Daniel Bouskila rabbi a Jewish Journal oldalán jelentetett meg cikket szukkot alkalmából még 2025-ben. Mint írja, Izrael államának egyik lehetséges, ám végül elvetett jelképe a szukká lehetett volna. Ben Cion Meir Hai Uziel, Izrael első szefárd főrabbija 1948 novemberében azt javasolta David Ben-Gurionnak, hogy az új állam hivatalos emblémája a szukká legyen. A javaslatot végül elutasították, és a menórát választották, amely a cionizmus diadalmasabb történetét jelképezi: a Róma által elhurcolt menóra mintegy „hazatért” a zsidó államba.
Bouskila rabbi azonban úgy véli, hogy a szukká a mai Izrael számára különösen fontos szimbólum lehet. A szukká egyszerre jelképezi az otthon törékenységét és mulandóságát, valamint a közösség egységét. Ezt saját izraeli letelepedésének történetével is összekapcsolja: feleségével, Penivel 2023 szukkotján érkezett Izraelbe, eredetileg mindössze háromhetes látogatásra. Akkor az országot súlyos belpolitikai és vallási megosztottság jellemezte, többek között az igazságügyi reform körüli konfliktus és a vallás közéleti szerepéről folytatott viták miatt.
A cikk szerint ugyanakkor már akkor megjelent egy ellenkező irányú folyamat: különböző hátterű és eltérő nézeteket valló izraeliek szukkáikban közös beszélgetéseknek adtak helyet. A szukká így a párbeszéd, a tolerancia és a belső béke terévé vált. Szerinte ez pontosan megfelelt Uziel rabbi eredeti elképzelésének, aki a szukkát nem pusztán jelképként, hanem az Izrael állam által megtestesítendő társadalmi ideál metaforájaként látta.
Október 7. után a szukká másik jelentése vált hangsúlyossá: Izrael biztonsága és stabilitása egyik napról a másikra rendkívül törékenynek bizonyult. Bouskila rabbi a korábban erősnek és tartósnak gondolt zsidó államot egy viharban álló szukkához hasonlítja. Ugyanakkor szerinte éppen a támadás utáni időszakban bontakozott ki a szukká „belső békéjének” képe is. A „Jahad Ne’naceah” („Együtt győzni fogunk”) jelszó jegyében izraeliek tömegei segítették egymást: otthonokat nyitottak meg a kitelepítettek előtt, önkéntesek dolgoztak, különböző vallási és világi hátterű emberek együtt segítettek, és sokan csatlakoztak a hadsereghez vagy a tartalékos szolgálathoz.
Bouskila rabbi szerint ez a közösségi összetartozás volt az egyik oka annak is, hogy feleségével végül Izraelben telepedtek le. Úgy érezték, hogy a háború első hónapjaiban – a Talmud szukkáról szóló tanításának megfelelően – mintha egész Izrael egyetlen közös szukkában élt volna. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ez az egység nem bizonyult tartósnak. Két évvel később a korábbi „egység szukkája” már távoli emléknek tűnt, miközben az ország ismét erősen megosztottá és törékennyé vált.
Ezért Bouskila rabbi szerint ma minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy a szukká Izrael jelképévé váljon. Uziel rabbi „az igazság és a béke” fontosságáról szóló gondolatát idézve azt hangsúlyozza, hogy az izraeli társadalomnak tiszteletben kell tartania a különböző véleményeket és az országon belüli különbségeket, miközben el kell utasítania a gyűlölet, az ellenségeskedés és a provokáció nyelvét. Szerinte a belső béke végső soron a külső békéhez is hozzájárulhat.
A cikk végső következtetése szerint a szukká többet mond a mai Izrael állapotáról, mint a menóra. A menóra a cionizmus diadalát és a zsidó szuverenitás helyreállítását fejezi ki, a szukká viszont az alázatra emlékeztet: arra, hogy a cionizmus és a zsidó államiság eredményei nem tekinthetők magától értetődőnek. Izrael törékenységét nemcsak egy külső támadás, hanem a mérgező belső megosztottság is felszínre hozhatja.
A cikk végén Bouskila rabbi egy 2023. decemberi kfar-azai látogatását idézi fel. A kibuc lerombolt házai között egyetlen „ideiglenes építményt” vett észre, amely még állt: egy szukkát. Ezt összekapcsolja Uziel rabbi Amosz könyvéből idézett mondatával a „ Dávid lehullott szukkájának” újjáépítéséről. Bouskila rabbi számára a Kfar Azában állva maradt szukká ezért már nemcsak az alázat és az egység, hanem a túlélés és a remény szimbólumává is vált.
A szerző
