Brendan O’Neill cikkének fordítása a Spectator magazinból (részlet)
Politikai nyelvünk nem alkalmas arra, hogy leírja október 7-ét. „Terrorizmus”, „atrocitás”, „háborús bűncselekmény” – minden megszokott kifejezés eltörpül a féktelen barbárságnak e tömeges megnyilvánulása előtt. Herta Müller német írónő fogalmazta meg a legjobban: október 7. több volt, mint gyilkosság – mondta –, „teljes kisiklás a civilizációból”. „Egyfajta ősi horror mutatkozott meg ebben a vérszomjban” – írta –, „amelyről nem hittem volna, hogy még lehetséges napjainkban”.
A helyzet az, hogy október 7. nem csupán a Szentföld zsidósága ellen elkövetett népirtó, erőszakos cselekmény volt – hanem a Nyugat erkölcsi próbája is. Az iszlamofasiszták, miközben ártatlan zsidók vérét ontották, a nyugati civilizáció ellen is kihívást intéztek. És mi megbuktunk ezen a vizsgán. Sőt, még mindig bukdácsolunk rajta. A zsidó állam hiába várja, hogy az állítólagosan felvilágosult Nyugat határozottan kiálljon létezése és felvirágzása mellett.
Fiataljaink és művelt rétegeink inkább a gázai halálkultusszal szimpatizáltak, mint az áldozatául esett zsidókkal. Keffijét viseltek, szolgai módon utánozva azokat a férfiakat, akik zsidókat gyilkoltak. Azt kiáltozták, hogy „Globalizáljuk az intifádát”, annak az intifádának a nyomában, amely zsidó nők megerőszakolásával és zsidó nagymamák elrablásával járt.
Megkapták, amit akartak. Globalizálták. Ausztráliától az Egyesült Királyságon át az Egyesült Államokig zsidókat gyilkoltak le könyörtelenül olyan férfiak, akik azt üvöltötték: „Szabad Palesztinát!” Ezek mini október 7-ék voltak: a Hamász-féle fasizmus engedelmes exportja szerte a világba olyan emberek által, akiket a zsidó nemzet iránt érzett eltorzult gyűlöletük gyilkossá tett. Nemcsak Izrael zsidósága mellett nem álltunk ki – saját társadalmaink zsidósága mellett sem.
A tisztes polgári közvélemény nem a Hamász szörnyetegeit vette célba, hanem Izraelt. Hazugság hazugságot követett a zsidó állammal kapcsolatban. A gázai, náci ihletésű fegyveresek elleni önvédelmi háborút „népirtásnak” nevezték. Ez a legperverzebb és legmegbocsáthatatlanabb erkölcsi kifordítása volt a valóságnak. Az egyetlen népirtó erőszak, amelyre sor került, maga október 7. volt, amikor egy, a zsidó állam megsemmisítésére alkotmányosan elkötelezett hadsereg örömmel pusztította a zsidó életeket. Minden, ami ezt követte, háború volt.
Bárki, aki látta a Hamász pogromjáról készült felvételeket, nem Izrael „barbárságán”, hanem önmérsékletén fog csodálkozni. A zsidó állam emberfeletti erkölcsi elszántságról tett tanúbizonyságot, amikor állampolgárainak lemészárlására úgy válaszolt, hogy mindent megtett a gázai civil áldozatok elkerüléséért, és kizárólag a Hamász szörnyetegeit vette célba. Az emberiesség csodája, hogy Izrael élelmiszerrel látta el és beoltotta annak a reménytelenül elszegényedett földsávnak a lakóit, ahonnan mindössze három évvel korábban egy fosztogató fasiszta hadsereg indult meg.
Még keservesen vezekelni fogunk a hazugságok birodalmáértt, amelyet hagytunk felemelkedni. Meg fogjuk bánni, hogy nem álltunk ki a zsidó nemzet mellett annak legsötétebb órájában. Nézzük Párizst, ahol iskolák és utcák égnek, miközben tömegek lengetik a palesztin zászlót. Ez az intifáda. Ez a Nyugat gyáva kudarca abban, hogy október 7. után megőrizze az erkölcsi határokat, valamint az iszlamo-baloldali tömegek érdektelensége: ők éltették a Hamászt és befeketítették Izraelt, a civilizációellenes hisztéria olyan tüzét lobbantották lángra, amelyet rendkívül nehéz lesz eloltani.
Azt mondtuk nektek, álljatok Izrael mellé. Könyörögtünk nektek, hogy a barbárság helyett a civilizációt válasszátok. Hallgatnotok kellett volna ránk.
A szerző
