Uri Pilichowski rabbi posztjának fordítása
Tizenkilenc éves voltam, amikor apámmal elvittük a rabbimat, Sinai Adler rabbit a washingtoni United States Holocaust Memorial Museumba, mert a rabbi túlélő volt, és nem akarta elhinni, hogy az amerikai kormány egy olyan állandó kiállítást tart fenn, amelyben elismeri: megakadályozhatta volna Auschwitz gépezetének működését, mégsem tette. Saját szemével kellett látnia ezt a beismerést. A kiállításon ott volt a Hadügyminisztérium levele, amely megindokolta, miért döntöttek úgy, hogy nem bombázzák a vasútvonalakat, valamint egy amerikai bombázóról készített felderítő fénykép a táborról. A fénykép tizenhét nappal azután készült, hogy Adler rabbit a kapun keresztül behurcolták.
Amikor kijöttünk, apám megpróbálta vígasztalni őt. A folyosók tele voltak iskolai csoportokkal, és a gyerekek többsége nem zsidó volt. Apám ezt annak bizonyítékaként értelmezte, hogy a világ tanult valamit, és a következő nemzedék nem fogja megismételni a bűnt. Adler rabbi azt válaszolta, hogy ezek a gyerekek csak azért jönnek, hogy tanulmányozzák a hibáikat, és megtanulják, hogyan kell legközelebb jobban csinálni.
Évekkel később egy izraeli tanházban az egyik diák odament hozzá, és szólt neki, hogy német látogatók állnak a terem végében. Azt mondták, azért jöttek, hogy lássák a zsidó állam csodáját. A diákok azzal érveltek, hogy ezek a németek még nem is éltek a háború idején, és hat évtized telt el azóta. Adler rabbi eltávolíttatta őket az intézmény területéről.
Ezt a két jelenetet, ha akarod, el lehet intézni azzal, hogy trauma. Adler rabbi azonban figyelmes olvasó és fegyelmezett gondolkodó volt, és következtetései nem a sokkhatásból fakadtak. Újra és újra visszatért a talmudi tanításhoz, miszerint Ézsau gyűlöli Jákobot. Ezt a mondatot működési alapelvként kezelte. A nem zsidók üldözni fogják a zsidókat, és az a zsidó, aki ezt elfelejti, felkészületlen a történelem hétköznapi működésére.
Évek óta ugyanazt a panaszt hallom Izraellel kapcsolatban. Bárcsak az ország világosabban magyarázná el önmagát; bárcsak hatékonyabb lenne a sajtó- és kommunikációs gépezete, akkor a világ megadná neki az ártatlanság jóhiszemű feltételezését, sőt talán valódi támogatást is — különösen az október 7-i mészárlás után. Az ennek alátámasztására felhozott bizonyíték az a hosszú időszak, amikor Izrael a Nyugat támogatását élvezte fennállásának első hét évtizedében. Voltak törések ebben a mintában. Eisenhower 1956-ban megfenyegette Izraelt a szuezi hadjárat miatt. Franciaország a hatnapos háború előestéjén fegyverembargót vezetett be. Bojkottkampányok indultak egyetemeken és szakszervezetekben. Mégis, nagyjából három évvel ezelőttig a Nyugat mint blokk inkább partnerként, mint vádlottként tekintett Izraelre.
Az a remény, hogy a jobb PR majd visszaállítja ezt a légkört, félreértelmezi a történelmi tapasztalatot. Adler rabbinak és a bölcseknek igazuk volt abban, hogy milyen talaj van a lábunk alatt. Az antiszemitizmus az az alaphelyzet, amelyre számíthatunk. A támogatás a kivétel. Egy elterjedt elmélet szerint az első évtizedek jóindulata a holokauszt utóhatása volt: egy olyan időszak, amikor még a kifinomult antiszemiták is megértették, hogy Európa túl messzire ment, és a nyílt megsemmisítés kínossá vált. Ez az utóhatás azonban soha nem szüntette meg a kettős mércét. A barátok továbbra is olyan szabályokat alkalmaztak Jeruzsálemre, amelyeket saját magukra nem alkalmaztak volna. Az ellenségesség elszigetelt gócai a régebbi mintázat felszínre törései voltak a tisztelettudó felszín alatt. A tisztelet elenyészett. A holokauszt-túlélők által kiváltott pozitív hatás véget ért. Az alaphelyzetként jelen lévő antiszemitizmus visszatért. Vitatkozhatunk arról, mikor halványult el ez a hatás. Az azonban, hogy véget ért, ma már nem vitatható.
Az evangéliumi keresztények Izraelnek nyújtott támogatása az a nagy kivétel, amely továbbra is fennáll, és amely elsősorban teológiájukból fakad, nem pedig abból, hogy hirtelen rokonszenvezni kezdtek volna a zsidó hatalommal. Más segítség egyszerre érkezett erkölcsi és stratégiai megfontolásokból. Kennedy engedélyezte a fegyvereladásokat. Henry Jackson a Szovjetuniónak nyújtott segélyeket összekötötte azon zsidók szabadon bocsátásával, akik el akarták hagyni az országot. Nixon elrendelte azt a légi szállítást, amely életben tartotta Izraelt a jom kippuri háborúban. Ezek a tettek számítanak, és hálával kell rájuk emlékezni. De nem írják át a hosszabb távú mintázatot. Nem minden nem zsidó gyűlöl minket mindig, de a legtöbb nem zsidó az idő nagy részében gyűlölni fog minket. A történelem makacsul ezt mutatja, hiába találja ezt a mondatot szélsőségesnek bárki.
A cionizmus azért kezdődött, mert ez a mintázat nem akart eltűnni. Kétezer éven át zsidók milliói úgy viselték el a gyűlöletet és a száműzetést, mint az élet állandó feltételét, és arra vártak, hogy a nem zsidók könyörületesek lesznek majd irántuk. A korai cionisták először az emancipációban és a felvilágosodásban bíztak, hogy kívülről rendezik a zsidóság helyzetét. Amikor ez a megoldás kudarcot vallott, arra a következtetésre jutottak, hogy a zsidó népnek saját államra van szüksége: egy helyre, amely megvédi az üldöztetéstől, lehetővé teszi számára, hogy teljes képességeivel dolgozzon, és sokak számára helyreállítja a szentséggel teli életet a saját földjén.
Adler rabbi dolgozószobájában, szemmagasságban, ott volt egy Misna-sorozat, amelyet szívesen levett a polcról a vendégeknek. A köteteket 1936-ban nyomtatták Berlinben, három évvel azután, hogy Hitler hatalomra került, és három évvel az első tömeges gyilkosságok előtt. A kiadó bevezetőt írt hozzájuk, amely megpróbálta megmagyarázni és elhárítani a Misna azon figyelmeztetéseit, amelyek a nem zsidókba vetett bizalommal kapcsolatban fogalmazódtak meg. A bevezető szerint ezek a törvények egy olyan ősi világhoz tartoztak, amelyben a pogányok gyűlölték a zsidókat. A jelenkor német nem zsidója azonban a civilizáció által valaha létrehozott legkifinomultabb ember volt.
A zsidók megbízhattak benne, és nem volt szükségük a régi gyanakvásra. A könyvek még mindig ott voltak a polcon, amikor a kifinomult emberek elkezdték azt a munkát, amelyről a bevezető kijelentette, hogy lehetetlen.
Az a hit, hogy a zsidók rá tudják beszélni a nemzeteket egy tartós barátságra, kétezer év tapasztalatát közönségkapcsolati problémává silányítja. A „Soha többé” nem azért született, hogy egy jobb sajtóirodát finanszírozzon. Arra szolgált, hogy emlékeztesse a zsidókat: mi történik akkor, amikor túlélésüket olyan emberek jóindulatára bízzák, akik már megmutatták ennek a jóindulatnak a határait.
A múzeumi fénykép, a terem végében álló német látogatók és az 1936-os berlini Misna ugyanahhoz az érveléshez tartoznak. Ismerd meg az alaphelyzetet. Úgy építkezz, mintha a kivétel nem tartana örökké. Az államot elég erősnek kell megőriznünk ahhoz, hogy a nem zsidók fejlődő technikája soha ne kapjon laboratóriumot.
A szerző
