Az elmúlt néhány év fájdalmas szakadást tárt fel a világ zsidói között – abban a kérdésben, hogy hogyan állnak Izraelhez.
Egyes zsidók ragaszkodnak ahhoz, hogy az „igazi erkölcs” megköveteli tőlük, hogy nyilvánosan bírálják Izraelt – még háború idején is, még akkor is, ha a világ zsidó közösségei egyre növekvő ellenségességgel szembesülnek. Magukra inkább erkölcsi tükörként, mint védelmezőként tekintenek, és úgy vélik, hogy feladatuk nem a szolidaritás, hanem az önmaguktól való elhatárolódás.
Ez az ösztön nem új keletű. Visszanyúlik a diaszpóra régi reflexéhez – a több évszázados túlélési mechanizmushoz, amelynek lényege az, hogy beolvadnak a környezetbe, megbékítik a hatóságokat, és bizonyítják „jó állampolgárságukat” az ellenséges társadalmakban.
A „jó zsidó” archetípusa Európa gettóiban született: az, aki bizonygatja környezetének, hogy ő nem olyan zsidó – nem dühös, nem lázongó. De ami egykor túlélési stratégia volt, ma már erkölcsi kockázatot jelent. Mert a világ – az egyetemi csürhéktől az online agitátorokig – már nem tesz különbséget „jó” és „rossz” zsidók között.
„A folyótól a tengerig” jelszót skandáó ideológus számára nem jelent különbséget, hogy egy zsidó Herzlt vagy Hannah Arendtet idézi. A gyűlölet kollektív. A célpont ugyanaz. Ennek ellenére túl sok zsidó ragaszkodik még mindig ahhoz a tévképzethez, hogy Izrael erkölcsi elítélése immunitást biztosít számukra. Nem fog.
A történelem már kipróbálta ezt az elméletet – Európában, a Közel-Keleten, és most a nyugati fővárosok utcáin. A tanulság változatlan: megalkuvással soha nem lehet fizetni a biztonságért. Csak megvetést kapunk érte.
A cionizmus nem csupán politikai projekt volt, hanem antropológiai forradalom. Célja az volt, hogy a „régi zsidót” – aki lehajtja a fejét, óvatos, függő – felváltsa az „új zsidó”: a szuverén, önálló, félelem nélküli. Az új zsidó nem szégyellte az erőt, mert az erő végső soron önvédelem volt. Megművelte a földet, héberül beszélt, saját sorsát élte.
A régi zsidó ezzel szemben úgy maradt életben, hogy tárgyalt üldözőivel, nem pedig szembeszállt velük. Ma, a közösségi média és az igazság utáni politika korában a régi zsidó mentalitása visszatért intellektuális formában: bocsánatkéréseket tweetel Izrael létezéséért, az anticionista mocskolódást „erkölcsi aggodalmaknak” racionalizálja, és azt képzeli, hogy a megadás erény.
De ennek az önámításnak magas az ára. Mert Izrael nélkül nincs többé biztonságos menedék. A diaszpóra zsugorodik, az antiszemitizmus viszont nem. Minden kampány, amely Izrael legitimitását vonja kétségbe – minden „bojkott”, minden akadémiai feketelista, minden elfogultságtól csöpögő ENSZ-határozat – nemcsak a zsidó államot, hanem a zsidó népet is elszigeteli mindenhol.
A mai anticionizmus nem alternatívája az antiszemitizmusnak, hanem annak legmodernebb változata – kifinomult, akadémikus, társadalmilag elfogadott, de ugyanaz az ősi vágy a hajtóereje: egy olyan világ iránt, ahol a zsidók nincsnek hatalmon, és nem irányítják a saját sorsukat.
Van egy pszichológiai csapda is. Sok zsidó, különösen a liberális demokráciákban, magáévá tette azt az elképzelést, hogy az erkölcsi erény az önkritikában rejlik. Érzelmileg és társadalmilag könnyebb elítélni a saját népünket, mint szembeszállni mások ellenségességével. Biztonságosabbnak tűnik bocsánatot kérni Izraelért, mint védeni őt vacsorapartikon, tanári értekezleteken vagy szerkesztőbizottságokban.
De ez a reflex, bármennyire nemesnek is tűnik, egy tanult traumareakció – a nem zsidók jóváhagyásától való évszázados függőség maradványai. Ez nem bátorság, hanem kondicionálás. És a növekvő antiszemitizmus mai légkörében ez a kondicionálás halálossá vált.
A paradoxon tragikus: azok a zsidók, akik erkölcsi tisztaság nevében elhatárolják magukat Izraeltől, gyakran éppen azt az ideológiát védik, amely fenyegeti a jövőjüket. Lyukakat vágnak az egyetlen, még úszóképes mentőcsónakba.
A „soha többé” azt jelenti, hogy soha többé
Nem kell minden izraeli politikával egyetérteni ahhoz, hogy megértsük, mi forog kockán. Ha a zsidó állam legitimitását támadják a zsidó túlélés legitimitását támadják. A kettő elválaszthatatlan – politikailag, történelmileg, pszichológiailag. Amikor a világ Izrael eltűnéséért kiált, a zsidók ösztönös reakciója nem az, hogy elgondolkodva bólintanak, hanem az, hogy emlékeznek.
Már tudjuk, milyen a zsidó haza nélküli világ – Európa hamvai borították el, és hatmillió bizonyítékát temettük el.
Vitázzunk a kormányokról, tiltakozzunk a döntések ellen, követeljük az elszámoltathatóságot – ez a demokrácia. De ne keverjük össze a morális árnyalatokat a morális amnéziával. Mert amikor a zsidók csatlakoznak az Izrael elleni kórushoz, nem emelik a morális diskurzus szintjét. Megismétlik a történelem leg tragikusabb kísérletét: azt, amikor a zsidók bocsánatot kértek azért, hogy léteznek.
És már tudjuk, hogy az hogyan végződött.
A szerző
