.
De nemzeti határaink felett is vissza kell szereznünk az ellenőrzést. Az, hogy ellenőrizzük, ki és hányan lépnek be országunkba, nem az idegengyűlölet megnyilvánulása. Nem gyűlölet. Ez a nemzeti szuverenitás alapvető megnyilvánulása. Ha ezt elmulasztjuk, az nem csupán a népünk iránti egyik legalapvetőbb kötelességünk elmulasztása. Sürgető fenyegetést jelent társadalmaink szerkezetére és civilizációnk fennmaradására nézve.
Végül pedig nem helyezhetjük tovább az úgynevezett globális rendet népünk és nemzetünk létfontosságú érdekei fölé. Nem kell feladnunk az általunk létrehozott nemzetközi együttműködési rendszert, és nem kell lebontani a régi rend globális intézményeit, amelyeket közösen építettünk fel. De meg kell reformálni őket. Újra kell építeni őket.
Például az Egyesült Nemzetek Szervezete még mindig hatalmas potenciállal rendelkezik, hogy a világ javát szolgáló eszköz legyen. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ma, a legégetőbb kérdésekben, nincs válasza, és gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik. Nem tudta megoldani a gázai háborút. Ehelyett az amerikai vezetés szabadította ki a foglyokat a barbároktól, és hozta létre a törékeny fegyverszünetet. Nem oldotta meg az ukrajnai háborút. Az amerikai vezetés és a ma itt jelen lévő számos országgal való partnerség kellett ahhoz, hogy a két felet a még mindig távolinak tűnő béke keresése érdekében a tárgyalóasztalhoz ültessék.
Tehetetlen volt a teheráni radikális síita papok nukleáris programjának korlátozásában. Ehhez 14 bomba precíz ledobására volt szükség amerikai B-2 bombázókból. És nem tudta megoldani a venezuelai narkoterrorista diktátor által a biztonságunkra jelentett fenyegetést. Ehelyett az amerikai különleges erőknek kellett igazságszolgáltatás elé állítaniuk ezt a szökevényt.
Egy tökéletes világban mindezeket a problémákat és még sok mást is diplomáciai úton és határozott hangvételű határozatokkal lehetne megoldani. De mi nem egy tökéletes világban élünk, és nem engedhetjük tovább, hogy azok, akik nyíltan és pimaszul fenyegetik polgárainkat és veszélyeztetik globális stabilitásunkat, a nemzetközi jog absztrakt fogalmai mögé bújjanak, amelyeket maguk is rendszeresen megsértenek.
Ez az az út, amelyre Trump elnök és az Egyesült Államok rálépett. Ez az az út, amelyre itt Európában is csatlakozni kérjük Önöket. Ez az az út, amelyet már korábban is együtt jártunk, és reméljük, hogy újra együtt fogjuk járni. Öt évszázadon át, a második világháború végéig, a Nyugat terjeszkedett – misszionáriusai, zarándokai, katonái, felfedezői özönlöttek partjairól, hogy átkeljenek az óceánokon, új kontinenseket telepítsenek be, és hatalmas birodalmakat építsenek ki a világ minden táján.
De 1945-ben, Kolumbusz kora óta először, a Nyugat zsugorodni kezdett. Európa romokban hevert. Fele a vasfüggöny mögött élt, a többi része pedig úgy tűnt, hamarosan követni fogja. A nagy nyugati birodalmak végső hanyatlásnak indultak, amelyet az istentelen kommunista forradalmak és az gyarmatosítás-ellenes felkelések még tovább gyorsítottak, amelyek átalakították a világot, és az elkövetkező években a vörös kalapács és sarló szimbólumot a világtérkép hatalmas területeire vetítették.
Ebben a helyzetben akkor, mint ma, sokan elhitték, hogy a Nyugat dominanciájának korszaka véget ért, és hogy a jövőnk a múltunk halovány és gyenge visszhangja lesz. De elődeink együtt felismerték, hogy a hanyatlás döntés kérdése, és ők nem voltak hajlandók ezt a döntést meghozni. Erre együtt egyszer már képesek voltunk, és ezt akarja Trump elnök és az Egyesült Államok most újra megtenni, veletek együtt.
Ezért nem akarjuk, hogy szövetségeseink gyengék legyenek, mert az minket is gyengébbé tesz. Olyan szövetségeseket akarunk, akik képesek megvédeni magukat, hogy egyetlen ellenség se merje próbára tenni együttes erőnket. Ezért nem akarjuk, hogy szövetségeseinket bűntudat és szégyen béklyózza meg. Olyan szövetségeseket akarunk, akik büszkék kultúrájukra és örökségükre, akik megértik, hogy ugyanazon nagy és nemes civilizáció örökösei vagyunk, és akik velünk együtt hajlandóak és képesek megvédeni.
Ezért nem akarjuk, hogy szövetségeseink a megromlott status quót racionalizálják, ahelyett, hogy szembenéznének azzal, ami szükséges a megjavításához, mert mi, Amerikában, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy udvarias és rendezett gondnokai legyünk a Nyugat irányított hanyatlásának. Nem az elválásra törekszünk, hanem egy régi barátság újjáélesztésére és az emberi történelem legnagyobb civilizációjának megújítására. Mi egy újjáéledt szövetséget akarunk, amely felismeri, hogy társadalmainkat nem csupán egy sor rossz politika, hanem a reménytelenség és az önelégültség betegsége is sújtja. Olyan szövetséget akarunk, amelyet nem bénít meg a félelem – a klímaváltozástól, a háborútól, a technológiától való félelem. Ehelyett egy olyan szövetséget akarunk, amely bátran száguld a jövőbe. Az egyetlen félelmünk annak szégyene, hogy nem hagyunk gyermekeinkre büszkébb, erősebb és gazdagabb nemzeteket.
Egy olyan szövetséget, amely készen áll arra, hogy megvédje népünket, óvja érdekeinket, és megőrizze a cselekvési szabadságot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy saját sorsunkat alakítsuk – nem pedig egy olyan szövetséget, amelynek a célja egy globális jóléti állam működtetése, és a múlt generációinak állítólagos bűnei miatt vezekel. Egy olyan szövetséget, amely nem engedi, hogy hatalmát kiszervezzék, korlátozzák vagy olyan rendszereknek alárendeljék, amelyek felett nincs ellenőrzése; amely nem függ másoktól nemzeti életének kritikus szükségletei tekintetében; és amely nem tartja fenn azt az udvarias látszatot, hogy életmódunk csak egy a sok közül, és amely engedélyt kér, mielőtt cselekszik. És mindenekelőtt egy olyan szövetség, amely azon a felismerésen alapul, hogy mi, a Nyugat, együtt örököltünk valamit – amit együtt örököltünk, az egyedülálló, kiemelkedő és pótolhatatlan, mert ez végső soron a transzatlanti kötelék alapja.
Ha együtt így cselekszünk, nem csak egy ésszerű külpolitika helyreállítását segítjük elő. Ezzel helyreállítunk egy világosabb képet önmagunkról. Visszanyerjük helyünket a világban, és ezzel elutasítjuk és elrettentjük azokat az erőket, amelyek a civilizáció eltűnésével fenyegetik ma Amerikát és Európát egyaránt.
Tehát egy olyan időszakban, amikor a címlapok a transzatlanti korszak végét hirdetik, legyen mindenki számára világos, hogy ez nem a mi célunk és nem is a mi kívánságunk – mert mi, amerikaiak, bár otthonunk a nyugati féltekén van, mindig Európa gyermekei maradunk. (Taps.)
Történetünk egy olasz felfedezővel kezdődött, akinek kalandja a nagy ismeretlenbe, hogy új világot fedezzen fel, a kereszténységet hozta Amerikába – és legendává vált, amely meghatározta pionír nemzetünk képzeletét.
Első kolóniáinkat angol telepesek alapították, akiknek nemcsak a nyelvünket, hanem egész politikai és jogi rendszerünket is köszönhetjük. Határainkat skótok-írek alakították – az Ulster dombjairól származó büszke, szívélyes klán, amely Davy Crockettet, Mark Twaint, Teddy Rooseveltet és Neil Armstrongot adta nekünk.
A nagy középnyugati szívterületünket német farmerek és kézművesek építették, akik az üres síkságokat globális mezőgazdasági nagyhatalommá alakították – és mellesleg drámai módon javították az amerikai sör minőségét. (Nevetés.)
Belső területeinkre való terjeszkedésünk a francia prémkereskedők és felfedezők nyomdokain haladtr, akiknek nevei egyébként még mindig az utcatáblákat és a városok nevét díszítik az egész Mississippi-völgyben. Lovaink, tanyáink, rodeóink – az amerikai Nyugat szinonimájává vált cowboy-archetípus teljes romantikája – Spanyolországban születtek. Legnagyobb és legikonikusabb városunk pedig New Amsterdam néven volt ismert, mielőtt New Yorknak nevezték el.
És tudják-e, hogy az országom alapításának évében Lorenzo és Catalina Geroldi Casale Monferrato-ban éltek a Piemont-Szardínia Királyságban. Jose és Manuela Reina pedig Sevillában, Spanyolországban. Nem tudom, hogy tudtak-e valamit a brit birodalomtól függetlenné vált 13 kolóniáról, de egy dologban biztos vagyok: soha nem tudták volna elképzelni, hogy 250 évvel később egyik közvetlen leszármazottjuk visszatér ide, erre a kontinensre, annak a fiatal nemzetnek a fő diplomatájaként. És mégis itt vagyok, saját történetem emlékeztetve arra, hogy történelmünk és sorsunk mindig össze fog kapcsolódni.
Együtt építettük újjá a két pusztító világháború után összeomlott kontinenst. Amikor a vasfüggöny ismét elválasztott minket, a szabad Nyugat összefogott a keleti zsarnokság ellen küzdő bátor másként gondolkodókkal, hogy legyőzzék a szovjet kommunizmust. Harcoltunk egymás ellen, majd kibékültünk, aztán újra harcoltunk, majd újra kibékültünk. És együtt vérzettünk és haltunk meg a csatatereken Kapyongtól Kandahárig.
Ma azért vagyok itt, hogy egyértelművé tegyem: Amerika a prosperitás új évszázadának útját jelöli ki, és ezt ismét veletek, kedves szövetségeseinkkel és legrégebbi barátainkkal együtt szeretnénk megtenni. (Taps.)
Együtt akarjuk ezt megtenni veletek, egy Európával, amely büszke örökségére és történelmére; egy Európával, amelyé a szabadság megteremtésének a szelleme, amely hajókat indított ismeretlen tengerekre, és amely civilizációnk bölcsője; egy Európával, amely rendelkezik az önvédelem eszközeivel és a túlélés akaratával. Büszkéknek kell lennünk arra, amit az elmúlt században együtt elértünk, de most szembe kell néznünk az új század lehetőségeivel, és meg kell ragadnunk azokat – mert a tegnap már elmúlt, a jövő elkerülhetetlen, és közös sorsunk vár ránk. Köszönöm. (Taps.) je
A szerző
