A Pilar Rahola újságírónő által a spanyol színész Javier Bardemnek írt levél nagy port kavar Spanyolországban:
„A kétszínű moralisták és az részmunkaidős progresszívek nem részei a megoldásnak, de a problémának kétségkívül részei.
Javier Bardem nevét választottam, és ez nem véletlen. Elküldhettem volna ezt a szimbolikus levelet Angelina Jolie-nak vagy Billie Eilish-nek, vagy a legrosszabb antiszemitizmus megtestesítőjének, Roger Waters-nek is. És a hírességek csillogó világán túl, a demagógia minden zugában nyüzsögnek azok a politikai vezetők, akik megérdemelnék ezt a levelet.. Ott vannak a Pedro Sanchez-ek, a Petrók, a Mélenchonok, a Church-ök… Azok a zajos őrkutyák, akik morális gőgjük trónjáról köpködik propagandájukat. Sokan… oly sokan… akik nemrég még annyira előtérben és hangosak voltak, most pedig annyira távol vannak és némák.
De közülük mindet közül Javier Bardemet választom, mert senki más nem testesíti meg olyan pontosan a kaviárszocialista baloldal erkölcstelenségét, amely csak akkor rázza az öklét, színlelt felháborodással, ha az ügy illeszkedik ideológiai megszállottságához. Azt a Bardemet, aki a Szabad Palesztinát zászlaja alá bújik, és aki eleget tesz a szektás aktivizmus minden követelményének. »Elkötelezett színész« – mondják a csillogó címlapok, de elfelejtik a hozzá tartozó igét: »Attól függ…«
Attól függ, hogy van-e hozzá köze Izraelnek, vagy az amerikaiaknak, vagy a kapitalista gyarmatosításnak, vagy Trumpnak, vagy a perfid jobboldalnak… Ez a „ha nincs benne zsidó, nem hír” elv prototípusa, vagyis ha nincsenek benne zsidók vagy jenkik, akkor nincs ügy, nincs plakát és nincs felháborodás sem. Ők a mi korunk progresszívjei, azok a tüntetéseken üvöltözők és vádaskodók, akik eldöntik, mely ügyek méltók a figyelemre, kik az áldozatok és kik a hóhérok. Az emberi jogokért folytatott küzdelem történetében soha nem volt még ennyi arrogáns és aljas képmutatás, mint most.
Hol vannak? Hol voltak eddig? Hírüket sem hallottuk, amikor a Hamász Gázát kétmillió ember börtönévé változtatta… akik kifosztották, elszegényítették, elnyomták és az erőszak örökös körforgásába kényszerítették őket. Hírüket sem hallottuk, amikor Jemen évekig tartó szörnyű háborúban volt, a síita őrület által felkavarva. Nem hallottunk felőlük, amikor Irán létrehozta a tűzgyűrűjét, támogatva a szíriai diktátort, finanszírozva a legrosszabb dzsihadista szervezeteket és tönkre téve Libanont, miközben Izrael megsemmisítésével fenyegetőzött.
Nem hallottunk róluk akkor sem, amikor ezernyi izraeli szenvedte el október 7-i terrorját: csecsemők a kiságyukban, egész családok, idősek, egy fesztiválon éneklő fiatalok, a halottak, a sebesültek, az elraboltak. A hallgatásuk, amikor a nők elmesélték nekünk a meggyalázott testük borzalmait. A némaságuk, amikor csecsemőket fojtottak vízbe… Miattuk soha nem indítottak flottillákat.
És még annyi más hallgatás. Nem hallottunk felőlük, amikor Afganisztán szörnyű pokollá vált a nők számára: iskolák nélküli lányok, arctalan fiatal nők, egy textil börtöne mögött a lélegzetük. Nem szólaltak meg a szudáni borzalmak közepette, a nigériai keresztények szenvedései közepette, soha sehol, mert ha a gonoszok nem azok, akikkel szemben ideológiailag azonosulnak, akkor nincsenek áldozatok, és nincsenek ügyek sem.
Ezért soha nem halljuk őket beszélni az iráni nép szenvedéseiről. Annak ellenére, hogy az ajatollahok szörnyű rezsimje a szabadságot bűncselekménnyé változtatta, és elnyomással és halállal tartotta fenn hatalmát, soha nem hallottunk a Bardemekről. Éppen ellenkezőleg, ezek a moralista és dogmatikus baloldaliak látogatták meg a »perzsák felszabadítóját«, egy bizonyos Komeinit, és tapsolták meg »társadalmi forradalmát«. Évtizedeken át soha nem aggódtak az iráni polgárok elleni elnyomás, a bebörtönzött filmrendezők, a halálra ítélt ellenzékiek, a megkínzott diákok miatt – soha, semmi… Éppen ellenkezőleg: a megbánásra képtelen baloldal néhány gurujából iráni csatornák újságírói lettek, akik a Hispan TV-n keresztül próbálták terjeszteni a mérgüket. Ott vannak a Pablo Iglesiasok.
És ezért most, amikor Irán minden oldalról lángokban áll, egy rendkívül bátor nép pedig közvetlenül szembeszáll a halállal, és közülük ezrek halnak meg, ezek a színészek, újságírók és az »elkötelezett« politikusok nincsenek ott, nem szólalnak meg, nem kiabálnak, nem emelnek fel transzparenseket, nem szerveznek flottilla-kirándulásokat, semmit sem tesznek. Talán valamilyen Irene Montero elszólja magát, és mond valamit, de csak azért, hogy figyelmeztessen: Trump nagyon gonosz, és Izrael a felelős azért, ami Iránban történik.
Ez a félszemű és dogmatikus baloldal nyomorúsága, amely annyira megideologizálta az egyetemes ügyeket, hogy végül a hóhérok bűntársa lett. Nyugat-ellenes megszállottsága és az iszlám iránti arrogáns paternalizmusa miatt képtelen a szabadság ügyének szolgálatára. Sokat beszélnek róla, de addig torzítják a jelentését, amíg kongóan üressé nem válik. Ez a Bardem-féle aktivizmus: üres kiáltás. A kétarcú moralisták és a részmunkaidős progresszívek nem részei a megoldásnak, de biztosan a probléma részei.”
A szerző
