Veszprémy László Bernát

Nagy füst, „kis Varsó”? Az 1944. október 16-17-i józsefvárosi „zsidó ellenállás” a népbírósági perek tükrében

Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kap az 1944. október 16-17-i józsefvárosi „zsidó ellenállás”, az egyesek által „kis Varsónak” keresztelt esemény emlékezete és értelmezése.[1] Abban minden történész megegyezik, hogy valamifajta ellenállásra sor került a Népszínház utca-Teleki tér környékén. Számvéber Norbert szerint minden bizonnyal „a legjelentősebb” ellenállási példáról van szó, Adler Tamás szerint a Népszínház utca 31-ben bizonyosan történt fegyveres ellenállás, Bartha Ákos történész „háromnapos csata”, „lázadás” történt, zsidó részről valószínűleg „cionista fiatalok” részvételével. Helyszínként a Vay Ádám u. 8-at, illetve a Népszínház utca 16-ot és 59-et adta meg.[2] A legnagyvonalúbb értelemzés szerint egy akár 16 házszámra is kiterjedő, több napos „felkelésről”, „a legjelentősebb magyar fegyveres antifasiszta ellenállásról” lehet beszélni.[3]

A kérdés soványka szakirodalma alapvető problémákkal szembesül: eltekintve néhány alapvető mozzanattól – 1944. október 16-án valakik lőttek valakikre a Józsefvárosban, amire a németek és a nyilasok egy pogrommal reagáltak, többek között egy Tigris bevetésével – nem tudjuk, hogy kik, mit, mikor, hol és miért csináltak, ráadásul az olyan egykorú, primer források az eseményekről, melyek esetében a forráskészítő szerv bármi fajta felelősséggel tartozott a leírtakért, egészen ritkák: voltaképpen egyetlen ilyen jelentés van, egy rendőrségi jelentés-feljelentés, melyet jelen sorok írója talált meg még 2018-ban. Ez annyit rögzít, hogy október 16-án délután a Teleki tér és Népszínház utca környékén „zsidók lövöldöztek”, és emiatt német SS-katonák és felfegyverzett nyilas párttagok „a zsidóházakat tűz alá vették”. „Több ágyúlövés is történt német páncélos gépkocsiról.”[4] Ezen kívül számos újságcikk, oralhistory-interjú, naplóbejegyzés és egyéb erősen megkérdőjelezhető értékű forrás szól a „zsidó ellenállásról”, melyeknek a kritikai elemzésére itt nem vállalkozhatunk: elegendő annyit rögzíteni, hogy ezek semmifajta konkrét konklúzió levonására nem alkalmasak a józsefvárosi „zsidó ellenállással” kapcsolatban.

Ezen tanulmány azért született meg, mert a vonatkozó népbírósági perekben, valójában mindössze néhány évvel az esemény után, szemtanúk – tettesek, túlélők, az áldozatok rokonai és szemlélők – tucatjai tettek vallomást a tárgyalóteremben, jogi felelősségük tudatában. Ezek a források sokkal értékesebbek és megbízhatóbbak, mint a mendemondákat rögzítő naplójegyzetek, vagy az évtizedekkel később készült oralhistory-interjúk. A primer peranyagok felkutatása különösen indokolt, hiszen a népbírósági perek másod- vagy harmadkézből származó „idézetei” rendre felbukkannak a szakirodalomban, sokszor torzítva felfogásunkat az eseményekről. Gazsi József történész kandidátusi értekezésében például idézi, miszerint Kaesmann Baritz István leventeokató, karpaszományos őrmester azt vallotta a népbíróságon: „A megmozdulás leverése [a Józsefvárosban] az én parancsomra történt.” Kaesmann Baritz, akit 1946 júliusában kivégeztek, mert leventékkel kegyetlenkedett, három vallomást tett az eljárásában, ám az idézett mondat egyikben sem szerepel, sőt, a józsefvárosi pogromban való részvétele a vádiratból és az ítéleti tényállásból is hiányzik.[5]

A kérdéses ügyben összesen 28 népbírósági eljárást azonosítottunk. Ezekből négy zárult felmentéssel, illetve egy esetben a kérdéses személyt ugyan bűnösnek találták, de csak olyan bűncselekményekben, melyeket nem a Teleki téri pogrom során követett el. Négy per kisebb (5 év alatti) börtön- vagy fegyházbüntetéssel zárult. Hét per komolyabb börtön- vagy fegyházbüntetéssel végződött, életfogytiglani büntetést hárman kaptak. Két jogerős halálos ítéletet végrehajtottak. Elsőfokon, kisebb büntetésekkel zárult még négy per, illetve nagyobb, 10 éves kényszermunkabüntetéssel egy per. A továbbiakban elsősorban azokra az esetekre fogunk koncentrálni, ahol testi sértés („lövöldözés”) vagy gyilkosság volt a vádpont, majd megvizsgáljuk, mit tudunk meg a periratokból az áldozatok és a lehetséges zsidó ellenállók személyazonosságáról. A kutatás során elsősorban a tárgyalóteremben tett vallomásokra koncentráltunk, hiszen a nyomozati szakaszban tett vallomások sokszor tévesek, torzítottak vagy egyenesen kierőszakoltak voltak, ám indokolt esetben utóbbiakat is elemzés tárgyává tettük. Végül megkíséreljük összefoglalni, mennyiben sikerült hozzájárulni a Teleki téri „zsidó ellenállás” kérdéskörének vizsgálatához a feltárt iratanyagból.

Lövöldözők

Bánrévi Róbert esete

Az események idején 16 éves Bánrévi Róberttel szemben a népbírósági törvény (1945. évi VII. t. c.) 11. § 5., 13. § 2., 13. § 3. pontjai alapján emeltek vádat (hadifoglyokkal szembeni jogsértő bánásmód, katonai alakulatnak való segítségnyújtás, nyilas hatalomhoz való segítségnyújtás). Népbírósági vallomásában ártatlannak vallotta magát. Mint mondta, hallota, hogy október 17-én a nyilasok megtámadták a Tisza Kálmán tér 16. sz. házat, ahol ő is lakott. Szerinte a tüzet valakik viszonozták, akik a 16. sz. ház V. és VI. emeletéről lőttek (a zsidó Gerlócziék és Bánócziék lakása). Bánrévi szerint a nyilasokat bizonyos Strakoviczki vagy Strakowiczky százados vezette, aki azóta nyugatra menekült. A nyilasok bekopogtak dr. Varsányi Leó lakásába is, és elhurcolták, majd a többi zsidót a pincébe terelték. Gerlóczi Sándort szerinte a folyosón találták meg, fegyverrel elvitték. Sem Varsányit, sem Gerlóczit nem látta többé. A népbíróságon Bánrévi nem tagadta, hogy belépett a „Hungarista Légióba”, de tagadta, hogy bármi szerepe lett volna az eseményekben, ő csak szemlélő volt.[6]

Sneider Istvánné házmesterné ezt azzal egészítette ki, hogy a nyilasokat valóban bizonyos Strakowiczky vezette. A vádlottnak volt fegyvere, fel akart szaladni a VI. emeletre, mert szerinte onnan lőttek a zsidók. Szerinte Gerlóczi VI. emeleti ajtaját a nyilasok feltörték, és alsónadrágban hurcolták el a férfit. Lengyel Istvánné tanú szerint Gerlóczit a nyilasok az utcán agyonverték.[7] Gerlóczi József, az elhurcolt Sándor testvére szerint „vádlott az utcán azt kiabálta, hogy Gerlóczi lőtt ki a házból”. Ezt nem hitte el, mert „öcsém szelíd, nyugodt ember volt, akiről ilyesmit fel sem lehetett tételezni”. Úgy tudja, öccsét az utcán agyonverték.[8] Bernát Jenőné elmondta, hogy fiát a Népszínház utca 37-ből hurcolták el, majd elengedték. Fia elmondta, hogy ebben a vádlott is részt vett.[9] Az elhangzott vallomásokból kiderült, hogy Gerlóczi és az elhurcolt Varsányi OTI-tanácsosok voltak, ezt egyébként más, primer források megerősítik.[10] Bánrévit az elhangzott vallomások alapján 1945 áprilisában 15 év fegyházra ítélték, mert bűnös volt emberek törvénytelen megkínzásában, noha a tényállás csak annyit rögzített, hogy a levegőbe lövöldözött. Téchy Olivér tanácsvezető bíró különvéleményében még ezt az ítéletet is vitatta, szerinte a terhelt pusztán segítséget nyújtott katonai alakulatoknak. A NOT végül az év júliusában 8 év kényszermunkára ítélte. Érdekfeszítő, hogy később Bánrévi perújrafelvételi kérelmet nyújtott be, mivel állítása szerint az elhurcolt Varsányi Leó előkerült, be akarta hívni tanúnak.[11] Nem ismert, hogy ennek bármilyen eredménye lett volna.

Filippi István esete

A tettei idején 17 éves Filippi Istvánnal szembeni vádirat szerint október 16-án, a Népszínház utcában több embert is agyonlőtt (81/1945. M. E. sz. r., 13. § 2., 14. § 2.). Ezt az előzetesben tett vallomásában ő is beismerte, ám később arra hivatkozott, hogy a rendőrség erőszakkal zsarolta ki belőle a vallomást.[12] Alapvetően nem tagadta, hogy október 16-án belépett a „Halálfejes Légióba” – ez nyilván a KABSZ lesz –, „mert a délelőtt folyamán a Népszínház utcában történtek nekem tetszettek és azokon felbuzdultam”. A népügyészségi vallomásában korábban azt mondta, hogy a Trombitás utcában részt vett zsidók fegyveres őrzésében, de nem bántott senkit. Ezt a vallomását még egy jegyzőkönyvben külön megerősítette, majd a népbíróságon azt mondta, hogy csak azért ismerte ezt be, mert félt, hogy visszaviszik a rendőrségre.[13] Itt alapvetően elfogadjuk népügyészségi vallomását, melyet külön megerősített, tehát valószínűnek tűnik, hogy részt vett a zsidók kísérésében, még ha nem is ölt meg senkit.

Gerencsér Ferencné tanú arról vallott a tárgyalás során, hogy Filippi hencegett vele: lövöldözött a Népszínház utcában.[14] A terhelt nevelőanyja, Fenyves Sándorné szerint fiát belevitték a rosszba, de ártatlan a vádpontokban. Mivel a nyomozati szakaszban terhelő vallomást tett, az eltérésre rákérdeztek a tárgyalás során. Fenyvesné erre egy megdöbbentő, de sajnos nem példa nélküli választ adott: „A rendőrségen tett kihallgatás során megkínoztak.”[15] Ezek szerint tehát (ismét) bebizonyosodott, hogy egyes eljárásokban a tanúkat is megkínozták a politikai nyomozók.[16] Filippit négy év fegyházbüntetésre ítélték 1945 márciusában. A tényállás szerint nem volt nyilas, azonban kapott egy ötlövetűt és 50 töltényt a németektől, és embereket verbuvált az utcán, hogy részt vegyenek a zsidó házak ostromában. Ám az ítélet szerint sem lőtt fegyverével.[17]

Szennik György esete

Szennik György antiszemita grafikus, a KABSZ tagjának története a jobban feldolgozott esetek közé tartozik.[18] Tárgyalótermi vallomásában nem tagadta, hogy a KABSZ tagja volt, és hogy SS egyenruhában járt. Szerinte azonban csak bámészkodni ment az OTI-házakhoz és a Népszínház utca 47-hez. Állítása szerint Ney Károly, a KABSZ „titkára” – de facto katonai vezetője – arra adott parancsot, hogy elég a lövöldözésből, ő maga pedig öregeket, gyermekeket mentett.[19] Nem így emlékezett vissza Stobe Ferencné, aki a kérdéses Népszínház utcai szám alatt látta őt, amint SS egyenruhában az udvarra parancsolta a zsidókat. Egy munkaszolgálatost ütlegeltek, de nem világos, hogy ebben Szennik is részt vett-e. Stobené meglátása szerint a terhelt mégis valamilyen vezető szerepet vitt. Szóbel Sándor tanú cáfolta, hogy a gyerekeket, nőket ne parancsolták volna ki otthonaikból.[20] Az 1945 augusztusi ítélet tisztázta, hogy a terhelt a KABSZ tagja volt, és részt vett a Népszínház utca 47. sz. alatti zsidók összefogdosásában. Ezért 15 év kényszermunka-büntetésre ítélték. A NOT az ítéletet 1946 októberében 7 év fegyház-büntetésre változtatta.[21]

Egy csoportos per: Vámosi Lajos és Berkesék esete

Társadalomtörténeti szempontból határozottan érdekes a Vámosi Lajossal és társaival (özv. Weisz Dánielné Bordács Mária, Berkes József, Berkes Irén, Sárközi Vörös Károly) szembeni büntetőper: itt szerepelnek roma, női, illetve minden bizonnyal szellemi fogyatékkal élő vádlottak is. A Vámosival szembeni vád a 81/1945. M. E. sz. rendelet 17. § 4. (demokrácia-ellenes hírverés), 13. § 2. (katonai alakulatnak segítségnyújtás), 15. § 6. (fasiszta rendszer hatalmi eszközeinek saját célra használása) pontjai alapján emeltek vele szemben vádat. A kiegészítő vádirat, mely a többi vádlottal szembeni vádpontokat tartalmazta, sajnos olvashatatlan, közös ítéletük a 13. § 2. és 15. § 6. pontokat emlegette.[22]

Maga Vámosi, akinek nevét az akta viseli, 1903-as születésű, zalaszabari származású pincér volt, akire a vallomások romaként utalnak. Társai voltak Berkes József és Irén, akiknek még öt testvérük volt, közülük hárman kerültek említésre a perben (de nem voltak vádlottak, vagy mert azóta elhunytak, vagy mert nem találták őket): Dániel, Irma és Pál. Ők is romák, és a peranyag szerint mindannyian nyilasok és antiszemiták voltak. József 1914-ben született Budapesten, hangszerkereskedő volt, Irén pedig ugyanitt 1916-ban, férfiszabó-segéd volt. A jelek szerint a per két vádlottja nem volt roma (vagy csak nem tisztázták velük kapcsolatban): Sárközi Vörös Károly, aki 1912-ben született Zomborban, s zenész volt, illetve özv. Weiszné, aki 1908-ban született Kemecsén. Elhunyt férje zsidó, ő maga analfabéta volt, a tárgyalt időszakban „vadházasságban” élt Berkes Pállal. Berkes József és Sárközi perét egészségi állapotukra hivatkozva rövidesen leválasztották és külön tárgyalták, itt a vallomásokat alapvetően külön kezeljük, kivéve, ha a két per során elhangzottak egybevetése elengedhetetlenül szükséges. Nem világos, Berkesnek mi volt a baja, míg a kérdésre egyszerűbb választ adni Sárközinél: róla többen vallották, hogy „degenerált volt, mindenki tudta róla, hogy hülye”, „nem féltünk tőle”, „mindig a gyermekekkel játszott, nevetségessé akarták tenni, azért iratták be a K.B.Sz.-be [KABSZ]”.[23] Érdemi szerepe az ügyben nem volt.

Vámosi az előzetesben arról beszélt, hogy halálfejezes karszalagja volt, ami a KABSZ tagjaként azonosította volna őt. Szerinte egy Szabó Elemér nevű főhadnagy utasította, hogy fegyverrel menjen a Bérkocsis utca 26. sz. alá. Vele ment Berkes Pál, József, Irma, Irén és özv. Weiszné. Józsefen és Pálon nyilas karszalag volt. A zsidókat az udvarra terelték, bántalmazták őket, de ő nem lőtt le senkit, bár hallott lövöldözést, és szerinte a Berkes testvérek lövöldöztek. Jártak a Vig u. 18-ban és a Déry u. 6-ban is. A Bérkosics utca 18-ban viszont nem járt, az utcai harcokban nem volt szerepe. Szerinte a nők azért tartottak velük, hogy lopni tudjanak, de a zsidókat is lökdösték, inzultálták, „Berkes Irma volt köztük a leggonoszabb”. Szerinte Berkes József és Pál fegyvert is használtak a zsidókkal szemben. Külön felidézte, hogy „Berkes József lelőtt egy fiatal lányt a Népszínház utca és a Fecske utca sarkán, amint a nyilasok ki akarták dobni egy III. emeleti ablakból”.[24] Utóbbit a nyomozati szakaszban megerősítette bizonyos Horváth Dezsőné Danka Mária is (bár a tárgyaláson már nem tett vallomást). Szerinte: „Szemtanúja voltam annak, amikor egyszer a zsidók összeszedésekor a Lévai Oszkár utca-Népszínház utca sarok házából [Népszínház u. 25.] két idősebb nőt előttem ismeretlen személyek az utcára löktek, akik szörnyethaltak. Ugyanekkor egy fiatal, 16 év körüli kislányt is ki akartak a III. emelet ablakából taszítani. Ő kapaszkodott az ablakpárkányba, közben a lábai kilógtak az ablakon. Láttam, amikor a három csendőr kíséretében arra járó Berkes belelőtt a kislány lábába. Ezután a kislány kiesett az utcára, s tudomásom szerint meghalt. […] Amikor Berkes József a III. emeleten lógó kislányt lelőtte, akkor Berkes Irma és Berkes Irén is ott tartózkodott és kajánul röhögött.”[25] Vámosi a nyomozati szakaszban tett vallomását a népügyészségen megerősítette.

Az előzetesben vallott Berkes József is, aki külön beszélt arról, hogy romaként hogyan lett mégis nyilas. Dániel testvére unszolására lépett be, majd Pál testvére is párttag lett. „Eleinte a pártnapoknak rendszeres látogatója voltam, és a tagdíjat is pontosan fizettem. Később a párthoz kezdtem hűtlen lenni, mert úgy véltem, hogy a cigányokat úgy, mint a zsidókat, káros elemnek tekintik. Ezen kételyemet Rácz Kovács Lajos oszlatta el, aki a nyilas pártszervezet zenészcsoportjának volt a vezetője. Ettől kezdve újra mindennapos vendég voltam a pártba. [sic!] Igyekeztem elsajátítani politikai irányvonalukat és igyekeztem bebizonyítani magyarságomat. Ezt csak úgy tudtam természetesen, ha velük együtt agitáltam és szidtam a zsidókat. A németek verhetetlenségébe és győzelmébe bíztam.” Pál és Irma is nyilasok voltak. „Mind a hárman gyűlöltük a zsidókat, mert bennük láttuk az elnyomóinkat.” A nyilas puccs előtt is többször megesett, hogy az utcán molesztálták a zsidókat.[26]

Az előzetesben azt állította, hogy Berkes Pál és Vámosi Lajos, akiken karszalag és akiknél fegyver volt, október 16-án elvitték őt a Bérkocsis utca 18., 26., a Déry utca 6., és a Vig utca 18. számok alá, ahol a zsidókat gyűjtötték össze. „Vámosi és a katonatiszt vezetésével hatoltunk be a kijelölt csillagos házba. Hangos ordítozással leparancsoltunk minden zsidót az udvarra, majd onnan kitereltük őket feltartott kézzel az utcára, ahol elszedtük tőlük az értékeiket. Aki nem kellő frissességgel mozgott, azt bántalmaztam, vagy a kezemmel, vagy pedig a bátyámtól elkért puskával. Egy idősebb nőt azért vertem meg, mert a kislányát tartotta a kezébe, és nem tudta megfelelő magasra felemelni a kezét.” Állítása szerint a Bérkocsis utca 26-ban, a Conti u. 21-ben és a Vig u. 18-ban jártak. Vallomása szerint bátyja, Pál utóbbi helyen utasítására agyonlőtt egy vak zsidó férfit. Egy Burger Ferenc nevű férfira pedig maga lőtt rá, ám nem találta el. „A sok atrocitásnak több tanúja volt, akik közül az egyik, egy keresztény honvéd százados megjegyzést tett ránk és a zsidóknak fogta a pártját. Ezt az embert magunkkal vittük a Tattersallba, a továbbiakban mi lett vele, azt nem tudom.”[27]

Mint felidézte, a Népszínház és a Bérkocsis utca sarkán lévő házat lőtték a német tankok. „A Tigrisek alig lőttek egyet, kettőt a házra, amikor az láttam, hogy a németek, a nyilasok és a magyar katonák megrohanták a házat és a zsidókat sűrű ütlegelések közbe [sic!] kituszkolták a Tisza Kálmán térre.” Ám azt tagadta, hogy ledobott volna a ház ablakából egy zsidó gyereket. Ám vallomása szerint ámokfutása nem ért véget. Amikor 17-én a Conti utca és a Népszínház utca sarkát zsidókat kísértek, belelőtt az emberekbe, és négy zsidó összeesett. „A Népszínház utca és Fecske utca (Lévai Oszkár utca) sarkán láttam egy nagyobb tömeget. Kíváncsiságból odamentem két magyar katonával, ahol a következőket láttam. Egy több emeletes ház III. emeletéről valaki kidobott két zsidó nőt, és éppen a harmadikat tuszkolták ki az ablakon, aki azonban görcsösen kapaszkodott az ablakpárkányba, lábbal lefelé lógva. Én amikor ezt láttam a másik oldalról, a lány alá szaladtam, és több lövést engedtem felfelé lőve a testébe. A lányt biz eltaláltam, mert leesett az utcára, azonban nem halt meg. Innen egy közeli nyilvánosházba vitték, ahová követtem és ott lőttem agyon drasztikus szavak kíséretében.”[28]

Talán így történt, talán nem, mindenesetre a népügyészségen már így vallott: „Ez a vallomásom nem felel meg a valóságnak, és csak azért írtam alá, mert a rendőrségen bántalmaztak.” Mint jelezte, 1938-ban lett nyilas, de később otthagyta a pártot. „Kiléptem, mert én is cigány származású vagyok.” A Népszínház utcában ugyan ott volt, de semmit sem csinált, „csak kíváncsiságból” ment ki, és fegyvere sem volt. Pál testvére viszont valóban zsidókat kísért pártszolgálatosként, ám ő már azóta meghalt.[29]

Az előzetesben vallott még a két női vádlott is. Özv. Weiszné szerint egy lakásban lakott a Berkes testvérekkel, akik sokszor kritizálták őt, mert korábban zsidó férje volt. Szerinte Berkes Pál, Irma és József nyilasok voltak. Ő csak lopni ment Berkesékkel október 16-án, és ugyan József és Vámosi bántották a zsidókat, de gyilkolásról nem tud. A népügyészségen még ezt a vallomást is visszavonta, mondván, nem is tud írni, „a detektív vezette a kezemet”. Ezt a vallomását már valóban három kereszttel írta alá neve helyett. Berkesék valóban nyilasok voltak, de ő nem lopott el semmit.[30] Berkes Irén arról beszélt az előzetesben, hogy testvérei, főleg József, Pál és Irma nyilasok voltak. A nők lopni mentek velük, de ő maga is lopott.[31]

Ez hangzott el tehát az előzeteseben, ám a tárgyalóteremben a fenti vallomásokat már nem tartották fenn a terheltek. Mint jeleztük, Berkes József ügyét külön tárgyalták, ekkor csak Vámosi és a két női vádlott, Berkes Irén és özv. Weiszné állt bíróság előtt. A tárgyaláson Vámosi azt állította, hogy katonaként volt jelen a helyszínen. Valóban részt vett a zsidók értékeinek összeszedésében Berkes Irmával, majd pedig részt vett a zsidók kísérésében a Tattersallba, de nem bántott senkit, és végig csak parancsot teljesített. Másnap, október 17-én a Conti u. 21. sz. alatt volt, ahol lövöldözést hallott, és látta Berkes Pált és Józsefet is, de nem tudja, ki lőtt kire. A tárgyalóteremben rákérdeztek, miért vallott mást az előzetesben. Erre nem adott épkézláb választ, nem hivatkozott erőszakra a nyomozók részéről, és az sem derült ki, korábbi vallomásának melyik részét vonja vissza.[32] Berkes Irén a tárgyaláson már azt vallotta, hogy végig a gyerekével volt, és semmiről nem tud semmit, a nyomozati szakaszban tett vallomásának aláírására kényszerítették őt. Mint jeleztük, özv. Weiszné is hasonlóan érvelt.[33]

A vád tanúit tekintve a tárgyaláson több vallomás hangzott el Vámosi és Berkes József ellen zsidóktól és nem zsidóktól: antiszemiták voltak és állítólag lövöldöztek, de semmi konkrétumot nem tudtak felhozni. A nők kirabolták a zsidókat, erre szemtanúk is voltak. A vallomások tükrében bizonyosnak tűnik, hogy Berkes Józsefnek volt fegyvere, fosztogatott és meg is vert embereket, főleg a Bérkocsis u. 18. sz. alatt.[34] Érdekes, hogy többen állították: Hammermüller Sándort, aki ellen vádlottaknak személyes vendettájuk volt, egy emberséges csendőr segített elrejteni.[35] Fodor Tiborné vallomása külön fontos, hiszen őt és férjét Vámosi verte meg, erre tanúskodott.[36] Széll Béla különös vallomást tett: ebben a perben, bár beszélt Berkes József szerepéről, neki csak azt rótta fel, hogy meglőtte „az öreg Weiszt”.[37] Berkes József elkülönített perében szintúgy vallomást tett, ott viszont arról beszélt, hogy terhelt megrugdosta őt és idős édesanyját, itt viszont nem tett róla említést, hogy bárkit lelőtt volna.[38] Érthetetlen, hogy egy ilyen súlyú ügyről miért nem tett említést Berkes József saját perében. A perben Burger Ferenc szintúgy állította, hogy Berkes József rálőtt.[39]

A népbíróság 1947 januárjában Vámosit 10 év fegyházra, Berkes Irént 2 év börtönre és özv. Weisznét 4 év börtönre ítélte. A NOT egy évvel később Vámosit 7 év fegyházra ítélte. Ezt követően még volt egy tiltott határátlépési pere is, összebüntetése 1949-ben 7 év 4 hónap fegyház lett, amiből 4 évet kitöltöttnek tekintettek.[40]

Külön érdemes utalni Berkes József és Sárközi Vörös Károly 1947 szeptemberében megtartott perére. Mint utaltunk rá, Sárköziről rövid úton megállapították, hogy nem teljesen normális, ezért őt fel is mentették. A tárgyaláson Berkes beismerte, hogy nyilas volt, de csak az öccséért ment a kérdéses napon a Bérkocsis utcában, és nem bántott senkit.[41] A tanúk többsége arra vallott, hogy Vörös, Berkes József és testvére, Pál zsidókat vertek és fosztogattak a kérdéses napokban. Nem valószínű, hogy eltévesztették volna a személyazonosságot, hiszen a tanúk jelentős része régóta, akár gyermekkoruk óta ismerte Berkeséket. A tárgyalás során viszont elhangzottak képtelen vallomások is, miszerint bizonyos Késmárky Gyula szerint pl. Berkes mutatta a német tankoknak, hova lőjenek – ez nem tűnik valószínűnek, mivel Berkes nem tudott németül, ráadásul a német tankokban a döntéshozatal és kommunikáció szigorú szabályok alapján működött.[42] Burger Ferenc itt is vallott, de itt úgy fogalmazott, hogy nem látta, hogy Berkes lőtt-e rá, csak gyanítja.[43] Mások arra vallottak, hogy zsidók csoportjába lőtt bele a terhelt, de nem tudtak sérültről. Heller Ödönné szerint édesanyját és férjét Berkes bántalmazta.[44]  Különösen fontos, hogy Vámosi – itt tanúként – terhelő vallomást tett: Berkes vele volt a Bérkocsis utca 26. sz. alatt, fegyverrel és karszalaggal, noha ennél többet nem mondott tevékenységéről.[45] Városi Irén vallomása szerint „Berkes Irén azzal dicsekedett, hogy a testvére dobálja ki a gyerekeket az ablakon” az Eldorádó-házból. Ezt megerősítette Vámosiék korábban tárgyalt csoportos perében is.[46] (Az Eldorádó-ház a Népszínház utca 31. sz. neve volt, az ottani mozi után).

A népbíróság végül életfogytiglani fegyházra ítélte Berkes Józsefet, amiből 1 év 2 hónapot tekintett kitöltöttnek (mivel ekkoriban az ítélet tényleges életfogytiglant jelentett, nem világos, hogy hogyan akarta ezt az időtartamot levonni az ítéletből a népbíróság). Az ítéleti tényállás szerint Berkes megverte Heller Ödönné anyját és férjét, Széll Bélát és anyját, illetve zsidó csoportba három-négy lövést adott le, noha nem ölt meg senkit. Később a Népszínház utcában ismét zsidók közé lőtt. A NOT az ítélet lényegi részét helybenhagyta.[47] Bár a romákkal szembeni népbírósági perek gyakorta tartalmaztak koncepciós elemeket, itt szinte egészen bizonyosan olyan személyek történeteit ismertük meg, akik tényleg részt vettek második világháború alatti bűncselekményekben. Megérzésünket, miszerint a per nem tartalmazott koncepciós elemeket, a drasztikus ellentmondások hiánya mellett erősíti a tény, hogy a terheltek származásáról nem írt a sajtó, noha a perről beszámoltak a lapok.[48]

Gyilkossággal vádolt egyének

Major Miklós esete

Bár a fenti perekben is előkerült az állítás, hogy a terheltek gyilkoltak volna, ezt végül egyik ítéleti tényállás sem látta bizonyítottnak. Akadtak azonban olyan perek, melyek alapján okkal feltételezhetjük, hogy valószínűleg tényleg a Teleki téri pogrom gyilkosai kerültek kézre. Az események idején 17 éves Major Miklós nyilas volt, október 16-án vitték a Népszínház utcába. Puskát, húsz töltényt, és hat darab kézigránátot adtak neki nyomozati vallomása szerint. Ezt követően a Tisza Kálmán téren kezdtek lövöldözni „az utcán tartózkodó zsidókra, akik szintén lövöldöztek felénk. Szerintem kettő-három zsidót lőttem itt le. Mikor ezt a részt megtisztítottuk, tovább mentünk. Ekkor egy német hadnagy parancsára kezdtünk egy házat lőni, ahonnan ugyancsak lőttek ránk.” A háznál senkit nem lőtt le, ám később a Teleki téren ismét „harcba szálltunk a zsidókkal”. Itt három-négy zsidót lőtt le.[49] Vallomását a népbíróságon azonban visszavonta, mint érvelt, a rendőrségen kényszerítették az aláírásra. Beismerte, hogy nyilas volt, volt német egyenruhája, „hosszú puskája” és öt darab tölténye, de „a Népszínház utcában nem voltam”. A vádlottat szembesítették Kondor Ferenc tanúval, aki látott nála kézigránátot. Mester beismerte, hogy volt nála gránát, de nem az övé volt. Azt is beismerte a szembesítés során, hogy „október 16-án […] a Népszínház utcába vittek bennünket három autón. Csak puska volt nálunk. Harcolni vittek oda, de én nem értettem a puskához és hazamentem onnan”. Fodor Ferenc tanú szerint azzal dicsekedett, hogy tizenöt zsidót lőtt agyon.[50]

A tárgyalóteremben kiderült, hogy vélt vagy valós tetteivel azért dicsekedett, mert fel akart vágni a per idején 15 éves Szabó Piroskának. Szabó Piroska a tárgyalás során arról beszélt, hogy kapott pénzt és ékszereket a vádlottól, amiket az zsidóktól vett el, legalább is ezzel dicsekedett, illetve azzal, hogy „gyilkolt zsidókat”. Mester erre így reagált: „Beismerem, hogy részt vettem […] a Népszínház utcai dolgokban. Bűnösnek érzem magamat, megbántam mindent. Bevetettek bennünket, lövöldöztem én is, de nem tudom, hogy hova. A pénzt és az értékeket a zsidóknak ki kellett rakni a városi színház előtt […] ott kaptam a pénzt […]” – ti. a pénzt, amiből ékszereket vett.[51] Tetteiért a népbíróság 1945 novemberében életfogytiglani kényszermunka-büntetésre ítélte. A NOT ítéletében a főbüntetést érintetlenül hagyta.[52]

Szücs Károly esete

Szücs Károly 1908-ban született Budapesten, gyári segédmunkás volt, egy tinédzser apja. A vádirat szerint október 17-én a Népszínház utcában és a Kun utcában 22 embert gyilkolt meg társtettesként, ezért emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése miatt (Nbr. 11. § 5.) emeltek vele szemben vádat.[53] Ügyét együtt tárgyalták bizonyos Bodnár Dánielével, aki a jelek szerint zsidókkal kegyetlenkedett a kérdéses napokban, ám a két történet csak egészen rövid momentumok erejéig egyezett, itt Szücsre fókuszálunk. A nyomozati szakaszban tett vallomása szerint nem tagadta, hogy nyilas volt. Október 17-én a Népszínház utcába ment, ám nem adta meg a házszámot. Ott szerinte kiterelték a zsidókat a járdára és kifosztották őket, volt, akit meg is ütött. A többi nyilas más házakból terelte le a zsidókat, akár száz ember is lehetett az utcán, többségében idősek. Ezt követően a Teleki tér egyik házának ablakából lövéseket adtak le rá. Állítása szerint tüzet nyitott a ház irányába, és a tömegre is, és egy 40 év körüli férfit lelőtt. Ezt követően egy német tank érkezett a Kun utca és a Népszínház utca sarkára, és tüzelni kezdett a házra, ahonnan lőtték őket.[54]

Az 1948. február 25-i főtárgyaláson Szücs arra módosította állítását, hogy bár valóban nyilas volt, és ott volt a kérdéses helyen és időpontban (ő ugyan október 18-ra datálta a Teleki téri eseményeket, de ez nyilván téves), és fegyvere is volt, de „én senkit sem bántottam”. Igaz, azt is állította, hogy „a Népszínház utcában a zsidókat nem bántották”, ez nyilván nem volt igaz. Szerinte valóban tüzet nyitották rájuk egy házból a Teleki téren, és ő a házra két lövést adott le, de ennél többet nem ismert be: „A Teleki téri lövöldözéskor, amikor az egyik épületből lövöldöztek, én erre az épületre két lövést adtam le, de senkit el nem találtam.” Minden mást a rendőrségen adtak a szájába – állította.[55] A legfontosabb vallomás Kurucz Sándor asztalosé, aki Bodnárt és Szücsöt is látta aznap a Népszínház utca 46. sz. alatt. Szerinte „amikor Grünhutnét lelőtték, ott volt a vádlott [Bodnár] és rámutatva Szücsre [mondta:] »azt hiszem, ő volt az, aki lelőtte«”.[56] Érthetetlen módon a jelenlévő Bodnártól nem kérdezték meg, hogy ez igaz-e. Más tanúk is megerősítették, hogy Grünhutnét, aki az első emeleten lakott, valaki lelőtte, bár ők nem nevezték meg Szücsöt tettesként.[57]

Az 1948 februári ítélet szerint a tényállás a következő: október 17-én Szücs a pártházból kiindulva a Népszínház utca 46., majd a szemben lévő 59. számokba ment, ahol összeterelték a zsidókat. Ezt követően többeket megöltek, a maradékot a Tattersallba terelték. Bár több konkrét atrocitást Szücs számlájára írt, konkrétan nem említi őt az ítélet Grünhutné gyilkosaként, csak általánosságba rögzíti, hogy a zsidó nőt lelőtték. Szücs életfogytiglani, Bodnár pedig 10 év kényszermunka-büntetést kapott. A népügyész utóbbi esetben súlyosbításért fellebbezett, de a NOT az ítéletet helybenhagyta.[58] A fentiek tükrében erősen valószínűsíthető, hogy Szücs részt vett a Teleki téri pogromban, akár embert is ölhetett, vagy súlyos sérülést okozhatott embereknek, ám a tényállás sem kockáztatta meg, hogy bizonyosan gyilkolt volna.

Csollák Mihály esete

Csollák népbírósági aktájában mindössze két rövid iratot találunk: a vádiratot és az ítéletet. Csollák 1897-ben született Szolnokon, postaaltiszt volt. A vádirat szerint az október 15-ét „követő időben” nyilasként a Tisza Kálmán téren három zsidót lőtt agyon, majd október 20-án a Teleki téren két embert lőtt le, ezen kívül zsidókat fosztott ki, s így tettesévé vált emberek törvénytelen megkínzásának (11. § 5.) és katonai alakulatnak nyújtott segítséget (13. § 2.).[59] Szerencsére a tárgyalási jegyzőkönyv megtalálható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában – noha a nyomozati szakaszban tett vallomások és az egyéb lehetséges iratok, beadványok (pl. kegyelmi kérelem, annak elutasítása) így is hiányzanak.

A tárgyalás során Csollák beismerte, hogy a Meskó-féle nemzetiszocialista párt tagja volt, majd október 15-én nyilas pártszolgálatra jelentkezett. Október 17-én „a Népszínház utcába érve láttuk, hogy ott két német Tigris páncélos áll az 59. számú ház előtt és tüzel. A két Tigrisen kívül még négy magyar tank és két golyószórós rendőrségi páncélos is volt ott.” Mint mondta, a rendőrök közölték, hogy az 59. sz. házból lőtték őket. Ezért a ház férfilakóit ötödmagával – köztük KABSZ-tagokkal – az utcára kísérte, „ahol a Teleki-tér irányában útnak indítottuk őket, és ekkor az előbb említett rendőrtiszt hátulról mindegyiket lelőtte géppisztollyal, kb. 12-15 személyt”. Ő maga viszont nem lőtt le senkit. Állítólag társai a zsidóknál fegyvereket is találtak. Később szerinte a Teleki téren ismét lőttek  rájuk, de nem világos, hogy kik. Szerinte a nyilasok itt is tüzet nyitottak az összeszedett emberekre, és közülük többen összeestek.[60]

Ezt követően három tanú tett terhelő vallomást. Solymosi György szemtanúja volt, hogy október 17-én, délelőtt fél 11-kor a Népszínház utca 59. sz. előtt felsorakoztak a nyilasok, bizonyos Baranyi vezette őket. „Kevéssel ez után zsidó személyek jöttek ki a házból, az első Klein György nevű ismerősöm volt, amikor a középen álló Baranyi tüzet vezényelt, és az ötös csoport, amelyikben a vádlott is volt, szabályszerű sortüzet zúdított minden emberre, aki a ház kapuján kijött. 13 ember lelövését és halálát néztem így végig, aki közül két nő és két gyermek is volt. Az utolsó négyet már közvetlenül a kapubejáratban lőtték agyon.” Rieger Jakab maga is az 59. sz. alatt lakott, őt is az udvarra terelték. Miután kilépett a kapun, futni kezdett, és eljutott a Népszínház utca 46-ba. A háta mögött lövéseket hallott, de nem tudja, hogy a vádlott adott-e le lövéseket, noha látott egy postás egyenruhában lévő személyt. Végül Bokor Nándorné, aki szintúgy az épületben lakott, azt vallotta, hogy felismeri a vádlottat, akin postás egyenruha volt, s aki őt is megütötte.[61]

Az ítéleti tényállás szerint a Népszínház utca 59. szám alatt nyilas társaival összeterelték a férfiakat, majd miután azok kiléptek az utcára, tüzet nyitottak rájuk, s közülük többet összerogytak. Az ítélet utalt rá, hogy vádlott a nyomozati szakaszban beismerő vallomást tett, majd azt a tárgyalóteremben visszavonta. Az ítélet azonban arra jutott, hogy Csollák igenis bűnös, mivel azt nem tagadta, hogy jelen volt a kérdéses helyszíneken, és nem volt adat arra vonatkozóan, hogy ott más nyilas postás is lett volna. Ezért a népbíróság kötél általi halálra ítélte, amit 1945. augusztus 29-én végre is hajtottak rajta.[62]

Kovács János esete

Kovács János 1903-ban született Sárbogárdon, földműves volt, három gyermek apja. Tagja volt a nyilas pártnak, harcolt a Rongyos Gárdában is – legalábbis az előzetesben tett vallomása szerint. Ezt nem tudtuk összevetni a tárgyalóteremben mondottakkal, ott ugyanis mentálisan zavartnak tettette magát, a kérdésekre közölte, nem tudja, mit olvastak fel. Kovácsot ezért megvizsgáltatták elmeorvossal, aki közölte, hogy a vizsgálat során, eltekintve attól, hogy magát jazz-zenésznek vallotta, normálisnak tűnt, a börtönből írt levelei koherensek, a nyomozati szakaszban és a népügyészségen tett vallomásai is értelmesek voltak, így valószínűleg szimulál.[63]

A tanúk a perben tettek fontos, illetve kétes értékű vallomásokat is. Szücs Károly – azonos a fenti per vádlottjával – megerősítette, hogy a vádlott szervezte be őt a nyilas pártba, ám a Teleki téren nem látta, mivel más csoportokban voltak.[64] Özv. Steingieser Lajosné, Népszínház utca 59. sz. alatti lakos szerint férjét a vádlott lőtte hasba, ezt látta is. Szerinte ez akkor történt, amikor összeterelték a zsidókat, és átkergették őket a 46. sz. alá. Férje elvérzését részletesen leírta. Úgy hallotta, bizonyos Klein bácsit is vádlott lőtte le.[65] Ez nagyon fontos, hiszen legalább egy gyilkosságára szemtanú akadt. Valószínű, hogy ez ugyanaz az eset, amiért Csollákot halálra ítélték. Ezt megerősíti Gyémánt Károlyné vallomása, ám ez a vallomás részben kizárja a Csollák perében elhangzottakat. Gyémántné szerint: „A vádbeli időben a Népszínház u. 59-ben láttam a vádlottat. A vőmet, Klein Györgyöt ő lőtte agyon, mert részt vett a lövöldözésben, aminek a vőm áldozatul esett. Amikor a nyilasok bejöttek a házba, kiabáltak, hogy ki a zsidókkal. A lakók fele részét átzavarták a 46-os számú házba, de az utcán kilőttek az ablakból, és ekkor visszazavartak bennünket. Összesen 22 személyt lőttek agyon, köztük a sógoromat is. Nagyon sok nyilas volt jelen. Ő volt a vezér, ő dirigált. Hogy a kivégzett 22 személyt ki gyilkolta le, azt nem tudom, mert nem láttam, de a hulláknál ott volt a vádlott is. Az én rokonaim közül Klein Györgyöt, aki a vejem volt és a sógoromat, Ungár Györgyöt lőtték agyon.”[66] Mint láttuk Csollák perében, ott Solymosi tanú szerint bizonyos Baranyi vezette a nyilasokat, és Csollák bűnéül rótták fel Klein lelövését is.

Újabb ellentmondás található Koltai József tanú vallomásában, aki a Szücs perében is emlegetett Grünhutné megölését hozta fel, noha nem mondta egyértelműen, hogy a vádlott lőtte le a hölgyet. De mivel Szücs szerint két külön csoportban voltak, ezért nem lehettek mind a ketten jelen Grünhutné lelövésénél. Koltai ezen kívül azt vallotta, hogy Kovács a szeme láttára agyonvert egy meg nem nevezett vak zsidót. Érdekfeszítő a tárgyalási jegyzőkönyv következő sora: „Tanácselnök megállapítja, hogy vádlottnak a tanúval történt szembesítése eredménytelen, és hogy a tanú bottal akart a vádlottra támadni, de a fogházőr megakadályozta.”[67] Az sem segít, hogy Kurucz Sándor, aki Szücs perében arról beszélt, hogy valószínűleg Szücs lőtte le Grünhutnét, most így vallott: „Hogy Grünhutnét ki lőtte agyon, azt nem tudom.”[68] Ennek persze oka lehetett, hogy Szücsöt végül nem ítélték el ebben az ügyben, tehát a tanú juthatott arra egy hónappal később, hogy ezek szerint a tettes bizonyosan valaki más volt.

Kovács semmilyen érdemi védekezést nem mutatott be, s a népbíróság emberek törvénytelen kivégzéséért 1948 márciusában halálra ítélte. Az ítéleti tényállás általában beszélt arról, hogy a terhelt zsidókat ölt, konkrét áldozatként csak Steingieser Lajost nevezte meg.[69] Védője szerint az ítéletet nevetve fogadta, összefüggéstelenül beszélt. Kovács ezt követően benyújtott egy kegyelmi kérvényt, melyben azzal érvelt, hogy elmebaja, illetve a tény, hogy törvénytelen gyermek, s hogy „apám zsidó ember volt”, teljesen megzavarta őt. Gyakorlatilag nem tagadta, hogy részt vett a gyilkolásban, pusztán azt írta, hogy „normális idegzetű ember nem is követhet el [ily] cselekményeket”. Ezen felül azzal érvelt, hogy három gyermeke van és felesége tuberkulózisos.[70] Érdekes módon itt már képes volt koherensen írni, noha a kérvényt megfogalmazhatta ügyvédje is.

Az aktában szerepel még a VII. osztályos Kovács Ferenc levele a „Kedves Köztársasági Elnök bácsi” számára, ami szomorú olvasmány. Kovács fia arról írt, hogy „állandó nélkülözések között élünk és sokat szenvedünk szegény anyákkal együtt a nyomor meg apánk miatt. […] A Jó Isten látja lelkemet, és megbocsátja, az apám nem tartozik a jó emberek közé. Ivott, goromba volt, és anyát is sokszor megverte, egyszer még fel is akasztotta magát. Némelykor azért szeretett minket, hiszen az Isten az apánknak teremtette őt. Akármilyen bűne volt, mink nem tehetünk rola anyával együt [sic!].” Mint írta, kegyelmet kér apja számára, mert különben „az emberek szemében szégyenfolt leszünk”.[71] Levelét 1948 áprilisában iktatták. Szeptember 27-én a köztársasági elnök a terhelt kegyelmi kérvényét elutasította, s Kovács Jánost szeptember 30-án kivégezték.

Szlávik István esete

Szlávik István 1899-ben született Egerben, hadapródőrmester volt. Az ellene benyújtott vádirat szerint (egyéb tételek mellett) tettesévé vált emberek törvénytelen megkínzásának és kivégzésének, amikor október 17-én a Dobozi utca 17. sz. első emeletén egy SS-katona társaságában meglőtte Friedmann Mártont, majd agyonlőtte az ágyban fekvő Friedmann Mártonnét.[72] Szlávik nyomozati szakaszban tett vallomása nem maradt meg, az 1946 szeptemberi főtárgyalás dokumentumai pedig nem sorrendben kerültek a levéltári aktába, de a történet így is rekonstruálható.

Szlávik maga azt állította a tárgyalás során, hogy végig egy német volt vele, ő adta le a lövéseket, majd később ő maga segített kórházba vinni a sérült Friedmannt.[73] A koronatanú nyilván maga Friedmann, aki a tárgyaláson is elmondta, hogy ajtaján a vádlott és a házmester zörgetett – német katonáról nem tudott –, s amint ajtót nyitott a vádlottnak, az nyakon lőtte őt. Ezt követően nem látta, hogy ki lőtte le a feleségét a lakásban, de két lövést hallott, majd valaki távozófélben még egyszer oldalba lőtte őt, azonban ekkor sem látta, ki volt a tettes. Mivel azonban fegyvere csak Szláviknak volt, nyilván ő lőtt. Szerinte Szlávik a legkevésbé sem segített neki kórházba jutni.[74] Megjegyzendő, hogy a tett helyszíne a tárgyalási jegyzőkönyv szerint a Népszínház utca 31., és nem a Dobozi utca 17. volt, az időpont viszont valószínűleg helyesen szerepel 17-eként a vádiratban, Friedmann is így emlékezett. Bár a történet így meglehetősen egyértelmű, kétségkívül színesíti Szlávik profilját, hogy több zsidó is jelentkezett a tárgyaláson azzal, hogy őket a terhelt mentette meg.[75]

Szlávikot 1946 szeptemberében 8 év fegyházra ítélte a budapesti népbíróság. Az ítéleti tényállás szerint ő lőtte meg Friedmann Mártont, és egy „katonával” együtt feleségét „agyonlőtték”. Az ítéletet a NOT egy hónappal később 10 év fegyházra súlyosbította. A jelek szerint az ügyet újra tárgyalták, mert a Budapesti Büntetőtörvényszék 1950-ben 5 év fegyházra ítélte Szlávikot, arra jutva, hogy Friedmann Mártont nem ő, hanem egy német lőtte meg – hogy miért nem számított az ügyben a sértett vallomása, az nem derült ki az ítéletből, igaz, magát Friedmannt a jelek szerint ebben az eljárásban már meg sem hallgatták.[76]

További megválaszolandó kérdések a népbírósági anyagok tükrében

A kutatás során megvizsgált népbírósági perekből további részleteket ismerhetünk meg. A tettesek nevét legalább részben megismertük, illetve előkerültek források az egyes csoportokat vezető katonák, nyilasok nevéről is (Strakoviczki vagy Strakowiczky százados, bizonyos Bihari, illetve Szennik György). A peranyagokból további áldozatokat is azonosítani tudunk. A fent nem említett Jely Ödön népbírósági peréből megtudjuk, hogy a Teleki tér 6. sz. alatti házat is tűz alá vették a németek egy tankból, majd behatoltak a házba. Bihámi János lakos ezt október 15-re datálta, ami bizonyosan téves, nyilván 16-ra gondolt. Értékes viszont vallomásában, hogy felidézte: a házra két lövést adtak le, egyet a harmadik emeleti lakásra lőtték, illetve a másik „a tető alatt a ház sarkát” találta.[77] Özv. Deutsch Mihályné Fischmann Jolán felidézte, hogy éppen otthon volt férjével és négyhónapos gyermekükkel. Zörgettek az ajtajukon, majd belépett három-négy egyenruhás katona, és a feltartott kezű férjét agyonlőtték. „Ez után lábánál fogva lehúzták a lépcsőn a harmadik emeletről az utcára.”[78] Özv. Deutschné bizonyosan úgy gondolta, hogy jól emlékezett férje lelövésének dátumára, ám a német tank lövései ismét október 16-ra datálják az eseményt. Braun Józsefné vallomásából megtudjuk, hogy a Teleki tér 6. sz. alatt egy Blau nevű férfit is agyonlőttek.[79]

Egyáltalán hány halálos áldozata volt a pogromnak? A szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy akár 73-80 főt is kivégezhettek, de a halálos áldozatok száma ennél valószínűleg alacsonyabb volt.[80] A valóságban ennél jóval kevesebb emberről lehetett szó. Mint feljebb láttuk, Gyémánt Károlyné több vallomásában is 22 áldozatot említett. Ugyanő Katt Endre perében is beszélt az áldozatok számáról, akkor viszont úgy emlékezett, hogy „nekünk már az agyonlőtt emberek, kb. 10 férfi és egy nő holttestén kellett keresztüllépnünk”.[81] Kérdéses, hogyan jutott később arra, hogy 22 áldozat volt. A házszám viszont stimmelhet, mások is a Népszínház utca 59. számot emlegették a tömeges kivégzés helyszíneként. Fagott Izsóné például így emlékezett: „Amikor a nőket leterelték, akkorra már a férfiak fel voltak koncolva.”[82] A 22-es számot nem más erősítette meg, mint Vajna Gábor volt nyilas belügyminiszter, aki népbírósági tárgyalásán arról beszélt, hogy „a Teleki-téri zsidómészárlás után a rendőrök 22 embert őrizetbe vettek. Ő a rendőröket ezért a cselekedetükért ünnepélyes külsőségek között kitüntette”.[83] Természetesen nem igaz, hogy Vajna bárkit kitüntetett volna a pogromisták letartóztatásáért, ennek sem a belügyi, sem a rendőrségi iratanyagban, sem pedig a sajtóban nincsen nyoma.[84] Valószínűleg azt az információt torzíthatta el, próbálta saját érdekében beállítani, hogy a rendőrök 22 főt öltek meg.

Az alábbiakban felsoroljuk a név szerint vagy vezetéknév szerint ismert áldozatokat, egy kiegészítéssel: bár egyik perben sem tettek említést róla, mégis utólag, 1948-ban bejelentették Debrecenben, hogy Rósenfeld Károly 46 éves cipészmestert 1944. október 17-én kivégezték a „Dunaparton”, eredeti lakhelye pedig a Népszínház utca 24. sz. volt.[85]

Név szerint, vagy legalább vezetéknév szerint ismert áldozatok:

Blau nevű férfi

Deutsch Mihály

Friedmann Mártonné

Gerlóczi Sándor

Grünhutné

Klein György

Rósenfeld Károly

Steingieser Lajos

Ungár György

Természetesen semmi konkrétabban nem tudunk arról, hogy ezek az áldozatok tagjai voltak-e bármilyen politikai pártnak vagy mozgalomnak, így azt sem, hogy „baloldali” „ellenállók” lettek volna. Ez sokkal inkább lehetett egy a hatóságok által erőltetett, talán egyenesen vágyvezérelt narratíva, melyet már a nyomozás során is erőltethettek. Kalocsai István esetében egyenesen azt írta a vádirat, hogy a Teleki téren „az ott lévő baloldalú érzelmű egyéneket erőszakkal összeszedték és közülük egyeseket kivégeztek”, de hogy miből vélte tudni a népügyész, hogy az agyonlőttek „baloldaliak” is voltak, nem derült ki, s valószínű, hogy csak a fantáziája ragadta el.[86]

Az, hogy valakit lelőttek, még nem jelenti, hogy ellenálló is volt. Az sem világos, hogy egyáltalán találtak-e bárkinél fegyvert – bár a nyilas sajtó kétségkívül ezt terjesztette. A nyilas Fejérmegyei Napló például október 20-án olvasói levelet közölt Szeifert László tollából, Ez történt Budapesten címmel. Szeifert, aki elmondása szerint 19 éves honvéd volt, részt vett a Népszínház utcai „ellenállás” letörésében, és meglepte, hogy „az elkülönített zsidók micsoda fegyverekkel rendelkeztek”. Szerinte kedd (17-e) délelőtt egy nyilas rendfenntartó szakasz vonult fel a Népszínház utcában, amikor „a bezárt kapujú gettó ablakából kézi gránátokat dobtak közéjük”, majd „amerikai golyószóróval” lőtték őket egy ház tetejéről. „A zsidók elnyerték méltó büntetésüket”, később a nyilasok „a házakban több láda lőszert találtak”.[87] A peranyagok mást mutatnak. Stobe Ferencné arról beszélt, hogy a Népszínház utca 47-ben a zsidóktól „késeket és fegyvereket” vettek el, Szóbel Sándor viszont úgy emlékezett, hogy csak zseblámpákat és késeket találtak a zsidóknál.[88] Csollák arról beszélt saját perében, hogy „állítólag” társai találtak fegyvert a zsidóknál a Népszínház utca 59-ben, de ő nem talált semmit azoknál, akiket megmotozott. Hogy milyen fegyverekre gondolt, nem derült ki.[89]

Szükséges feltenni a kérdést: történt-e egyáltalán bármi fajta fegyveres ellenállás október 16-17-én a Józsefvárosban? A fent tárgyalt perekben folyamatos probléma, hogy a fegyveres ellenállásról szóló vallomásokat a vádlottak rendre nem a tárgyalóteremben tették, helyette viszont a tárgyalási szakaszban visszavonták azokat. Enyedi Szabó Márton előzetesben tett vallomásában például a szájába adták: azzal hívták a nyilasok a Népszínház utcába, hogy „nagy harc van és a pártnak szüksége van minden emberre”, „az Eldorádó házból lőttek reánk”. Mint kiderült a tárgyaláson, ebből semmi nem volt igaz, és az ítéleti tényállás nem is feltételezte, hogy része lett volt a pogromban.[90] Filippi a népügyészségen tett – majd visszavont – vallomásából arról beszélt, hogy „német katonák az utcasarkon gépfegyvereket állítanak fel és később ezekkel lövöldözték a sárgacsillagos zsidó házak ablakait. A házak ablakai alkalmankint kinyíltak és onnan lövések dördültek az utcára, de hogy ki lőtt kit, azt én megállapítani nem tudtam.” Házszámot nem mondott, ám korábban a Népszínház utcai mozit emlegette.[91] Katt Endre perénél a nyomozati szakaszban tett vallomásában szerepelt, hogy a Teleki tér 24. sz. alól lőtték őket, válaszul „a házat erős tűz alá vettük”. Ebből a tárgyaláson már semmit sem tartott fenn (noha törvénysértő módon elmulasztották megkérdezni tőle a nyomozati szakaszban és a tárgyalóteremben tett vallomásai közötti eltérés okát).[92] Nem kizárható, hogy annál a háznál, amelyről a legtöbb forrás szól (Népszínház utca 31.) valakik tüzet nyithattak a nyilasokra vagy a németekre október 16-án, hiszen az egyetlen egykorú, primer forrás – a tanulmány elején citált rendőrségi jelentés – is ír ellenállásról, ám ennél többet jelenleg sem tudunk.

Nem kizárható, hogy a történet gyökere egy provokáció volt. Erre már a szakirodalom is utalt, ám a lehetőséget végül minden idézett szerző elveti.[93] Érdekfeszítő, hogy Szatmári István újságíró szerint az egész úgy indult, hogy a Vay Ádám utca 8. sz. számnál a házfelügyelőt megtámadta két német, ám az elvette a német katonák fegyverét, és a németek erre reagálva hívtak segítséget és ostromolták meg a kérdéses házat. „Ezzel megkezdődött a Népszínház utcában lévő üldözöttek összeszedése”.[94] Erősen kérdéses, hogy egy házmester el tudta-e venni két német katona fegyverét, de tény, hogy legalább egy korabeli napló és egy évtizedekkel később készült oralhistory-interjú is egy házmester ügyét említi meg, mint indokot, provokációt a pogrom megrendezéséhez.[95] Természetesen ez is, mint a többi forrás, pusztán egy lehetőségként értelmezhető, ráadásul a három forrás között vannak ellentmondások (Szatmári pl. eleve több háztömbbel odébb helyezi a lövöldözés kezdetét). Mindenesetre ez megmagyarázná, hogy miért nem találtak egyetlen zsidó ellenállót sem (ha csak nem számítjuk annak Gerlóczi Sándort, akit alsóneműben rángattak ki a lakásából, s akiről saját testvére sem feltételezte, hogy bárkire rálőtt volna – s aki ráadásul a Teleki tér 16. sz. alatt lakott, nem pedig a Népszínház utca 31-ben vagy a Vay Ádám utcában).

Nem állítva, hogy szükségszerűen provokáció történt, kétségkívül tény, hogy a nyilas propaganda számára nagyon jól jött a fegyveres „összetűzés” története. Omelka Ferenc az Összetartásban azt írta, hogy összesen három lövöldözőt végeztek ki a rendvédelmi szervek. A cikk „zsidó plutokratákat” és „patkányokat” emlegetett, de nem írta le konkrétan, kik támadtak a nyilasokra. Azt viszont maga írta le, hogy „Budapesten semmiképpen sem tudtak Varsót játszani” – valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy valaki összehasonlította Varsóval a józsefvárosi eseményeket.[96] A Somogyi Ujság egyenesen abban a sorrendben írta le az október 15-17-i eseményeket, hogy Horthy proklamációját követően már támadtak is a zsidók, majd Szálasi Ferenc erre reagálva vette át a hatalmat, és mentette meg az országot a zsidók „magyarirtásától”.[97] Az október 15-i proklamáció hírére fegyvert fogó zsidók, a „Kis Varsó” története tehát gyakorlatilag a német-nyilas propaganda eleme volt, mely ma – ellenkező éllel, pozitív megközelítéssel – beszüremlett a történetírásba.

Valójában gyakorlatilag semmit sem tudunk az ún. „józsefvárosi zsidó ellenállásról”. Összességében annyit lehet rögzíteni, hogy a Teleki téren és a Népszínház utcában, illetve a környező utcákban 1944. október 16-17-én bizonyosan történt egy pogrom, melynek elkövetői nyilasok, KABSZ-osok és németek voltak, kisebb mértékig a magyar rendvédelmi szervek tagjaival és reguláris honvédekkel kiegészítve. Bizonyos, hogy több halálos áldozata volt a vérengzésnek – az áldozatok közül néhány személyt először ebben a tanulmányban sikerült nevesíteni –, és igencsak valószínűnek tűnik, hogy a tettesek között volt Major Miklós, Szücs Károly, Csollák Mihály, Kovács János és Szlávik István. A továbbiakban helyesebb lenne erre „a józsefvárosi pogromként” utalni „Kis Varsó” helyett. Semmilyen perdöntő bizonyíték nem került azonban elő a több száz oldalnyi peranyag átvizsgálása után, mely arra engedne következtetni, hogy tényleg történt volna „zsidó” és/vagy „baloldali” fegyveres ellenállás a kérdéses helyen és időszakban. Voltaképpen egyetlen tanú sem tudott megnevezni még csak egyetlen zsidó ellenállót sem, aki részt vett volna a „csatában”![98] Elképzelhető, hogy a Népszínház utca 31-ben valaki(k) ideig-óráig fegyveres ellenállást tanúsítottak. Ám az elképzelés, miszerint itt teljes háztömbökre kiterjedő, több napos „csata,” „lázadás”, „felkelés” történt, jelenleg megalapozatlannak tűnik. A kérdés nyilván további kutatást igényel, és további dokumentumok is előkerülhetnek, a kutatás jelenlegi állása szerint azonban „Kis Varsó” története – amennyiben azt „napokon át tartó fegyveres zsidó ellenállásként” interpretáljuk – részben vagy egészben inkább a primer forrással kevéssé alátámasztható történeti események, legendák sorába tartozik.

A lábjegyzetek után közzétett táblázatban az elítéltek neve , az ítélet jogalapja, tovább görgetve jobbra az elkövetés helye, az elsőfokú és a jogerős ítélet van feltüntetve.

[1] A téma szakirodalmához a teljesség igénye nélkül lásd a legfontosabb és legalaposabb írásokat: Adler Tamás: Józsefvárosi zsidó ellenállás. Kommentár, 2019/1. 27-39. http://kommentar.info.hu/uploads/2019/1/1574850201.pdf és Uő.: Mit nem tudunk még a Népszínház utcai 1944-es felkelésről?, https://merce.hu/2021/03/13/mit-nem-tudunk-meg-a-nepszinhaz-utcai-1944-es-felkelesrol/ és Bartha Ákos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten. Bp., 2021. 140-148. és Uő.: Minek nevezzelek? Kritikai észrevételek az 1944-es „Kis-Varsó” krónikájáról. Ujkor.hu, 2024. január 12. https://ujkor.hu/content/minek-nevezzelek-kritikai-eszrevetelek-az-1944-es-kis-varso-kronikajarol. L. m. Gazdag Péter cikksorozatát a Merce.hu-n: https://merce.hu/2023/12/03/kik-vettek-reszt-a-jozsefvarosi-antifasiszta-ellenallasban/ és https://merce.hu/2023/10/16/az-1944-oktoberi-jozsefvarosi-antifasiszta-felkeles-az-elso-nap/ és https://merce.hu/2023/10/22/az-1944-oktoberi-jozsefvarosi-antifasiszta-felkeles-a-masodik-nap/ és https://merce.hu/2023/10/28/az-1944-oktoberi-jozsefvarosi-antifasiszta-felkeles-az-utolso-napok/ és https://merce.hu/2021/02/14/magyar-fegyveres-antifasziszta-ellenallas-kik-voltak-a-kis-varso-felkeloi/ és https://merce.hu/2021/02/12/magyar-fegyveres-antifasiszta-ellenallas-a-kis-varso/ és https://merce.hu/2021/02/16/kis-varso-a-jozsefvarosban-vakfolt-a-tortenetirasban/. Nemrég egy naplórészletet is közöltek, melyben egy szemlélő fiatal fantasztikus részleteket örökített meg, valószínűleg mendemondák alapján: komplett csatát vizionál, melyben a zsidók gránátokat dobálnak és civileket is gyilkolnak. Kunt Gergely: „A kíváncsiság hajtott” – A zsidóüldözés „látványossága” egy bámészkodó kamasz visszaemlékezésében. In: A holokauszt Magyarországon nyolcvan év múltán. Új kutatási irányok. Szerk. Klacsmann Borbála, Pataricza Dóra, Buchmüller Péter. Bp. 2024. 46-70. Utalni lehet még rá, hogy Gellért Ádám jogász egy 2022 novemberi előadása szerint 50 népbírósági pert gyűjtött össze az október 15-17-i események kapcsán, ezekből azonban – egyelőre – semmit sem közölt. https://www.youtube.com/watch?v=2kS_rok5JFY

[2] Számvéber Norbert: Királytigrisek „Kis-Varsóban”. Német nehéz harckocsik harci bevetése a budapesti Teleki László tér körzetében 1944. október 15-17. között. In: Historia est lux veritatis: Szakály Sándor köszöntése 60. születésnapján. 3. köt. Szerk. Anka László et al. Bp., 2016. 391-396, itt 395. és Adler: Mit nem tudunk még, i. m. és Bartha, Véres város, i. m. 140-143.

[3] Gazdag: Magyar fegyveres antifasiszta, i. m. és Gazdag: Kik vettek részt, 52. sz. jegyzet. Itt a koncepció a jelek szerint az lehetett, hogy ahol lövöldözés történt, ott feltétlenül ellenállás is volt, noha a kettő között nincsen logikai kapcsolat. Pl. Katt Endre perében vallomást tett Nyisztor Aranka, akinek sorai inkább arra mutatnak rá, milyen könnyedén elterjedt egy-egy házról, hogy onnan lövik a nyilasokat, pedig ennek semmi valóságalapja nem volt: „Vádlott felmutatott a lakásom ablakaira, és közölte a nyilasokkal, hogy onnan lőttek rájuk. A nyilasok vádlott közlésére lőni kezdték a lakásomat, én leszaladtam, hogy ezt megakadályozzam.” BFL, XXV.1.a.1.1945.1084. 38.

[4] BFL, VI.13.b. Fegyelmi iratok (1920-1944), 155. Kisdoboz. 1624/F.1944. A kérdéses dokumentumot a budapesti rendőrfőkapitányság fegyelmi iratai között találtam, majd átadtam Adler Tamásnak, aki a Kommentár folyóiratban 2019-ben megjelent írásában idézte azt. Gazdag Péter a Merce.hu-n megjelent írásában a kutatási eredményt Adlernek tulajdonította: https://merce.hu/2021/02/12/magyar-fegyveres-antifasiszta-ellenallas-a-kis-varso/. Adler 2021-es írásában jelezte, hogy a dokumentumot én találtam meg: https://merce.hu/2021/03/13/mit-nem-tudunk-meg-a-nepszinhaz-utcai-1944-es-felkelesrol/. A források hiányáról: nem gondolom, hogy a rendőrségi jelentéssel egyenértékű a Vörös Hadsereg partizán-összekötőjének egykorú jelentése, hiszen a jelentést író személy nem volt szemtanú, és semmilyen felelősséggel nem tartozott a leírtakért. Magyar szabadságharcosok a fasizmus ellen. Dokumentumok a magyar antifasiszta ellenállási mozgalom történetéből 1941–1945. Szerk. Harsányi János. Bp., 1969. 512.

[5] MTA KIK KT D/14.302, 257. Idézi Gazdag cikke: https://merce.hu/2023/10/16/az-1944-oktoberi-jozsefvarosi-antifasiszta-felkeles-az-elso-nap/. Kaesmann Baritz anyagához: BFL, VII.5.e.1950.3755, 39-48.

[6] BFL, XXV.1.a 2333/1948, 36-39.

[7] Ua. 40-42.

[8] Ua. 44.

[9] Ua. 43.

[10] Budapest és környékének betürendes távbeszélő névsora 1936. május, 362. és 8 Órai Ujság, 1943. október 15. 3.

[11] BFL, XXV.1.a 2333/1948, 52, 62, 68, 102.

[12] BFL, XXV.1.a 6/1945, 2, 22.

[13] Ua. 15, 18, 23.

[14] Ua. 24.

[15] Ua. 25-26.

[16] Veszprémy László Bernát: Piszkos munka. A munkaszolgálat és a “keretlegények” történetei a népbíróságon. Bp., 2024, 236.

[17] BFL, XXV.1.a 6/1945, 4.

[18] Ungváry Krisztián: Antiszemitától a rabbifestőig, Art Magazin, 2013/5., 48–52.

[19] BFL, XXV.4.a.13.1963.2625, 108.

[20] Ua. 111-112.

[21] Ua. 32-36.

[22] BFL, VII.5.e.1949.18249. 165-167, 177.

[23] BFL, VII.5.e.1949.18249.130. és BFL, XXV.1.a.3.1947.2053, 84.

[24] BFL, VII.5.e.1949.18249, 101-102.

[25] Ua. 78.

[26] Ua. 103.

[27] Ua. 103-105.

[28] Ua. 106-108.

[29] Ua. 109.

[30] Ua. 120.

[31] Ua. 123.

[32] Ua. 138.

[33] Ua. 139.

[34] Ua. 140-144, 147.

[35] Ua. 140, 143.

[36] Ua. 146.

[37] Ua. 151.

[38] BFL, XXV.1.a.3.1947.2053, 100.

[39] BFL, VII.5.e.1949.18249, 153.

[40] Ua. 174-180.

[41] BFL, XXV.1.a.3.1947.2053, 81.

[42] Ua. 83-87.

[43] Ua. 95.

[44] Ua. 99.

[45] Ua. 87.

[46] BFL, XXV.1.a.3.1947.2053, 88. és BFL, VII.5.e.1949.18249, 148.

[47] BFL, XXV.1.a.3.1947.2053, 111-112, 120.

[48] A romákkal szembeni népbírósági perekről lásd: Veszprémy László Bernát: „Azért haragusznak rám, mert cigány vagyok.” Roma vádlottak a népbíróságon. Kommentár, 2023/4. 54-65. Vámosi és Berkes ügyének sajtórecepciójához lásd pl.: Kossuth Népe, 1947. október 1. 6., Világosság, 1947. október 1. 1., Hirlap, 1947. január 21. 5., Világ, 1947. október 1. 3. (Utóbbi cikk szerint Berkest csecsemőgyilkossággal is vádolták, ám ez a per tárgyalása során egyáltalán nem került elő, ezt a vádirat és az ítéleti tényállás sem említette).

[49] BFL, XXV.1.a 3188/1946, 26.

[50] Ua. 32-34.

[51] Ua. 33-34.

[52] Ua. 46-48.

[53] BFL, VII.5.e 8293/1950, 13.

[54] Ua. 88-89. Szücs vallomása kissé zavaros, olyan, mintha kétszer mondaná el az zsidók összeterelésének, majd a Teleki téri vélt vagy valós tűzharcnak történetét. Egy másik lehetőség, hogy állítása szerint kétszer terelték össze a zsidókat, majd keveredtek „tűzharcba”.

[55] Ua. 98-99.

[56] Ua. 98. A mondat akár úgy is értelmezhető, hogy a „vádlott” Szücsre utal, és Kurucz mutatott rá a tárgyalóteremben a vádlottra, csak a jegyzőkönyvvezető elfelejtette kitenni a gondolatjelet. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy miért szerepel idézőjelben az „azt hiszemmel” kezdődő mondat.

[57] Ua. 102.

[58] Ua. 9-11.

[59] BFL XXV.1.a.691/1945. 18.

[60] ÁBSZTL 3.1.9. V-103609, 73-73.

[61] Ua. 74-76.

[62] Ua. 20-26.

[63] BFL, XXV.1.a.4.1948.3654.

[64] Ua. 76.

[65] Ua. 78.

[66] Ua. 79. A 22 áldozatról szóló állítását a Szücs-Bodnár-perben megismételte: BFL, VII.5.e 8293/1950, 101. E szerint a holttesteket a Népszínház utca 59. sz. előtt látta.

[67] BFL, XXV.1.a.4.1948.3654, 80.

[68] Ua. 78.

[69] Ua. 89.

[70] Ua. 109-110.

[71] Ua. 116-117.

[72] BFL, VII.5.e.1949.16533, 91.

[73] Ua., 64-64/a.

[74] Ua., 62, 65.

[75] Ua., 64.

[76] Ua., 102.

[77] BFL, VII.5.e.1949.19125, 28-29.

[78] Ua., 29.

[79] BFL, VII.5.e.1949.19125, 26.

[80] Bartha, Véres város, i. m. 200. és Gazdag: Az első nap, i. m. és Uő.: Az utolsó napok, i. m. és Uő.: Kik vettek részt, i. m. Bartha hivatkozási alapja Sugár Ottó PRO-n tett vallomása, melyet aztán visszavont. L. BFL, VII.5.e.1949.16759, 85. Gazdagnál ez már arra módosul, hogy 73 ellenálló volt, akiket hol „előállítottak”, hol „agyonlőttek”, „kivégeztek”. Elfogadva a szakirodalom állítását, korábban én is legalább száz fő lemészárlásáról írtam röviden saját monográfiámban: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-1945. Bp., 2023. 179.

[81] BFL, XXV.1.a.1.1945.1084, 41.

[82] BFL, VII.5.e 8293/1950, 98.

[83] Kossuth Népe, 1946. február 17. 5.

[84] Nyoma van viszont annak, hogy Galántai Géza rendőrőrmestert megdicsérték, mert november 27-én agyonlőtt egy zsidó nővel kegyetlenkedő honvédet. Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák. A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt. Bp., 2019. 160-161.

[85] MNL HBML, XXXIII.1.a.18.c.78.1948.746.

[86] BFL, XXV.1.a.1.1945.1497, 36.

[87] Fejérmegyei Napló, 1944. október 20. 3.

[88] BFL, XXV.4.a.13.1963.2625, 111-112.

[89] ÁBSZTL, 3.1.9. V-103609, 73.

[90] BFL, VII.5.e.1949.22763, 65, 92, 110, 124-125.

[91] BFL, XXV.1.a 6/1945. 14.

[92] BFL, XXV.1.a.1.1945.1084, 34, 37.

[93] Adler: Józsefvárosi zsidó ellenállás, i. m. és Bartha: Véres város, i. m., 140-143. és Gazdag: Kik vettek részt, i. m.

[94] BFL, VII.5.e.1949.16533, 71.

[95] Adler, Józsefvárosi zsidó ellenállás, i. m. és Számvéber: Királytigrisek, i. m.

[96] Összetartás, 1944. október 24. 5.

[97] Somogyi Ujság, 1944. október 23. 2.

[98] Itt utalhatunk rá, hogy 1999-ben bizonyos Róna Andor közölt egy emlékezést, miszerint a Vay Ádám utca 8. sz. alatt néhány társával napokon át fegyveres harcot vívott a nyilasokkal. Az emlékezés számos képtelenséget tartalmaz, miszerint a gépfegyver használatára ki nem képzett zsidók “rájöttek”, hogyan kell gépfegyvert használni, továbbá ő magát mellkason lőtték, majd egyszerűen kisétált az épületből és leült egy padra, stb. Nagy valószínűséggel hamisítás lehet, hogy leírása szerint a fegyveres harcban részt vett vele együtt, majd esett el barátja, Schwimmer Ernő muszos. Ezzel szemben áll Németh József riportja, mely leírása szerint a Szvetenay utcai Bonctani Intézet irataiból idéz. E szerint “Schmimmer Ernő 23 éves fogtechnikus Vay Ádám u. 8. sz. alatti lakásába egy német katonaruhás, de a magyar nyelvet alföldi dialektusban beszélő férfi hatolt be és pénzt követelt. Meg sem várta, hogy Schwimmer válaszoljon, hanem pisztolyt rántott és agyonlőtte, mad feldúlta az egész lakást”. A riport úgy tűnik, pontos, legalábbis az ebben a tanulmányban is tárgyalt Friedmann Mártonné lelövését is leírta, alapvetően az ítéleti tényállásnak megfelelően. Megemlíthető, hogy e cikk szerint Luttenberg Ernőné 45 éves asszonyt is hasba lőtték a Népszínház utcában, majd elvérzett, de haláláról egyetlen népbírósági tanúvallomás sem szólt, és halotti anyakönyvi kivonat sincsen, úgyhogy itt nem vettük fel a listába. Németh cikkéhez lásd: Képes Figyelő, 1947. május 31. 20. Említést kell tenni arról is, hogy egy korábbi cikk Schwimmert öngyilkosként említi. Kossuth Népe, 1945. május 29. 4. Róna emlékezésének teljes hitelt ad, részleteit közli Gazdag cikke: https://merce.hu/2024/11/10/az-1944-es-jozsefvarosi-antifasiszta-ellenallas-nev-szerinti-felkeloi/. Tegyük hozzá, a Vay Ádám utcai eseményeket egyetlen tanú említette a megvizsgált népbírósági perek tanúi között, s ő is csak hallomásból: bizonyos Rosenthal Béláné, aki szerint a nyilasok arról beszéltek, hogy a Vay Ádám utcában “a nyilasokra lövöldöztek”. BFL, XXV.1.a 2333/1948, 38. Róna egyetlen perben sem volt tanú, őt senki sem említi. Amennyiben tényleg túlélte az eseményeket, érdekes, hogy nem jelentkezett a perekhez szemtanúnak, hiszen az ilyen személyeket a hatóságok hirdetésekben keresték: Szabadság, 1945. augusztus 5. 6. Álláspontom szerint egyelőre továbbra is ott tartunk, hogy semmilyen forrás nem erősíti meg Róna részvételét az eseményekben, sem pedig leírását azokról, ez egy kontrollforrások nélküli egodokumentum, amit viszont más források cáfolni látszanak.