Néhány gondolat A náci unokája – hogyan fedeztem fel, hogy a nagyapám háborús bűnös? c. könyvről
Évtizedek óta nagyon népszerű a nyugati világban a családi múlttal való szembenézés, mea culpázás, revízió. Egy nagyon érdekes megnyilvánulása a Múlt és Jövő Könyvkiadó gondozásában jelent meg tavaly. A litván családi gyökerekkel rendelkező, de amerikai Foti Silvia könyve egy szembesülés krónikája, amit A náci unokája – Hogyan fedeztem fel, hogy a nagyapám háborús bűnös? című könyvben publikált.
Silvia Foti Chicagóban élő újságíró, író. Éveken át tartó kutatások és családi interjúk eredményeként írta meg ezt a megrázó vallomást, amelyben szembesül nagyapja, a litván hősnek tartott Jonas Noreika valódi múltjával. Őt megelőzve már megkezdődött Noreika kultuszának felülvizsgálata. A szikrát az pattintotta ki, hogy a Litván Népirtási es Ellenállási Kutatóközpont 2015-ben zsidómentőként tüntette fel Noreikát, hangsúlyozva, ha nem ő az adott megye katonai parancsnoka, akkor még több áldozata lett volna az ottani holokausztnak. Grant Gochin, az a litván származású, de Kaliforniában élő zsidó, holokauszttúlélő leszármazottja, diplomata kutatási megbízást adott a Litvániában élő Andrius Kulikauskasnak és Evaldas Balčiūnasnak a Noreika ügy feltárására. Három év múltán pedig keresetet nyújtott be, hogy vonják vissza Noreika zsidómentő minősítését, illetve kezeljék tényként háborús bűneit. Dovid Katz túlélő is ezzel párhuzamosan dokumentumokkal próbálta bizonyítani bűnösségét.
A szerző újságcikkek, oral history és bírósági iratok (KGB-átiratok) révén jött rá arra, hogy a nagypapa részt vett a zsidóság megsemmisítésében. A könyvében kimerítően sok adat, irat mellett részletesen bemutatja az amatőr kutatása módszereit. Emellett megosztja személyes dilemmáit is az egész ügy kapcsán.
Nem egyedi esetről van szó, bár ez kissé más kimenetelű és lefolyású egyelőre, mint más egyértelmű családi, történelmi (magán)ügyek. Ahol kétséget kizáróan náci háborús bűnös van a családban, ott (kissé) más a helyzet, más a szembenézés, mint itt, ahol a narratívák ilyen élesen mást mutatnak. Abból a szempontból sem kivételes az ügy, hogy Lajtán túl már lassan hetven éve zajlik a történelemmel való (zord) szembenézés. A német Vergangenheitsbewältigung (megküzdés a múlttal) kezdete és az első hullám 1960 és 1989 között volt. A második világháború utáni Nyugat-Németországban már az 1950-es-60-as években megindult a kritikus, önkritikus történetírás és a náci és családi bűnök vizsgálata. A Historikerstreit (történészvita) (1986) jelentette az első nagy társadalmi diskurzust a bűnös nemzeti múlt megítéléséről. Az 1990-es évektől a náci leszármazottak generációit is érintő párbeszéd indult el. Filmek, dokumentumfilmek, könyvek, önvallomások, „bocsánatkérő” projektek jöttek létre ennek hatására. A legnagyobb figyelmet a kétezres és kétezertízes években keltette.
Jonas Noreika egy tízgyermekes család legkisebb tagja volt. 1910. október 8-án született Litvánia északi régiójában (Šukionia), közel a lett határhoz. Orosz, német, lengyel megszállás után a húszas évek hoznak viszonylagos függetlenséget Litváninának. Noreika 21 évesen beiratkozott a Kaunasi Katonai Akadémiára, majd Kaunasban jogot tanult. Igazi polihisztor. Verseket és regényt is ír. 1933-ban egy antiszemita brosúrát terjesztett „Emeld fel a fejed, litván!” címmel. 1936-ban feleségül vette Antanina Krapavičiūtėt. Lányuk, Dalia Maria, 1939-ben született. 1940-ben a Szovjetunió megszállta Litvániát. Jonas Noreika a katonai ellenállás egyik szervezője volt, „Vihar tábornok” lett a beceneve.1941 nyarán a németek bevonultak Litvániába. Jonas Noreika a Šiauliai körzet vezetője lett. Állítólag vonakodva vállalta el a kinevezést, ugyanis ez a német megszállás miatt egyet jelentett a kollaborációval. 1942-től Mažeikiai katonai körzete parancsnokának nevezték ki. Noreika közben a földalatti mozgalommal is tartotta a kapcsolatot, náciellenes cikkeket is írt, nyilván név nélkül.
Foti állításai leegyszerűsítőek és helyenként túlzónak tűnnek. nem él a forráskritikával, Wikipedia-szintű összefoglalóknak több igazságot tulajdonít, mint a történeti munkáknak. Lássunk néhány példát. Foti a könyvében és a téma kapcsán létrehozott weboldallakon is ezt álíltja: Jonas Noreika részt vett zsidók meggyilkolásában. Így az ő lelkén szárad 2000 fő Plungėben, 4000 fő Šiauliaiban és 2000 fő Telšiaiban.
Lássuk a történeti és dokumentumokkal igazolható tényeket, amiket Foti igencsak leegyszerűsít, felfelé kerekít vagy nem vesz figyelembe. Plungéban az 1923-as népszámlálás szerint összesen 1815 zsidó élt. 1941 júniusára 1700 zsidó maradt itt. A németek 1941. június 25-én foglalták el a települést. Ők aznap és másnap 60 zsidó leggyilkolásával kezdték meg a zsidótlanítást. A litván hatóságok 1941. június 26-án települési gettót jelöltek ki a zsinagóga és a Bét Midrás területén. A balti települési gettók típusának megfelelően rossz közellátás mellett éhínség és betegség volt a jellemző. A munkaképes gettólakókat dolgoztatták. Három hét alatt összeomlott a közellátás. Az eddigi források szerint litván kollaboránsok vitték ki külterületre a zsidókat, és ott tömegsírba lőtték őket. Nincs számadat ennek kapcsán. Vagyis azt állítani, hogy 2000 főt gyilkolt meg Jonas Noreika, igen durva kijelentésnek tűnik. Ő körzeti és nem helyi parancsnok volt. Elsősorban a helyi hatóságok feladata volt a gettósítás, és helyiek vettek részt a tömegmészárlásban, aminek a pontos áldozati számadatát sem tudjuk.
Foti állítása, hogy a nagyapja Šiauliaiban 4000 zsidó meggyilkolásában is részt vett. 1940-ben a megszálló szovjet csapatok is mészárolták a zsidóságot (mintegy 200 főt). A német megszállást követően 1941. június 26-án létesült Šiauliai-i megyei gettó pedig nagyobb volt, és ott 1942 után az SS vette át a parancsnokságot. 1941-ben számos tömegmészárlást követtek el el a nácik és kollaboránsaik, ami többezer zsidó, partizán és kommunista kivégzését jelentette. A gettósítottak közül ezreket deportáltak innen Dachauba, Auschwitzba, Stutthofba. Jonas Noreika közigazgatási illetékességi köre nem terjedhetett ki erre a hosszú időn át, 1944-ig fenntartott megyei gettóra, amelyben egyidejűleg 6000-8000 zsidó is élhetett, és csupán párszáz ember élte túl.
A telšiai vérengzések és a megyei gettó kapcsán pedig fontos leszögezni, hogy a település nem Šiauliai körzet része volt, így semmiféle beavatkozási joga nem lehetett Noreikának az itt történetek kapcsán.
Foti túl nagy jelentőséget tulajdonít a kortanúk, tanúk évekkel, évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseinek. Ennek egyik legtipikusabb példája a túlélő Aleksandras Pakalniškis, aki így emlékezett vissza a plungéi eseményekre: „Azokban a rettenetes napokban nem voltak németek Plungėben. A háború első napjaiban a német katonák jöttek és mentek. Csupán két meggyötört, alacsony, nyomorult német maradt, akiknek még rangjelzésük sem volt. Járták az utcákat, de csak a jó isten tudta, hogy mit kerestek. Két érdektelen figura volt. Azokban a napokban litván katonatisztek egy csoportjának a kezében volt a hatalom Plungėben, a vezetőjük pedig Noreika százados volt.” Vagyis szerinte minden bűnt a Noreika vezette kollaboráns litvánok és nem a náci megszállók követtek el. Arra sem emlékezett, hogy a németek 60 zsidó legyilkolásával töltötték a megszállás első napjait.
Abban Fotinak és GA Gochinnak tökéletesen igaza van, ha kétely merül fel, akkor meg kell vizsgálni a kérdést. A források hitelessége, száma viszont önkorlátozásra kell hogy késztessen egy ilyen revíziónál. Családfakutatással is foglalkozó szakemberként bátran merem vállalni a véleményemet, miszerint a családi legendák 99%-a nem igaz vagy nem úgy igaz, ahogy a családi legendáriumokban megmaradt. A legtöbb esetben a nem vagy csak részben igazolható családi mítoszok átadása jellemző a mai napig. Ám amikor valaki irattal akarja igazolni ezeket vagy bővebb információt szeretne, kiderül, hogy a történet általában nem vagy pont fordítva történt meg, mint ahogy a családtagok mesélik. Nagyon fontosak a családi történetmesélések, de láthatón Fotit is az emóció vezérelte sok esetben. Nem véletlen a kiszólás, mikor a nagyszülőnek mond köszönetet a könyvben: „Antanina Noreikának, ha tetszik, a hit letéteményesének, aki órákat töltött azzal, hogy a hazáról meséljen, megtöltve a szívemet es az elmémet értékes emlékekkel”
Holokausztkutatóként pedig végképp nyíltan merem vállalni a véleményemet, hogy számtalan zsidómentő történet, ami leginkább oral history révén van csak alátámasztva, megkérdőjelezhető. ha nem is sok, de több emléktábla, utcanév, elnevezés revízió alá vonható lenne, ha ez nem jelentene a közigazgatás számára érzékeny ügyeket. Ezért is fontos ez a könyv.
Jellemző módon a Noreika kapcsán megmaradt KGB aktába pro domóként ez olvasható: „1946. november 20–22-én halálra ítélte a Litván SZSZK Vilniusi Helyőrségének Katonai Törvényszéke az OSZSZSZK büntetőtörvénykönyv 58-1a törvénycikke alapján, letartóztatták, mivel 1941–1946 között önként szolgálta a németeket…1947. február 26-án hajtották végre a golyó általi kivégzést.” Az 1946-os évszám kapcsán fontos felhívni a figyelmet, hogy Litvániát a szovjet csapatok 1944 augusztusára teljesen elfoglalták. Ennyire pontosak, leegyszerűsítőek, félrevezetőek azok az iratok, amikre Foti sokszor támaszkodik.
Foti sajnálatosan nem a nagyapa nyughelyének pontos megállapításába ölt nagy erőket, hanem a mítosz felszámolásába. A litván „301 percella” a vilniusi Tuskulėnai Békeparkban lévő öthektáros emlékhely, ahol hősöket, áldozatokat, de kollaboránsokat, tömeggyilkosokat is egy helyre „dobáltak be” jelöletlen gödrökbe. Noreika valahol ott nyugszik.
A Litván Népirtási és Ellenállási Kutatóközpont, illetve a vilniusi Regionális Közigazgatási Bíróság véleményeit, állásfoglalásait és kérelmei elutasításait is közli a szerző. Sajnálatosan indoklás nélkül. Így az Internet segítéségével kell utána olvasni a felhozott Noreika-ellenes állításoknak, amelyek ráadásul a negyvenes évek második felének sajtójára és a koncepciós perek irataira, valamint egy túlélő, Aleksandras Pakalniškis állításaira támaszkodik. A Litván Népirtási és Ellenállási Kutatóközpont, illetve a vilniusi Regionális Közigazgatási Bíróság legfőbb problémája GA Gochin és társai eljárási kérelme kapcsán, hogy nem alkalmazzák a történelmi források külső és belső kritikai elemzését. Nem értékelik a források megbízhatóságát. Prekoncepció érződik a források kigyűjtésén. Nincs általános történetírói kontextus.
A könyv révén nagyon fontos tényről értesülhet a magyar közvélemény és történész közösség. A Fotival és társaival szembenállók Litvániában, az egyes „szekértáborok”, közvéleményformálók szerint – szemben másokkal világszerte – a holokauszt csak arra az eseménysorra használható, amikor konkrétan zajlik az emberek megsemmisítése. Így például Noreika, ha volt is köze a gettósításhoz, átmentek a kezén a zsidók összegyűjtésének utasításai, azzal még nem ártott, hisz az még nem a holokauszt. Aki kicsit is ismeri a balti gettók történetét, az persze felszisszen, hisz persze van különbség megyeszékhelyi (vö.: Šiauliai) és települési (kis) gettó (vö.: Plungė) között, de a végeredmény valójában az esetek többségében mindig ugyanaz: munka- és haláltábor és/vagy tömeggyilkosság. Ez a fajta „hivatalos”, „állami” véleménynek tűnő megkülönböztetése a holokausztnak már-már a holokauszt-tagadás vagy inkább a holokauszt-revizionizmus kategóriáit súrolja és testesíti meg. Ugyancsak nem lehet vele azonosulni.
Ám Foti könyve mégis arra ösztönözhet sokakat, sokunkat, hogy ne ragadjunk bele a családi legendákba. Ha van iratunk, legalább két forrásunk, akkor kötelességünk feltárni és vállalni az ősök tetteit, még akkor is, ha azok szégyenletesek. Foti szépen, olvasmányosan 36 fejezeten át végig vezeti az olvasót a személyes megrendüléstől a közügyként felvállalt felelősségig vezető úton. Beleképzelhetjük magunkat abba az őrlődésbe, amit ez jelenthetett számára, amikor szembesült az első tényállításokkal: „Dicsfény a feje körül. Szent ember. Ezt a csodálatos történetet gyerekkorom óta ezerszer hallottam és dédelgettem magamban. Erről nem akartam lemondani. Ha Vihar tábornok zsidógyilkos lett volna, akkor miért tisztelnék, miért neveznének el róla egy iskolát és állítanának neki emlékművet? Ez lehetetlen!”
Silvia Foti könyve azért is kiemelkedő, mert valóban mítoszromboló, a saját családját érintően. A források kritikája kérdéses, de mégis bátor döntés, példamutató szembenézés.
Foti Silvia: A náci unokája – hogyan fedeztem fel, hogy a nagyapám háborús bűnös? Múlt és Jövő, Budapest, 2024. 386 p.
A szerző
A könyvek anyagi sikerét a jól kiválasztott, megdöbbentő vagy kíváncsiságot felkeltő cím biztosítja.
Szerintem ez a helyzet a fent elemzett könyvvel is.
Végső István először helyi, majd országos és most már határon túli munkája elismerést érdemel, amit a történészek nem mindig kapnak meg. Pedig nekik köszönhetjük, hogy a múlt tényeit megismerhetjük.
Kedves István, kedves barátom: gratulálok!