2026. augusztus 21-én dzsihadista tüntetés volt Budapesten.
A tüntetésre való felhívásban Izraelt „megszállt Palesztinának” nevezik, azaz tagadják létezéshez való jogát.
Követelik a Hamász ezredese, Dr. Hussam Abu Safieh szabadonbocsátását. Safieh átengedte az általa vezetett kórházat a Hamásnak, fegyverraktárt és vezetési pontot csináltak belőle, és a túszok egy részét is ott kínozták.
Dicsőítik a „mártírokat”, azaz az IDF-fel vívott harcokban elesett terroristákat.
Miért éppen most?
Az a véleményem, hogy a Muszlim Testvériség, amely az iszlamizáció motorja több földrészen, most látta időszerűnek, hogy tesztelje a magyar kormányt és a hatóságokat. Érvényes-e még a zéró tolerancia az antiszemitizmussal szemben? Vagy itt az ideje a nyílt térfoglalásnak Magyarországon is?
Az eredmény nyilvánvaló: a hatóságok fellépésére már nem kell számítaniuk, kezdődhet a vadászati idény a zsidókra, mint Nyugat-Európa nagyvárosaiban.
A zsidóság hagyományos szervezetei bénultan figyelték a fejleményeket. Illetve lehetséges, hogy a MAZSIHISZ taktikájának megfelelően – erről itt és itt írtunk – a háttérben próbáltak valamit elérni a politikusoknál, sikertelenül.
A bénultságot látva a nemrég alakult Zsámbéki-medencei Zsidó Hitközség Egyesület hívta fel mindazokat, akik tűrhetetlennek tartják a dzsihadisták nyílt fellépését, hogy demonstrálják elkötelezettségüket a terrorizmus normalizálásnak kísérlete ellen és a magyar zsidók biztonsága mellett.
A szervezés késői megkezdése ellenére több százan jelentek meg a Dohány utcai zsinagóga előtti Herzl Tivadar téren. (A rendőrség ugyanis csak ide engedélyezte a demonstrációt, a másik tüntetés közelében nem).
Különösen fontos, hogy a magyar zsidóság – szakítva az eddigi hagyománnyal, a belső torzsalkodással – egységesen lépett fel, és követelte a hatóságoktól a visszatérést a zéró toleranciához, követelte jogát identitása félelemmentes megéléséhez.
Jelen voltak a MAZSIHISZ, a BZSH, az EMIH, Az Élet Menete Alapítvány, a Tett és Védelem Alapítvány vezetői, Szabó György, a MAZSÖK elnöke, a zsidó sajtó képviselői.
Jelen voltak keresztény barátaink és egy iráni fiatalember is, az iszlám köztársaság előtti iráni lobogóba burkolva.
A demonstráció a magyar és az izraeli himnusz eléneklésével ért véget.
A nem zsidó sajtó – a HETEK, az MTI és a Hír TV kivételével – meglehetősen ellentmondásosan számolt be a két tüntetésről. A palesztin tüntetést tükörsimára csiszolták, a zsidó tüntetésnél meg nem idézték a beszédek fő pontjait, és így sikerült két mindig is torzsalkodó, összeférhetetlen csoport újabb veszekedésének beállítani. Már ahol egyáltalán tudósítottak róla, a 444, Telex, HVG, Mandiner, Magyar Nemzet nem tartotta fontosnak. Az Euronews szerint pedig „Izrael mellett” álltunk ki.
Az alábbiakban az elhangzott három beszédet közöljük:
Édes Eszter a szervezők képviseletében beszélt:
Kedves barátaink! Zsidó és nem zsidó budapestiek!
Köszönöm szépen, hogy eljöttetek. Én Édes Eszter vagyok, a Zsámbék-medencei Zsidó Hitközség Egyesület titkára. A közösségünk új, alig másfél éve alapítottuk azért, hogy egybefogja a Buda környéki települések zsidóságát.
Ma pedig azért vagyunk itt, mert zsidó civilekként szeretnénk hallatni a hangunkat, szeretnénk kiállni a magyar zsidóság alapvető jogaiért. Alapvető jog, hogy félelem nélkül, identitásunkat bármikor felvállalva élhessünk úgy, hogy nem kell attól félnünk, hogy emiatt akár verbális, akár fizikai bántódásunk esne.
Ma átléptek egy határt.
Ma Budapesten tőlünk pár száz méterre egy olyan tüntetést tartanak, amely egy palesztin orvos szabadon bocsátásáért áll ki, akiről ismert, hogy a Hamász egyik magas rangú tisztje. Sokak, akik nem érdekeltek az elmúlt évek vagy az október 7-én történtek megismerésében azt gondolhatják, hogy hűha, egy orvos az izraeli börtönben! Ezeknek üzenem, hogy egy terrorista akár fehér köpenyt, akár PRESS feliratú mellényt visel akkor is terrorista. Az is ismert tény, hogy gázai orvosok közvetlenül felelősek izraeli túszok halálában és kínzásában, abban tevékenyen részt vettek. A tüntetés szervezői azt írták: „Dicsőség a mártíroknak.” Ugye tudjuk, hogy kiket neveznek mártíroknak: azon terroristákat, akik zsidókat, keresztényeket, civileket, gyerekeket és felnőtteket, öregeket gyilkolnak válogatás nélkül majd ezen tettük közben vagy következményként életüket vesztik.
Mi pedig ma azért vagyunk itt, hogy világosan kimondjuk: ez elfogadhatatlan. Elfogtathatatlan, hogy bizonyos csoportok a terrorizmust éltessék, most éppen egy fehér köpenybe burkolva.
Hiszünk a demokráciában. Hiszünk a szólásszabadságban. Hiszünk abban, hogy az embereknek joguk van kifejezni a politikai véleményüket, még akkor is, ha azzal mi magunk mélyen nem értünk egyet.
De a demokrácia és a szólásszabadság határai nem terjednek ki a terrorizmus dicsőítésére.
A Hamász terrorszervezet. 2023. október 7-én civileket ölt, túszokat ejtett, és számtalan izraeli család életébe hozott rettegést. Az ilyen cselekmények elkövetőinek vagy támogatóinak dicsőítése NEM politikai vélemény. Ez a terrorizmus dicsőítése.
És nekünk, magyarországi zsidóknak jogunk van kimondani: ezt nem fogadjuk el a saját városunkban.
Amikor azt mondjuk, hogy meg akarjuk védeni a jogainkat, akkor többet értünk ezen, mint pusztán azt, hogy jogunk van tüntetni.
Olyan városban akarunk élni, ahol nem kell tüntetnünk ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat.
Ezért felszólítunk mindenkit, aki fontosnak tartja a magyarországi zsidók biztonságát és méltóságát – és mindenkit, aki fontosnak tartja a békés, demokratikus Magyarországot –, hogy ítélje el a terrorizmust dicsőítő rendezvényeket!
És felszólítjuk a magyar kormányt, hogy vegye ezt komolyan, és minden törvényes eszközzel biztosítsa, hogy a terrorizmus dicsőítése ne válhasson mindennapossá Budapesten!
Kiállunk azért, hogy a magyarországi zsidók szabadon, nyíltan és félelem nélkül élhessenek ebben az országban.
Kiállunk egy olyan Budapestért, ahol nyugodt szívvel vehetünk fel kipát, Dávid-csillagot, mehetünk zsinagógába, élhetjük meg zsidóságunkat. Ugyan úgy, mint bármely más felekezet vagy kisebbség tagjai.
És azt is kérjük, hogy a magyar zsidó vezetők végre valahára tegyék félre az évtizedes konfliktusaikat, és fogjanak össze az antiszemitizmussal szemben: a mi érdekünkben, a gyerekeink érdekében, az unokáink érdekében!
Békét akarunk. Biztonságot akarunk. Vissza akarjuk kapni azt a várost, ahol nincs helye az erőszak és halálkultusz éljenzésének.
Köszönöm. Am Jiszráél Hai!
Kulifai Máté, a HETEK főszerkesztő-helyettese:
Ezekben a percekben, tőlünk nem messze, Budapest belvárosában, magukat „palesztinpártinak” mondó tüntetők olyan elítéltek és foglyok kiszabadítását követelik, aki terrorszervezetnek a tagjai, terrorcselekményekben vettek részt, arra készültek, vagy azt segítették. Olyan tüntetők, akik Izrael állam megszűnését kívánják, a dzsihadista gyilkosokat és erőszaktevőket pedig mártíroknak tartják – akiknek dicsőség jár, a zsidókkal szembeni harcot pedig ellenállásnak nevezik.
Nevezzük nevén a dolgokat.
Ez egy Hamászt éltető, a terrorizmust dicsőítő tüntetés.
Szégyen. Szégyen, hogy ma Budapesten ezt engedélyezik, ennek teret adnak. Sajnálatos, hogy a zéró tolerancia már nem csak a gyakorlatban, de elméletben is megszűnt.
Fogalmazzunk világosan. A mostani kiállásunk nem csak a zsidóságról szól. Nem arról szól, hogy van egy palesztinpárti, és egy Izrael-párti tüntetés. Nem arról van szó, hogy ki kinek szurkol egy közel-keleti háborúban. Ez nem egy futballmeccs.
A kiállásunk Magyarországról szól. Arról, hogy egy olyan ország akarunk-e lenni, amelyik nem tanul a történelmi hibáiból, és ismét arra az ösvényre lép, amely a teljes sötétségbe vezet. Értsük meg, a holokauszt nem a gettókkal, vagonokkal és a koncentrációs táborokkal kezdődött. Nem.
Hanem a közönnyel. A többségi társadalom hallgatásával. Amelyik nem vette észre, vagy nem akarta észre venni, hogy burjánzik a gyűlölet, a harag, a megvetés. Az antiszemita toposzokkal – miszerint a zsidók nem érdemlik meg ugyanazokat a jogokat, mint a honfitársaik. Ők mások, őket meg lehet bélyegezni, ki lehet szorítani, el lehet különíteni. Ők nem a magyar nemzet tagjai.
Olyan antiszemita toposzokkal kezdődött, amelyeket ma is olvashatunk a közösségi oldalakon, a kommentmezőkben, a sajtócikkekben. Amit ma is hallhatunk újságíróktól, sőt – még egyes politikusok szájából is. Ami népirtásnak nevezi az önvédelmet, gyerekgyilkosoknak a terroristák ellen harcoló katonákat, megszállóknak azokat, akik békében és biztonságban akarnak élni őseik földjén.
Ne legyen illúziónk, ne csapjuk be magunkat. A gyűlölet természete nem változik. Ugyanaz a gyűlölet, cinizmus és megvetés ugyanazokat a történelmi tragédiákat fogja okozni. Ha ezt némán eltűrjük, ha nincs ellenállás.
De lesz!
Nem hagyjuk!
Nem engedjük szeretett hazánkat ismét a történelem sötét fejezeteire sodródni. Mi nem arra vágyunk, hogy legyenek méltó megemlékezések, gyertyagyújtások, emlékművek a nemzeti tragédiáink után, újabb cipők a Duna-parton. Mi azt akarjuk, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el, amit a történelmi elődeink elkövettek.
Magyarország hősei tudták, milyen veszélyt jelent a dzsihadista iszlám, a radikális iszlám. Tudták ezt a Mohácsnál harcoló magyar vitézek, Nándorfehérvár katonái, és az Egri csillagok. Ma az iszlamizmus fenyegetése álruhában jön. Lappangva, a humanizmus, szolidaritás, együttérzés álcájában. Elhazudva azt, hogy mi történt október 7-én, három évvel ezelőtt, elhallgatva azt, hogy miért folyik háború Gázában.
Ezek az emberek nem a palesztinok pártján állnak. Hanem azok pártján, akik ebbe a történelmi csapdába vezettek egész generációkat.
Európa és benne Magyarország nem sétálhat bele ebbe a csapdába.
Ez csak akkor lehetséges, ha nem maradunk csendben akkor, amikor átlép az ország egy ilyen erkölcsi vörös vonalat. A terrorizmus mentegetése, kimagyarázása, átcímkézése nem fér bele.
Végezetül, engedjék meg, hogy hivatkozzak a Szentírásra. Én magam, nem vagyok zsidó, viszont keresztény emberként, a Hit Gyülekezete tagjaként hiszem és vallom, hogy a Biblia Isten beszéde. Ebben Isten többször is beszél a két nagy parancsolatról, Isten és az emberek szeretetéről. Jézustól is megkérdezték, hogy melyek a nagy parancsolatok – és a szamaritánus példáját hozza fel. Ebben a történetben Jeruzsálemből Jerikó felé megvernek és kifosztanak rablók egy embert. Többen csak átlépnek felette, míg az irgalmas szamaritánus megáll és segít neki.
Ez a példa is azt mutatja, hogy a szeretet ellentéte nem csak a gyűlölet, hanem a közöny.
Mi ne maradjunk közömbösek!
Mutassunk példát, álljunk ki, legyünk bátrak, és világítsunk a sötétben! Legyünk a nemzetünk lelkiismerete, s szólaljunk fel bátran az igazság mellett!
Isten áldja és óvja Magyarországot!
Vajda Tamás újságíró:
Kedves barátaim, tisztelt jelenlévők!
Eredetileg a Vámház körúton, a másik demonstráció közelében szerettünk volna tiltakozni. A rendőrség azonban közölte, hogy ott nem tudja garantálni a biztonságunkat.
Így kerültünk a Dohány utcai zsinagóga elé, a Herzl Tivadar nevét viselő térre.
Van ebben valami keserűen jelképes.
Budapest szívében megtartható egy demonstráció, amely „dicsőséget” hirdet a dzsihád mártírjainak, különbségtétel nélkül követel szabadságot minden palesztin foglyoknak, köztük terrortámadások elkövetőinek is, központi alakjává pedig a Hamász egyik ezredesét teszi.
Akik ez ellen békésen tiltakoznak, azokat távolabb küldik, mert a biztonságuk nem garantálható.
Különös “zéró tolerancia” ez. Mintha a zéró nem a toleranciára, hanem az állami elszántságra vonatkozna.
Az állam nem ott erős, ahol a jogosan tiltakozó polgárait zavarja arrébb, hanem ott, ahol a fenyegetést szorítja korlátok közé.
Aki a palesztin civilek szenvedése láttán felemeli a szavát, tárgyalásokat és békét követel, annak ehhez vitathatatlan joga van. Akkor is, ha világképét korrupt politikusok, hitelüket vesztett nemzetközi intézmények, elfogult híradások, a közösségi médiában terjedő hazugságok, valamint a mindent elárasztó Izrael-ellenes és antiszemita propaganda formálta, és ezért a palesztinok minden szenvedéséért kizárólag Izraelt teszi felelőssé.
Ezzel lehet vitatkozni, de ez önmagában még nem a terror támogatása. A tévedéshez, még a súlyos tévedéshez is, mindenkinek joga van. A terror dicsőítéséhez nincs.
Ott azonban ezt hirdetik: „Dicsőség a mártíroknak! Szabadság a foglyoknak!” Abban az ideológiai és politikai közegben, amely mártírként ünnepli a fegyveres terroristát és az öngyilkos merénylőt, ezek nem ártatlan jelszavak.
A bűn és a hősiesség közötti határ eltörlésével a fogalmak tudatos kiforgatását szolgálják; a gyilkost hőssé, a terroristát példaképpé avatják.
A rendezvényük központi alakja, Hussam Abu Safiya valóban orvos és kórházigazgató volt. Ez azonban nem a teljes életrajza.
A Hamász katonai szárnya (al-Kasszám Brigádok) és palesztin sajtóforrások is ezredesként hivatkoztak rá. Egy 2016-os fényképen Hamász-egyenruhában, magas rangú tisztek között látható.
Abu Safiya magas rangú Hamász-tagként a Kamal Adwan Kórház erőforrásait a terrorszervezet katonai tevékenységének szolgálatába állította.
Az Izraeli Legfelsőbb Bíróság a hírszerzési anyagok megvizsgálása után fenntartotta fogva tartását és elutasította szabadon bocsátási kérelmét.
Vagyis nem egy „üldözött orvosról” van szó, aki csupán betegeket gyógyított. A fehér köpeny nem ártatlansági bizonyítvány, a kórházigazgatói cím pedig nem teszi semmissé sem a Hamász kötelékében viselt rangját, sem az abból fakadó felelősségét.
Ha már a gázai kórházakról beszélünk, idézzük fel azt is, mi történt az övezet egyik legnagyobb egészségügyi intézményében, a Sifa Kórházban.
A tizenkilenc éves Noa Marcianót 2023. október 7-én élve hurcolták el Nahal Oz-ból. November 9-én, már több mint egy hónapja a Hamász fogságában volt, amikor egy izraeli légicsapás megölte fogvatartóját, őt pedig megsebesítette.
A kórbonctani vizsgálat szerint sérülése nem volt életveszélyes. A Sifa Kórházba vitték, ahol nem megmentették, hanem meggyilkolták. Édesapja, Avi Marciano későbbi beszámolója szerint a kórház egyik orvosa levegőt fecskendezett Noa vénájába. A Hamász által közzétett propagandafelvétel Telegramon jutott el az apjához: Noa még az életéért könyörgött rajta, a végén azonban már holtan volt látható.
Emily Damarit a kezén és a lábán is meglőtték, majd a Sifa Kórházba vitték. Az operáló orvos így mutatkozott be: „Dr. Hamász.”
A lövések következtében Emily két ujját elveszítette; a műtét során kezének idegeit és két épen maradt ujját egymáshoz varrták, lábsebét pedig nyitva hagyták. Ezután hónapokra visszavitték a gázai alagutakba, ahol megfelelő orvosi ellátás nélkül tartották.
Sebe elfertőződött és négy hónapon át nem gyógyult, a szakszerűtlen beavatkozások pedig szüntelen, kínzó fájdalmat okoztak.
Mia Schemet egy állatorvos operálta meg. Magának kellett kötöznie szétlőtt karját és kitalálnia a rehabilitációs gyakorlatokat, hogy ne bénuljon le. A műtét másnapján már hamászos propagandavideóban kellett azt mondania, hogy jól van és megfelelően gondoskodnak róla.
Eliya Cohen testéből érzéstelenítés nélkül távolították el a lövedékeket. Más túszokat éheztettek, megvertek, láncon tartottak és megerőszakoltak.
Ezek nem véletlen hibák, hanem annak a következményei, hogy a Hamász eltörölte a határt kórház és katonai infrastruktúra, orvoslás és terror között.
A Sifa biztonsági felvételein fegyveres terroristák visznek túszokat az épületbe. A kórház alatt katonai alagutat, az intézményben fegyvereket és felszerelést tároltak.
A Hamász polgári intézményekben rejtett el fegyvereket, tartott fogva túszokat és fedezte katonai tevékenységét.
Nem azt állítom, hogy minden gázai orvos terrorista. Azt állítom, hogy a Hamász a fehér köpenyt, az iskolaépületet, a mentőautót, a segélyszállítmányt és a kamerát egyaránt a hadviselés szolgálatába állítja.
Világosan látszik, miként használja fel a Hamász saját lakosságát: életükben tudatosan veszélybe sodorja és emberi pajzsként kezeli őket, halálukban „mártírrá” emeli, tragédiájukból pedig a nyugati sajtó készséges közreműködésével propagandaanyagot gyárt.
2007 óta a Hamász nem egyszerűen kormányozta, hanem uralta Gázát. A közigazgatástól a rendőrségen és az oktatáson át a társadalmi intézményekig az élet szinte minden területét az ellenőrzése alá vonta. Felszámolta a politikai pluralizmust, kíméletlenül leszámolt riválisaival, egész nemzedékeket pedig – az UNRWA hathatós közreműködésével – a fegyveres harc és a mártírhalál kultuszában nevelt fel.
A nyugati politika, média és akadémiai világ újra és újra azt a hibát követi el, hogy önmaga tükörképét keresi a Hamászban. Abból indul ki, hogy a konfliktus minden szereplője végső soron ugyanazt akarja: biztonságot, jólétet és kölcsönös engedményeken alapuló rendezést, az erőszakot pedig csupán a nyomásgyakorlás eszközének tekinti.
Ez kényelmes feltevés, csak éppen figyelmen kívül hagyja a Hamász saját ideológiáját és nyíltan hirdetett céljait. A béke nem egyoldalú műfaj: nem elég, ha az egyik fél megegyezést keres; a másiknak is az együttélést kell akarnia.
A Hamász 2017-es dokumentuma nem ismeri el Izrael létjogosultságát, a fegyveres „ellenállást” pedig stratégiai választásnak tekinti. Nem más határokat követel, hanem a zsidó önrendelkezést utasítja el „From the river to the sea”, a Jordán folyótól a Földközi-tengerig.
Izrael békét kötött Egyiptommal és Jordániával, az Ábrahám-megállapodások pedig további arab államokkal teremtették meg a kapcsolatok rendezésének és az együttműködésnek az alapjait. Kompromisszum azonban csak ott lehetséges, ahol mindkét fél valódi, tartós békére törekszik.
A tűzszünet nem béke, ha az egyik fél csupán időnyerésre, újrafegyverkezésre és a következő háború előkészítésére használja.
A Hamász nem felszabadította a palesztinokat, hanem túszul ejtette őket. Szenvedésüket egy vallási és totalitárius program üzemanyagává tette.
Az iszlamizmus és a szabad, pluralista társadalom közötti törésvonal nem a muszlimok és a nem muszlimok között húzódik. A valódi választóvonal két politikai felfogást választ el. Az egyik az egyenlő állampolgárságra, a vallás- és lelkiismereti szabadságra, a nők egyenjogúságára és a világi jogrend elsőbbségére épül. A másik egyetlen, kizárólagosnak hirdetett vallási igazságot akar kényszerrel mindenkire ráerőltetni.
A szabadság nem Európa örökre biztosított alapállapota, hanem törékeny civilizációs vívmány. Minden nemzedéknek újra meg kell védenie, különben éppen olyan könnyen elveszíti, amilyen természetességgel korábban adottnak tekintette.
A terror normalizálása sem a fegyvereknél, hanem a szavaknál kezdődik. Először azt mondják: ez csak egy jelszó. Aztán az erőszakból „érthető reakció”, a gyilkosból „ellenálló”, a túszejtőből „szabadságharcos” lesz. Végül már nem az elkövetőt kérdezik, miért támadt, hanem az áldozatot, mivel „provokálta ki” a saját sorsát.
Nyugat-Európa számos városában már jól felismerhető ez a folyamat. A fenyegetést rendszerint a zsidók érzik meg először: ők tanulják meg leghamarabb, mely utcákat, rendezvényeket vagy egyetemeket tanácsos elkerülniük. A megfélemlítés köre azonban szükségszerűen tágul, mert az iszlamizmus nem csupán egyetlen közösséggel áll szemben, hanem mindenkivel, aki nem hajlandó elfogadni kizárólagos uralmát. Sorra kerülnek a diktátumait elutasító muszlimok, az egyenjogúságukhoz ragaszkodó nők, a keresztények, a kisebbségek, a tanárok, az újságírók és végül mindazok, akik szabadon akarnak gondolkodni, beszélni és élni.
A zsidók ezért gyakran az első célpontok, de sohasem az utolsók. Biztonságuk nem valamiféle elkülönült „zsidó ügy”, hanem a szabad társadalom állapotának egyik legérzékenyebb jelzője. Ahol a zsidóknak már azt kell mérlegelniük, mely utcákon járhatnak biztonságban, ott nem csupán a zsidó szabadság került veszélybe. Ott maga a szabadság kezdett meghátrálni.
Mi itt nem egy nép és nem is egy vallás ellen tiltakozunk.
Egy totalitárius ideológiával állunk szemben, amely zsidókat gyilkol, palesztinokat nyom el, gyermekeket a mártírhalál kultuszában nevel fel, majd saját áldozatainak szenvedését propagandafegyverként használja fel.
Azért emeljük fel a hangunkat, mert élni akarunk: szabadon és biztonságban.
Békét akarunk, de nem azt a hamis „békét”, amely Izraeltől fegyverletételt, a diaszpóra zsidó közösségeitől pedig hallgatást és az önvédelem feladását követeli, miközben a másik oldal tovább fenyeget, és már a következő célpontját keresi.
A védtelenség nem béke.
A magyar zsidók nem megtűrt vendégek a saját hazájukban. Nem ideiglenesen tartózkodunk itt, az állam védelme pedig nem kegy, amelyet a politikai széljárás vagy a hatóságok pillanatnyi elszántsága szerint osztanak.
Magyar állampolgárok vagyunk.
Jogunk van kipát vagy Dávid-csillagot viselni anélkül, hogy közben a menekülési útvonalat keresnénk. Jogunk van izraeli zászlóval megjelenni anélkül, hogy emiatt bárki „legitim” célpontnak tekintene bennünket.
Jogunk van elvárni, hogy az állam ne a terroristákat dicsőítő rendezvény zavartalanságát tekintse elsődlegesnek, hanem a törvényes rend és a megfenyegetett polgárok védelmét.
Nem fenyegetünk senkit, de hallgatni sem fogunk. Nem engedjük, hogy a terror áldozatait kitöröljék a közös emlékezetből, gyilkosaikat pedig hősként, mártírként és követendő példaként ünnepeljék.
A Budapesten született Herzl Tivadar egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a zsidó népnek nem mások együttérzésére, hanem politikai önrendelkezésre és az önvédelem képességére is szüksége van.
Ma az ő nevét viselő téren ugyanezt az elemi jogot védjük: a zsidó nép jogát ahhoz, hogy maga dönthessen a sorsáról és megvédhesse az életét.
Nem azért állunk Izrael mellett, mert hibátlannak vagy tévedhetetlennek tartjuk. Izrael kormányát és katonai döntéseit lehet bírálni, egy demokráciában kell is. A kritikának azonban tényeken kell alapulnia. A gyilkosok felmentése és az áldozatok hibáztatása nem kritika.
A szavak nem írják át a valóságot: a túszejtő nem válhat szabadságharcossá, a terrorista mártírrá, a Hamász ezredese pedig ártatlan orvossá.
Nem fogadjuk el, hogy a terroristák dicsőítői zavartalanul birtokba vehessék a köztereket, miközben a zsidó közösségnek azt tanácsolják: húzódjon távolabb, ott könnyebb megvédeni.
Nem húzódunk félre.
Itthon vagyunk.
Kiállunk közösségünkért, Izrael létezéshez és önvédelemhez való jogáért, valamint azért, hogy minden magyar állampolgár szabadon és félelem nélkül élhessen a saját hazájában.
A terrorpropaganda nem békevágy.
A mártírkultusz nem emberi jogi kiállás. A terroristák dicsőítése nem ártatlan vélemény.
Budapest nem lesz a Hamász európai PR-színpada. Ha ismét megpróbálják azzá tenni, a magyar államnak kell elsőként, következetesen és minden törvényes eszközzel fellépnie.
Mi pedig minden alkalommal itt leszünk, hogy ezt számon kérjük.
Nyíltan, büszkén, emelt fővel.
A szerző
