Hazugságra nem lehet békét építeni – a múlt meghamisítása viszont remek alap a jövő lerombolásához.
Az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán sokan azt hiszik, hogy két nép harcol egymással, két igazság, két történet, két nemzeti törekvés között zajlik az ütközet. A valóság azonban ennél sokkal kegyetlenebb, és szisztematikus történelemhamisítás áll a hátterében, ami ideológiát kovácsol tömegek lázításához, erkölcsi igazolást nyújt, és ösztönzi a terrortámadásokat.
Nem két egyenrangú nézőpont ütközik, hanem egy kitartó történelemhamisítás próbálja eladni magát jogvédő romantikának.
A palesztin narratíva központi eleme, hogy Izrael illegitim, „megszálló” állam, a zsidók pedig idegenek a „palesztin földön”. Ezt a mítoszt oktatják a palesztin iskolákban, sokszor olvassuk tanulmányokban, politikai nyilatkozatokban, és gyakran a nyugati sajtóban is visszaköszön. Az efféle történelemtorzítás azonban nem csupán elméleti vita tárgya. A hazugságok célja és következménye a konfliktus, a terror és vérontás fenntartása.
A zsidó nép több mint háromezer éve él ezen a területen. Jeruzsálem, Hebron, Nábulusz, Silo (bibliai neveken Sion, Machpelá, Séchem) nem startupnevek, hanem a zsidó történelem gerince. Régóta a zsidó vallási és kulturális élet központjai, mind olyan városok, amelyek szerepelnek a zsidó vallási és történelmi szövegekben, és amelyekhez a zsidók vallási és kulturális alapon is kötődnek.
Már Dávid király idejében (i.e. 1000 körül) a zsidó monarchia és a későbbi dinasztiák megerősítették a zsidók kötődését a térséghez. Dávid király már akkor építette Jeruzsálem fővárost, amikor a kontinens másik felén emberek még bottal vadásztak a reggelijükre. A jeruzsálemi Templom, amelyet Kr.e. 957-ben építettek, évszázadokon át jelentős vallási és kulturális központ volt – másfél évezreddel azelőtt, hogy az iszlám vallás megjelent és hódítani kezdett volna a térségben.
A Közel-Kelet és Észak-Afrika muszlim–arab kolonizációja Mohamed idején, 622-ben kezdődött.
Aki nem tért át az iszlámra, az vagy másodrendű polgár; “dhimmi” lett, akinek adót kellett fizetnie és megaláztatásban élni, vagy eladták rabszolgának, a gyengéket megölték. A nők és lányok sorsa szexrabszolgaság volt, gyakran már a harcmezőn, „zsákmányként”.
A valódi kolonizálók az arabok voltak, akik másfél évezrede próbálják megtisztítani a térséget a zsidóktól és más etnikai és vallási kisebbségektől.
Csak néhány példa, a XX. század első feléből, az angol mandátumterületről:
- Hebroni mészárlás (1929): 67 zsidót öltek meg arab tömegek, a többieket megkínozták, elűzték. Hebron zsidómentes lett.
- Szafedi pogrom (1929): újabb tömegmészárlás, célzottan zsidók ellen.
- Jaffai pogrom (1921): Arab csőcselék mészárolt, gyújtogatott, rabolt -zsidó otthonokat, üzleteket támadtak meg.
- Arab lázadás (1936–39): Több száz zsidót öltek meg. Merényletek, falvak elleni támadások.
De már a 19. század végén is (Oszmán birodalom) rendszeresek voltak a zsidóellenes zaklatások, támadások.
Miközben ma sokan képesek Izraelt gyarmatosítónak bélyegezni, épp Izrael azon kevés népek egyike ebben a régióban, amely valóban őshonos itt. Júdea területét, a rómaiak (Hadrianus) nevezték el Palesztinának (a görög filiszteusokról), azzal a céllal, hogy eltöröljék a zsidó identitást és kötődést a földjükhöz.
Modern államalapítás:
1948-ban a nem a „palesztinok országát” vették el. A palesztinai angol mandátum területén egyaránt éltek zsidók, muszlimok és keresztények. „Palesztina” Jordántól keletre fekvő területén két évvel korábban (1946) a britek jóvoltából megalapították a Jordán hasemita (muszlim) királyságot (ugyan történelmileg ez a terület is a zsidó őshaza része volt).
Majd a megmaradt területet az ENSZ ismét két részre osztotta a zsidók és muszlimok között. Az ENSZ határozata alapján jött létre a zsidó állam – egy palesztin állam is létrejöhetett volna Izrael mellett, de a környező arab országok inkább háborút indítottak. Emellett 850.000 zsidót üldöztek el arab országokból (Farhud) otthonuk, vagyonuk ott maradt. Népírtás? Apartheid? Kolonializmus? Ott volt!
’48 óta legalább négyszer utasította el a palesztin vezetés a békét (1947, 2000, 2008, 2020), miközben Izrael minden alkalommal elfogadta a kompromisszumot.
Az 1960-as évektől napjainkig folyamatosak voltak a palesztin terrortámadások.
- Buszrobbantások, éttermi merényletek, lövöldözések -a mindennapi életet ellehetlenítő terror. Több ezer halott.
- Intifádák (1987–1993, 2000–2005):
- Kődobálás, Molotov-koktélok, öngyilkos merénylők, robbanóövvel felszerelt tinik.
- Rakétázások Gázából és Libanonból (2005 – napjainkig): több tízezer rakéta repült izraeli lakóövezetekre a Hamasz, az Iszlám Dzsihád, a Hezbollah és még vagy egy tucat kisebb iszlamista terrorszervezet „jóvoltából”.
- október 7. Hamasz támadás: brutális, válogatás nélküli kegyetlen mészárlás, amely során egy nap leforgása alatt több mint 1200 izraeli civilt – köztük nőket, gyerekeket, öregeket – gyilkoltak le, tömeges nemi erőszak, csonkítások, emberrablások kíséretében. Ez volt a legnagyobb zsidók elleni vérengzés a holokauszt óta.
A történelem meghamisítására épülő ideológia mára nemcsak politikai álláspont, hanem fegyver.
A Hamász, és más terrorszervezetek ezt használják arra, hogy fiatalokat fanatizáljanak, hogy izraeli járókelők közé hajtsanak, bombát szereljenek egy parkoló kocsiba, vagy kést ragadjanak egy buszon.
A palesztin terrorizmus 2000-es évek elejétől kezdve (2. intifáda) több száz izraeli civilt ölt meg buszokon, éttermekben, iskolákban.
Csak 2002-ben mintegy 457 Izraelben elkövetett öngyilkos merénylettel számoltak, ami a hatóságokat arra kényszerítette, hogy megépítsék a biztonsági falakat, ellenőrző pontokat állítsanak fel, és megerősítsék a defenzív katonai jelenlétet.
A modern izraeli védekezés nem a területszerzésről vagy elnyomásról szól. A biztonsági fal és a fokozott katonai jelenlét azok az eszközök, amelyek révén Izrael képes minimalizálni a terrortámadások számát. Az elmúlt két évtizedben az öngyilkos merényletek számában drasztikus csökkenést sikerült elérni, ami bizonyítja a védekezés indokoltságát és hatékonyságát is.
A katonai jelenlét Gázában és Ciszjordániában is válasz a mindennapi biztonsági fenyegetésekre.
Nem kiváltó ok, hanem következmény!
A palesztin terror nem az izraeli biztonsági intézkedésekre adott válasz, hanem azok előzménye.
Ha leállna a terror, a falak is leomlanának, de ha Izrael hagyna fel a védekezéssel, az ország nem létezne másnapra.
A 2023 október 7-én Izraelbe beözönlő terrorista milíciák és az őket „kísérő” többezer palesztin „civil” kegyetlen mészárlása is erről tett tanúbizonyságot.
A Hamász, az Iszlám Dzsihád és más szélsőséges csoportok rendszeresen használják a „megszállás” narratíváját a radikalizáció eszközeként. Gáza szomszédságában, a déli partvidéken, csak a 2023-as év első felében több, mint 20 rakétát indítottak szomszédos polgári célpontok ellen.
A nyugati értelmiség és a nemzetközi sajtó gyakran a „két narratívát” ütközteti, miközben elhallgatnak tényeket.
A világ számos pontján, beleértve az ENSZ-t és számos nyugati országot, viták folynak arról, hogy milyen mértékben kell figyelembe venni a palesztin történetmesélést.
Azonban a tények – a régészeti bizonyítékoktól kezdve a modern politikai döntéshozatalig – azt mutatják, hogy Izrael önálló, történelmileg és kulturálisan megalapozott állam, amelynek létezése nem a gyarmatosítás vagy megszállás eredménye, hanem a hosszú küzdelmek és nemzeti újjáéledés eredménye.
A palesztin oktatási intézményekben – az ENSZ által finanszírozott UNRWA iskolákban is – elterjedt a történelem torzított ábrázolása, ahol Izrael létezését nem ismerik el, és elhitetik a gyerekekkel, hogy a zsidó állam jogtalan megszálló. Ez a propaganda évtizedek óta hozzájárul a fiatal generációk radikalizálódásához.
Gyakran találkozunk olyan politikai nyilatkozatokkal, melyek az izraeli intézkedéseket automatikusan „agressziónak” minősítik, miközben figyelmen kívül hagyják a valóságot, miszerint Izrael a folyamatos terrorcselekmények miatt kénytelen meghozni biztonsági intézkedéseket. Ezek a nyilatkozatok nemcsak a konfliktust mélyítik el, hanem a nemzetközi közösséget is arra terelik, hogy elforduljanak a valóságos helyzettől és a rájuk is leselkedő veszélyektől.
Az, hogy Izrael történelmi jogait minden tény szerint elismerjük – a többezer éves folyamatos jelenlét, az archeológiai bizonyítékok, a modern államalapítás körülményei, valamint a folyamatos palesztin terror miatti önvédelmi intézkedések – elengedhetetlen ahhoz, hogy a konfliktus gyökereit megértsük.
Ha elhisszük a hazugságot, hogy Izrael illegitim megszálló, közvetlenül felelőssé válunk a terror és a radikalizmus terjedésében.
Hazugságokra nem lehet építkezni. Az igazság felfedése az első lépés a béke felé vezető úton. Aki nem ismeri és nem áll ki a tények mellett, az nem a békét, hanem a háborút szolgálja. Csak akkor tudunk előre lépni, ha megértjük és elfogadjuk a valóságot, és nem engedjük, hogy a hamis „történelmi narratívák” további emberéleteket vegyenek el.
A jelen problémái a múlt meghamisításából fakadnak. Amíg ezt nem látjuk tisztán, addig minden féligazság, minden „kiegyensúlyozott” elemzés csak egy újabb szög a béke koporsójában.
A szerző
