Éppen száz éve, 1925. június 1-én jelent meg a Zsidó Szemle cionista lapban Richtmann Mózes rabbinak (1880-1972), a vallásos cionizmus hazai képviselőjének, a Rabbiképző oktatójának cikke, melyet az alábbiakban teljes egészében újraközlünk.
Tavaszi ragyogás, reményfakasztó, verőfény idején ünnepli a zsidóság a Tóraadás napját. Mennydörgés, villámlás, földrengető sófárfúvás közepette kizengtek azok az igék, amelyek azóta pillérjei lettek az erkölcsös életnek, támaszai az emberi fejlődésnek, talpkövei az Isten birodalmának. A Szinaj ormáról elhangzó örök igék – a próféta szavai szerint – az eget plántálták bele gyarló életünkbe, az erény alapján szilárdították meg a földet és “Ciónnak azt mondták: népem vagy.” Amióta a Hóreben Isten beszélt az emberrel, azóta a zsidóság eljegyezte magát az örökkévalósággal, azóta Izrael az emberiség kultúrájának egyik tényezője. A kereszténység, az iszlám, a reformáció, száz és száz művésznek a bibliai szavakból merített ihlete – mind a kinyilatkoztatás emanációja, mind az Ige kagylójából kikönnyedzett gyöngyök.
Két mélyértelmű legendája van a midrásnak a Tóra adásáról. Az egyik szerint megjelent Isten Széirben, felajánlotta a Tórát Edomnak, sugárzott Páránban, oda akart adni a Tant Jismaelnek, az egyik nép nem akarta vállalni a gyilkolás, a másik a paráználkodás tilalmát, a harmadik nem akarta elismerni életirányító szabálynak azt: ne lopj. Erre lejött Isten Izrael népéhez, és Ábrahám népe szeretettel felkiáltott: „amit Isten mond, megtesszük és megértjük”.
Egy másik beállítás szerint a nép nem szeretetből vállalta a Tóra igáját és igéjét, hanem kényszerből. Isten rájuk borítá Szináj hegyét s megfenyegette őket: “ha elfogadjátok, jó, ha pedig nem, itt pusztultok el!”
Ezt a két ellentétes kijelentést harmóniába hozta a zsidó néptudat. A zsidóság tudatában volt mind annak, hogy őseinek tradíciója, belső énjének lényege tette őt alkalmassá a kinyilatkoztatás elfogadására. Nem új tanokat hozott neki a Szináj. Amire Ábrahám, Izsák, és Jákób tanították gyermekeiket, az a Szináj ormáról ünnepélyes formában nyert megerősítést, és a családi szűk körből kilépve egy egész nép életének vezérmotívuma lett. A kinyilatkoztatás vállalása – ez a zsidóság népi ösztöne, amelyet külső okokból magyarázni nem lehet. A kinyilatkoztatás tartalmának megértése található Edomnál és Jiszmaelnél, de a kinyilatkoztatás követése és feltétlen kötelező parancsként való teljesítése csupán a zsidóságnál talált visszhangra, mert a zsidóság lényegében véve – mint Luzatto Sámuel Dávid mondja – abrahamismus, azaz: nemzeti moralizmus.
A kinyilatkoztatás népe nem érez faji gőgöt. Szeme mindenkor az egyetemes emberiség felé tekint. Önmagát eszköznek tekinti a gondviselés kezében. Ezért tudja, hogy a Tóra olyan lényeg mint a természet, hogy Tóra nélkül nincs emberiség, nincs élet és így kényszerítve van a kinyilatkoztatás szolgálatába állani, különben elpusztul. Az általános emberi szempontok zsidó formába való olvasztása, a kinyilatkoztatásnak népi ösztönös sajátosság, de egyszersmind általános emberi erkölcsi kényszer gyanánt való átérzése – ez adja meg a zsidóság életének irányát. Ezért keres a zsidóság az általános emberi gondolathoz zsidó szimbólumot, ezért fejezi ki ritualitásában az egyetemesség eszméjét, de egyszersmind sajátosságában való fennmaradáshoz való törekvését is. Ezért a kinyilatkoztatás népe nem csak lelkesedni akar a dicső múltért, hanem a szép jövőt álmodja meg, nem csak a múltban él, hanem élni akar a jövőben s feléledni a jelenben.
Egykor a kinyilatkoztatás ünnepe „jóm habikkurim”, a zsengék áldozásának ünnepe volt. A frissen aratott búzából két kenyeret tettek le Isten oltárára. Pompás népünnepélyek, örömteli körmenetek keretében felzarándokoltak Ciónba. Visszagondoltak a kinyilatkoztatás eseményére, az akaratát nyilvánító Istenre, de tudták, hogy a kinyilatkoztatás csak akkor lehetséges, ha a zsidóság zsengéket hozhat: ha rámutathat produktív munkája eredményére.
A régi mondás értelmében a zsidó nép góluszával (számkivetés, diszpóra – a szerk.) együtt a sechina (I-sten jelenléte, dicsősége – a szerk.), a mennyei glória, a vallásának géniusza is száműzetésbe jutott. Évszázadokon át puszta volt a Sáron, kietlen a Karmel, nem arattak az Emekben s nem szüreteltek Engediben. A „jóm habikkurim”, a zsengék ünnepe csak tartalomnélküli szó, csupán szurrogatum lett. De csökevény számba ment a Tórának sok törvénye. A nép feléledésével azonban fel fog éledni a Tóra, új tartalmat kap a régi kinyilatkoztatás, valósággá lesz a zsengék hozatala.
A száraz csontok felélednek. Az újjászületés, a megújhodás megkezdődött az ősök Szentföldjén. Két évezred után ismét zsidó verejték áztatja azt a rögöt, amelyen Ábrahám, Izsák, Jákob vándoroltak s oktatták gyermekeiket jóra, emberiességre, erkölcsre és alkalmassá tették a kinyilatkoztatás megértésére, megérzésére és vállalására.
Erec Izraelben kezd megvalósulni a zsoltáros szava: „akik könnyek között vetnek, ujjongással aratnak”. Évszázadok óta újra megülhetik a szó egyszerű s nemes értelmében a zsengék hozatalának ünnepét. A zsidó nép feléledése jelenti a vallási megújhodást is. A külső gólusz eltünedezése a sechina felragyogása. A Szentföld zsengéje át lesz itatva a kinyilatkoztatás zamatjától, mert a zsengék ünnepe a kinyilatkoztatás ünnepe is. Ez természetes, ez másképp nem lehet! Izrael az ősök iránti szeretetből is, de ellenállhatatlan kényszerből is lett a kinyilatkoztatás népévé.
A szerző
