Furamód eddig senki sem tette fel a legegyszerűbb kérdést: hogyan volt képes Izrael meglepetésszerű légicsapást mérni egy katari Hamasz-célpontra úgy, hogy a gépei mintegy 1800 kilométert repültek végig a világ radarokkal talán legjobban lefedett térségében?
Az, hogy az iráni radarok nem észlelték az izraeli gépeket, a 12 napos háború után már keveseket lep meg. De mi a helyzet a térség többi országával és a saját radarrendszereikkel? Mondhatjuk persze, hogy ez csupán a jól ismert arab inkompetencia. Csakhogy a képlet ennél bonyolultabb.
Vegyük sorra. Szaúd-Arábia keleti részén egy komoly francia lokátor áll, amelyet ráadásul elektronikai hadviselésre szakosodott hírszerző alakulat támogat. Cipruson két brit radarfarm figyeli a levegőt: Akrotiriban és a Troodoson. Ők sem láttak semmit? És ott van El Udeid, Katarban: az Egyesült Államok legnagyobb közel-keleti légibázisa, Patriot- és THAAD-ütegekkel, teljes radarhálózattal. Senki? Semmi?
Innen két lehetőség adódik:
Izraelnek valóban sikerült átszöknie a radar-labirintuson. Ebben az esetben komoly kérdések merülnek fel nemcsak a nyugati radarrendszerek, hanem a kezelőik felkészültségével kapcsolatban is. És ha ma nem látták az izraeli gépeket, mi történik majd holnap, amikor Kína ellen kellene élesben működniük?
Akik látták, hallgattak. Vagy ami valószínűbb: eleve be voltak avatva a művelet tervébe. Az Egyesült Államok bizonyosan, az angolok talán.
És akkor jön a legkényesebb kérdés: Katar szerepe.
Sikerült-e Izraelnek valóban túljárnia a méregdrágán beszerzett katari légvédelmi rendszer eszén? Vagy inkább arról van szó, hogy a miniállamnak most színt kellett vallania, és a hagyományos kétkulacsos politikát feladva végül az Egyesült Államok és Izrael mellé állt – kiárusítva ezzel gázai vendégeit?
A válaszokat ma még nem tudjuk. De egyszer majd kiderülnek.
A szerző
Teljesen helytálló, elfogadható érvelés! Ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból.