„Ez volt az utolsó pillanat”– zsidóságról, könyvekről, tervekről Szegő Ágnes könyvtárossal, kutatóval

Tiszafüred, Eger, Heves vármegye elismert közkedvelt családtörténet-kutatója, könyvtárosa. Életéről, családjáról, közösségi tevékenységéről, de kedvenc ételéről is kérdeztük. Szegő Ágnes a zsidó múlt kutatója, de több társadalmi szervezet vezetőségi tagjaként fontos projektek megvalósítója. A magyarországi vidéki zsidóság megkerülhetetlen mozgatórugója. (A szerző, Végső István legutóbbi könyve, a Gettóélet ’44 a Libri hálózatában kapható.)

Nemrégiben megválasztották a MACSE – Magyar Családtörténet-kutató Egyesület alelnökének. Mit tud egy családtörténet-kutató a saját családjáról? Mik a legfontosabb tudnivalók az Ön családjáról? Van-e olyan őse, akiről nem tudott, és meglepődött, hogy ő is a rokona?

A családtörténet-kutatáshoz a helytörténet-kutatáson keresztül jutottam el. 1980-ban írtam egy 120 oldalas szakdolgozatot a Tiszafüredi Múzeum- és Könyvtáregyletről, amely 1877-1949 között működött. Ezzel aztán több díjat is nyertem megyei és országos pályázatokon. Ezután beszéltek rá a barátaim, hogy írjam meg a helyi zsidóság történetét. Ez nagyon sokat hozzáadott a saját identitásomhoz, hiszen bár az Anna Frank Gimnáziumba jártam, ott 1967 után sem az akkori, sem a korábbi zsidó történelemről nem lehetett beszélni – csak az Ószövetségről. Nagyon kevés forrás látszott a nyolcvanas években, ezért a nálunk maradt helyi, eredeti zsidó anyakönyveket kezdtem el „faggatni”. Katalóguscédulákra írtam ki az itt élt zsidó személyek adatait. Ebből aztán lett egy komoly elemzés és egy olyan gyakorlat, melynek mind a mai napig nagy hasznát veszem.

A 3600 személy adatai azóta is gyarapszanak, hiszem ma már számos online forrás is elérhető. A 12 tiszafüredi és környékbeli anyakönyvet 2012-ben a MILEV-nek adományoztam, ezek már fent vannak a Hungarica adatbázisban. Nagyon sok leszármazottnak segítettem ezek alapján, akik a világ minden tájáról jöttek vissza őseik nyomát keresve. Így történt 2004-ben, hogy a Radnai/Rubinstein családot kutatva a környéken ráakadtam anyai nagyanyám születési bejegyzésére, ami nagyon meglepett. A másik segítség a Nevek című debreceni kiadvány volt, amely a mártírok neve mellett a túlélők adatait is tartalmazza. Édesapám egyébként debreceni volt. Sajnos a szüleim régen elhunytak, így már nem volt kit kérdezzek. Később azért egy-két rokon még segíteni tudott.

Sok meglepetés ért kutatás közben – egy adatbázison keresztül például előkerültek amerikai rokonaim. Fogalmam sem volt arról, hogy apai dédszüleim az első világháború előtt hét gyermekükkel együtt kivándoroltak Amerikába. Csak annyit tudtam, hogy voltak kint hozzátartozóink.

Szerencsére jó néhány olyan élő rokonnal sikerült találkoznom, akikkel már régen megszakadt a kapcsolat. Kornai János professzor második felesége apám másodunokatestvére volt, a Svédországban élő lányával sikerült is felvenni a kapcsolatot. Gordon Zsuzsa színésznőről sajnos csak a halála után derült ki, hogy rokonok vagyunk, és Gerő András, a kiváló történész is az unokatestvérem volt. Közös izraeli hozzátartozóink a Geni családfa építő oldalon találtak meg – én egyikőjükről sem tudtam. Nem egy olyan személyről derült ki, hogy a rokonom, aki kutatási segítséget kért tőlem. Nem beszélve a DNS tesztekről. A „match”-eim között is több neves személyiség van, de a pontos rokonság ma már kideríthetetlen. Askenázi őseinknél ugyanis gyakori volt a rokonházasság, és sajnos anyakönyvek is csak 1851-től vannak. A legmókásabb a “Zsidó Múlt – Családkutatás” elnevezésű facebook-csoportba (ennek adminja vagyok) tagként belépett, Peruban élő Aldo Barbosa-Stern-nel való kapcsolatom, akinek elkezdtem segíteni, és kiderült, hogy két ágon is rokonok vagyunk, amit a DNS-teszt is igazolt. Amúgy az övé az egyik legérdekesebb történet a tavaly megjelent könyvünkben.

A Holokauszt révén hogyan és megközelítőleg hányan voltak érintettek a családjából? Kiket pusztított el a náci halálgépezet a családjából?

Szerencséjükre anyai nagyszüleim akkor már nem éltek, anyám két testvérét, apai nagyszüleimet és apám egész közvetlen családját Auschwitzban, illetve munkaszolgálatban ölték meg. Mintegy száz rokont, nagybácsikat, nagynéniket, unokatestvéreket, kisgyerekeket és időseket vesztettünk el, és ahogy a legtöbb vidéki zsidó családnak, nekünk is alig maradtak rokonaink. Nagy szívfájdalmam volt, amikor a kutatásaim során kiderült, hogy jó pár túlélővel viszont elveszett a kapcsolat – nem tudtunk egymásról. Apám sokat búsult azon, hogy 1961-ben utolsó ismert rokonai is kivándoroltak Izraelbe, holott azért éltek még többen Magyarországon is, csak erről nem volt tudomásunk. Nemrég találtam meg Zürichben – ahol a kisebbik fiamék is élnek – apai másod-unokatestvéremet, Zsuzsit, akit húsz éve kerestem. Kiderült, hogy a párom kedves sógornőjének régi barátnője. Azóta kétszer is voltam Zsuzsi családjánál szombatfogadáson. Nagy élmény volt.

Ön a tiszafüredi, egri, de általánosságban a Heves vármegyei zsidóság történetének kutatója. A mai magyar zsidó közösségi vezetők egy részére igencsak jellemző, hogy csupán fiatal felnőtt vagy felnőtt korában kezd a zsidó származásával foglalkozni. Onnantól kezd „csatlakozni” zsidó hitközséghez, szervezethez. Önnél ez hogyan alakult?

Szerencsére ez nálunk nem volt kérdés. Édesanyám és nővére részben mély hitük miatt élték túl a koncentrációs táborokat, ezért a háború után is tartották a szokásokat. Édesapám liberálisabb családban nőtt fel, alkalmazkodott ehhez. Néhány zsidó család élt Tiszafüreden gyerekkoromban, vallásos, családias közösség volt. Jó volt így felnőni, bár mindig ott volt a különbözőség a környezettől. A sajnálatosan korán elhunyt Oláh János professzor, a magyar zsidó néprajz kiváló tudósa emlékére készült „Kövesdről indultam” című kötetben (Gabbiano, Bp. 2022) megjelent a tiszafüredi életünkről szóló írásom. Nagyon büszke voltam, amikor az MTA Könyvtárában megtartott könyvbemutatón a kötet egyik szerkesztője úgy dicsérte meg a kis tanulmányt, hogy ez az igazi magyar zsidó néprajz.

A 18. század végéről valók a legrégebbi héber feliratú, barokk stílusú sírkövek a tiszafüredi zsidó temetőben. A 19. század első felében még az itteniek jelentős része batyus, házaló zsidó volt. De milyen volt az élet jó száz éve a tiszafüredi zsidó közösségben? Miben tért el, miben emelkedett ki, miben különbözött más vidéki zsidó közösségektől?

A mezővárosban a földbirtokosok reformátusok voltak, ezért a 18. század közepétől jobban megengedték zsidók letelepedését, akiket a közeli, a zsidók előtt zárt Jászság és Nagykunság vonzott. Füredről könnyen bejárhattak oda kereskedni. Száz évvel ezelőtt már egy letelepedett, beilleszkedett kis közösség élt Tiszafüreden. A kereskedelemben alapvető volt a szerepük, de az iparosok között, a vendéglátásban és az értelmiség sorai között is megtalálhatóak voltak. 1912-ben építették meg szép, szecessziós zsinagógájukat, utolsó rabbijuk, a híres pozsonyi Chatam Szófer leszármazottja, Strasszer Sámuel pedig neves jesivát tartott fent. A helyi zsidók élete tipikusan olyan volt, mint a legtöbb alföldi kisvárosban: ők végig ortodoxok voltak, ünnepeken, péntek esténként zsinagógába jártak, kóser konyhát tartottak fenn, egyesületeiken, alapítványaikon keresztül támogatták a szegényebbeket, jótékonysági előadásokat tartottak. Elemi iskolájuk jó hírű volt. Ugyanakkor voltak a keresztényekkel közös társaságaik is, ilyen volt az úri kaszinó vagy a Tűzoltóegylet. Adományaikkal támogattak minden helyi célt és benne voltak a város képviselő-testületében is.

Ön két évtizede a Tiszafüredi Menóra Alapítvány alapító elnöke és alelnöke az Egri Zsidó Kulturális Egyesületének is. Rendszeres zsinagógába járó? A Heves vármegyei zsidóság mennyire tartja ősei hitét?

Sajnos én voltam az utolsó tiszafüredi zsidó, nagyon örültem, amikor 2012-ben állást kaptam az OR-ZSE Egyetemi Könyvtárban, és így péntek esténként és ünnepeken el tudtam menni az egyetem gyönyörű zsinagógájába. Tíz éve ismertem meg nyugdíjas újságíró barátomat, aki régóta a Szim Salom reformközösség tagja, így alkalmanként én is eljárok oda, de egyes nagy ünnepeken, így például a Kol Nidrére (Jom Kippur előestéje) inkább egy hagyományos neológ zsinagógába megyek, mert a gyermekkori emlékeim oda húznak.

A Heves megyei zsidóság nagyon csekély számú. Gyöngyösön és nemrég Egerben is sikerült feltámasztani a helyi hitközséget, mindkét helyen rendszeresen tartanak szombatfogadást. Egerben a közösség visszakapta az első, patakparti zsinagógát, sajnos elég rossz állapotban, és egy a környéken lakó rabbijelölt, Lénárt József tartja a péntek estéket. Annyival tudtam hozzájárulni, hogy a tiszafüredi zsinagógából megmaradt gyönyörű előimádkozó asztalt odaadtam nekik, ami korábban a szolnoki hitközség kis múzeumában volt. Vidéken már messze nem lehet úgy megtartani a vallási szokásokat, mint gyermekkoromban. Mi is csak addig tudtunk kóser konyhát vezetni, amíg Debrecenből kijárt a sakter. Ma ez már lehetetlen.

Most jelent meg a szerkesztésében a „Szétszóratott emlékezet – magyar zsidó családtörténetek” című könyv. Részben egy családtörténeti pályázat, részben egy közösségimédia-csoport eredményeit összegzi. Mi volt a céljuk a könyvvel?

Ez volt az utolsó pillanat, amikor még megörökíthettük az itt élt zsidó családok életének történetét. Elsősorban egyébként nem holokauszt-történeteket akartunk közreadni, de sajnos mindegyik család életének ez volt az alapvető, nagy traumája. Azért szerencsére írtak a családok második világháború előtti és utáni életéről is, nem egy sikertörténet is szerepel a könyvben. Nemcsak Magyarországról, de számos más helyről is kaptunk fantasztikus történeteket – Perutól Izraelig, Kanadától Ausztráliáig és Svédországig. A történetmesélők között vannak kutatók, egyetemi tanárok, pszichológusok, orvosok, egy helytörténész, vagy egy fotós. Az említett Barbosa-Stern családé a legnagyobb perui koloniális gyűjtemény, a barokk festményektől a gyönyörű ezüsttárgyakig. Sokan ismerhetik Ari Miller Toth-ot a szociális médiából. Az ő édesanyjának története az egyik legmegrázóbb. A másik hasonló történet egy felvidéki, a Tiso-i Szlovákiában 1944 telén erdőben bujkáló sokgyermekes családról szól. Amúgy én nem szerkesztő voltam, viszont én gyűjtöttem a történeteket, lektoráltam, fotókat javítottam, korrektúráztam. A szerkesztést és a tördelést barátaim, Csiszár Ágnes, Kepecs Ferenc és dr. Dombi Gábor végezték, kiválóan. A kötet a „Holokauszt 80” projekt keretében a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a MAZSÖK kiadásában jelent meg.

Mi a következő projekt, amit szeretne megvalósítani, kutatás, írás, tanulmány, publikáció kapcsán?

Egyelőre azon dolgozunk, hogy megjelentessük azokat a fantasztikus családtörténeteket, amelyek a felhívásunkra érkeztek és nem fértek bele az első kötetbe – ezúttal már az alapítványunk kiadásában, közösségi gyűjtés révén. Másik tervem, hogy kedves családkutató barátom, Bagdi Márton által korábban kutatott, nagyon gazdag, innovatív, ám ismeretlen budapesti Klein család történetét kiegészítsem és közös kutatásunk eredményeképpen megjelentessem. Hiszen ez a család is megérdemli, hogy tudjunk róla. A családfő, Klein Gyula Zsigmond volt a hatalmas vagyon megteremtője, felesége a Budapesti Nőegylet alelnöke volt. Sikeres fiaik tovább gyarapítottak a család gazdasági sikereit, így dr. Klein Pál vegyész, az Egyesült Ruggyanta Gyár igazgatója, és kiváló feltaláló, aki 1948 után eltűnt, és külföldön élő rokonai sem tudnak későbbi sorsáról. Reménykedem benne, hogy valahol még fellelhető valami nyom.

Önt nem csupán családtörténeti kutatásai, történészi munkássága révén ismerik, hanem nagyon segítőkész könyvtárosként is. Honnan ez a pozitív hozzáállás a mindennapokban?

Köszönöm szépen, hogy ezt mondja. A segítőkészséget otthonról hoztam és úgy gondolom, hogy mások segítése nemcsak nekik jó, hanem a segítőknek is. Ezt mindig is így éreztem – korábban, ötven esztendeig könyvtárosként és a mai napig, mind családtörténet-kutató.

Holokauszt-túlélő leszármazottjaként Ön tapasztal-e posztraumás betegségeket? Mesélne erről?

Utólag végiggondolva, valóban voltak ilyen problémáim, de nagy szerencsém volt, mert 1991-ben találkoztam egy kiváló reflexológus-természetgyógyásszal, Sípos Józsefné Irénkével, aki akkor történetesen Tiszafüreden élt. Tíz esztendeig kezelt, és nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is megerősített, segített, hogy abban az időben szerezzek még két diplomát, és egy doktorátust, és a fiaimat is fel tudjam nevelni.

Művészetkedvelő, de a kertészkedés és a virágok nagy szerelmese is. De vajon mint háziasszony tartja-e a kóser konyhát? Mi a kedvenc zsidó étele?

A virágokat csak élvezem, a derekam már nemigen szeretné a hajladozást, de szerencsére a menyem remek virágkertész, fiammal és itteni legkisebb unokámmal együtt szépen rendben tartják a kertünket. Sajnos már nem tartjuk a kóser konyhát, de szoktam mondogatni, hogy a gyomrom még mindig azokat az ételeket szereti, amelyeket gyerekkoromban megszoktam. A finom, gazdag húsleves, vagy a falshal (tyúkmellből készült zöldséges gombócleves) a kedvenceim. Sajnos a sóletet már nem merem megenni, pedig az volt a legjobb gyerekkoromban.