Leah Zakh Aharoni írásának fordítása
„Megnézzük a cipőket?”
Felnéz rám.
Átkelünk a Lánchídon Budapesten, és hirtelen, a semmiből felmerülő kérdése visszhangot ad annak a vitának, ami a jegyfoglalás óta a fejemben kavarog.
„Milyen cipőket?”
„A zsidó cipőket. A folyóparton. A holokausztból.”
Soha nem beszéltem neki a Duna-parti cipőkről. Soha nem beszéltem róluk előtte. Nem tudja, hol vannak. Soha nem látott róluk képet. Csak annyit tud, hogy léteznek.
Lenézek az arcára, és egy nagyon zsidó gondolat villan át az agyamon: ez a gyerek. Ez a gyerek többet tud, mint amennyit elmondtam neki, én pedig órákat töltöttem azzal, hogy az Airbnb weboldalával küzdjek azért, hogy túlfizethessek egy kulcslyukért.
Mert ez a másik dolog, amit ezen a héten csináltam.
Napokig üzeneteket írtam budapesti Airbnb-házigazdáknak a bejárati ajtóik fizikai zárszerkezetéről, imádkozva, hogy ne jelentsenek be betörőként. „Van az ajtón fizikai kulcs, amit a kulcslyukba lehet dugni? Nem kód, nem chip, nem elektronikus billentyűzet.”
Mindezt azért, hogy betarthassam a sábeszt.
Miután egy kimerítő keresés semmilyen eredményt nem hozott, végül beletörődtem abba, amit mindenki tanácsolt nekem. Keressek egy olyan lakást, ahol elektronikus zár van a bejárati ajtón, és szombatkor várjam meg, amíg valaki bejön vagy kijön.
Így is tettem.
Csakhogy a repülésünk előtti napon a házigazda elküldte a bejelentkezési útmutatást: egy elektronikus kapu az utcán, két elektronikus ajtó a folyosón, majd a hagyományos kulcs. Három digitális akadály a járda és a lakás között.
Lemondtam a foglalást. Megküzdöttem az Airbnb-vel a visszatérítés miatt. A repülés reggelén pedig újra a kiindulási ponton találtam magam, és üzeneteket írtam az Airbnb-házigazdáknak a kulcsokról.
Nem hittem a szememnek, amikor egy Lyhn nevű vietnámi hölgy üzenetet küldött nekem: „Fizikai kulcsok mind a bejárati ajtóhoz, mind a lakás ajtajához.”
Egy kis örömtáncot jártam a konyhámban. Elnyertem azt a kiváltságot, hogy 250 dollárral többet fizessek egy darab fémért.
A zsidó népet gyakran vádolják rasszizmussal azért, mert úgy érezzük, hogy mi vagyunk a kiválasztott nép. 3000 évvel ezelőtt szövetségre léptünk Istennel, hogy az Ő erkölcsi tanításait és az egyistenhitét terjesszük a világban.
Igent mondtunk egy ígéretre, és azt mondtuk, anélkül, hogy tudtuk volna, mi másra is vállalunk kötelezettséget. Vagy talán pontosan tudtuk.
Igent mondtunk arra, hogy mi legyünk az egyetlen nép a világon, aki örömtáncot jár egy ajtókilincs miatt.
Igent mondtunk arra, hogy mi legyünk az egyetlen nép a világon, akinek a tízéves gyerekei már azelőtt tudják – mielőtt egy szót is szólnánk –, hogy valahol egy idegen városban emlékmű áll a meggyilkoltjainknak.
Igent mondtunk arra, hogy mi legyünk az egyetlen nép a világon, akinek a nyaralása nem csak hajóutakból és gulyásból áll, hanem abból is, hogy olyan vascipőket fényképezünk, amelyek a nagymamáinkéi is lehettek volna.
Így néz ki a kiválasztottság.
Ahogy itt állok a hídon, és rá nézek, rájövök, hogy a számla csak jön és jön.
Igent mondtunk a 250 dolláros kulcsokra.
Igent mondtunk a lemondott Airbnb-foglalásokra.
Beleegyeztünk abba, hogy mérlegeljük, mikor elég nagy egy gyerek a vaslcipőkhöz.
Igent mondtunk, hogy mi legyünk az a család, aki a kivégzési emléktáblát olvassa, miközben a mellettünk álló pár szelfit készít.
Igent mondtunk a nehézségekre, és arra az ígéretre, hogy minél jobban üldöznek minket, annál jobban virágzunk.
Lenézek az arcára, aki még mindig vár.
„Megijeszt” – kérdezem halkan – „ha rájuk gondolsz?”
Kinéz a Duna vizére, majd újra rám.
„Igen” – mondja.
És így, egy pillanat alatt, a fejemben két hete dúló vita teljesen elhallgat. A válasz: nem.
„Akkor nem kell mennünk” – mondom, és megszorítom a kezét. „Mehetünk inkább fagyizni.”
Az arcán azonnal megjelenik a megkönnyebbülés, mintha hirtelen kitisztult volna a téli ég.
Elfordulunk a folyóparttól, és tovább sétálunk. A virágzás az a makacs, radikális döntés, hogy megvédjük az örömünket.
Ezt a döntést nem tehetjük félre. De ma félretehetem a halottakat, hogy megfoghassam az élő kezét.
A szerző
