„Megtartani a becsületet”, avagy Seifert Gézáné és a kommunista államhatalom

Az életútinterjú jelentős része talán érthető módon férjéről szólt. Férje az Új Élet cikkeiben először a Páva utcai hitközség elöljárójaként, majd a BIH szertartási elöljárójaként, később a BIH alelnökeként szerepelt. Emellett volt a szovjet követség jogtanácsosa és katonai ügyész is. Utóbbi szerepben végzett tevékenysége egyelőre feltáratlan. 1956-os szerepéről itt írtunk. 1966-ban Sós Endre helyére került a MIOK és a BIH elnökeként. Seifertné interjúja szerint emellett fenntartotta ügyvédi praxisát, de minden munkát ingyen vállalt el – ezzel szemben az ÁEH adatai szerint férje komoly összegeket keresett ügyvédként is.

Férje 1976-ban hunyt el, álmában, gyorsan és fájdalommentesen, sábbát este. „Az isten csak úgy tud elvinni valakit így akit nagyon szeret” – idézte fel özvegye. Seifert Géza halála után Seifertné felkérést kapott az államtól, hogy dolgozzon a hitközségben, ami számára meglepő volt, mert állítása szerint ő „soha” nem dolgozott korábban. Úgy emlékezett, Bárdi Dezső későbbi ügyvezető MIOK-alelnök kérte meg, hogy legalább részben töltse be a férje után hagyott űrt, bár valójában az ÁEH szemelte ki őt a feladatra, mondván: egyébként is mindent tudott, amit a néhai férje is.

Szerinte az ÁEH azt kérte, hogy a MIOK-on belül állítson fel egy „külkapcsolati irodát”, és ő ezzel foglalkozott, amíg az új elnököt megtalálták – egyébként 8 hónapos folyamat volt, míg végül kiválasztották Héber Imrét. Seifertné hivatalosan főtitkár lett, de állítása szerint előbb kikérte az ortodoxok véleményét, ahonnan azt a választ kapta, hogy sehol sincsen írva, hogy nő nem lehet hitközségi főtitkár. Az interjúban Seifertné többször elmondta, hogy ő „messzemenően betartotta a zsidó tanításokat”, és hogy férje ösvényén járva – voltaképpen az ő „fentről” kapott „útbaigazításait” követve –, „a Smá Jiszráéllel a szívemben” végezte a munkáját.

Munkája során szerinte „nagyon sok kritikus helyzet volt”, de benne csak egy érzés volt: „őszintének lenni”, mert „a becsületemet kell megtartani, hogy ha tükörbe nézek, ne köpjem le magam. Nem voltam megalkuvó” – bizonygatta. Az egyik fő vitatéma az állammal Izrael megítélése volt, főleg az 1973-as jomkippuri háború és az 1982-es libanoni háború idején. Seifertné állítása szerint ő nem hitte el az Izraelről szóló rémhíreket, mert „zsidó ember nem ül föl ilyen dolgokra, amiket itt a mi újságjaink írtak”.

Fontos vitapontként említette, amikor az ÁEH cikket akart látni az Új Életben egy incidensről, amikor állítólag izraeli katonák „csecsemőket” gyilkoltak a „Golánon”. Szerinte arra hivatkozva utasította el ezt, hogy az Új Élet kulturális lap, és nem ír terrorizmusról. Mint kifejtette az interjúban, egyébként is, „az izraeli katonák csecsemőket nem ölnek, főleg akkor, ha nincs okuk rá, és asszonyokat sem ölnek”. Itt valószínűleg az 1982-es szabrai és satilai tömeggyilkosságról volt szó, melyet egyébként nem izraeli erők, hanem keresztény arab falangisták követtek el Libanonban, ám tény, hogy a mészárlás során a közelben állomásozó IDF nem avatkozott be. A történteket követően az izraeli Kahán-vizsgálóbizottság mondta ki az izraeli fél indirekt felelősségét.[3] „Hazudni nem szabad, abba a percben az embernek vége, eddig sem tettem, azért van megbecsülésem, mondtam akkor” – közölte állítólag Miklós Imre államtitkárral, az ÁEH vezetőjével.

                                                                *****

Eddig tehát az öntörténet. Mit mutatnak a levéltári dokumentumok? Seifertné tollából hosszú jelentések tucatjai maradtak meg az ÁEH iratanyagában. A hölgy láthatóan grafomán volt, amiről mondjuk Héber vagy Salgó egy-két oldalon beszámolt, arról ő harmincoldalas jelentéseket írt. Ezekből szinte felesleges is idézni, teljesen szikár eseményleírások: melyik kongresszuson ki beszélt, mi volt a téma. Ezen kívül beszámolt a külföldi vendégek látogatásairól, hogy kivel, miről beszélt, és néha eljárt Scheiber Sándor kidusaira is, azokról is beszámolókat készítve. Ezek nem voltak feltétlenül negatív tartalmú anyagok, és ezeket a szövegeket aláírta saját nevével. Ennél érdekesebb pl. az a két dokumentum, melyek szerint 1977. január 2-án azt az értesítést kapta a hölgy, hogy a neves izraeli-magyar újságíró, Rappaport Ottó keresi az Új Kelettől, és interjút szeretne. Seifertné az ÁEH-nak írt levelében felvázolta, hogyan kezelné a felmerülő kérdéseket, ám a papírra tollal valaki azt írta: „Ne adjon interjút.” Három nappal később kereste telefonon Rappaport az interjú ügyében. Seifertné újabb beszámolója szerint közölte: az interjút „én nem tartom alkalmasnak, hivatkozva arra, hogy a hallási lehetőség olyan rossz éppen ezen beszélgetésnél is, hogy könnyen félreértés merülhetne fel”.[4]

De Seifertné nem csak a saját neve alatt írt jelentéseket, és nem csak az ÁEH utasításait fogadta meg. Seifert Gézáné azonos volt a BM III/I. csoportfőnökség (külső hírszerzés) „Hédy” fedőnevű társadalmi megbízottjával, akit elsősorban cionistaellenes hírszerzés vonalán alkalmaztak. „Hédynek” ugyan nem maradt meg a 6-os kartonja, de az azonosítást így is el lehet végezni. Bár a női fedőnév nem feltétlenül takar nőt is, a BM III/I-4. osztály egyik datálatlan, de már Seifert Géza halála utáni feljegyzése világosan leírta, hogy „Hédy” esetében „a tmt. (társadalmi megbízott) erős aktivizálódása a MIOK vezetőségében úgy belföldi, mint külföldi vonatkozásban bizonyos anomáliákat okoz. A felekezetben 5000 éves tradíció, hogy a nők nem tölthetnek be vezető szerepet. Ő pedig sokszor az elnököt is háttérbe szorítva igyekszik saját személyének fontosságát kiemelni. Pl. beszélgetés során az elnöktől kérdeznek valamit és mielőtt az még megszólalna, ő már mondja is a választ”.[5]

„Hédy” tehát egy nő volt a Héber-érában a MIOK felső vezetésében: ez ugyan még nem zárja le vitán kívül a kérdést, ám egy másik, 1979 májusi dokumentum szerint a Zsidó Világkongresszus éves közgyűlését Koppenhágában tartották meg, és a magyar delegáció részeként utazott ki „Hédy” fedőnevű ügynök is.[6] Az Új Élet korabeli számából és az ÁEH adattárából szerencsére azonosítható, hogy kik vettek részt magyar oldalról a koppenhágai kongresszuson: Héber Imre, Salgó László és Seifert Gézáné.[7] Az azonosítás innentől fogva nem különösebben bonyolult, mivel a három személyből egy volt csak nő.

Milyen feladatokat kapott „Hédy” a nemzetközi zsidó szervezetekkel való tárgyalások során? Egy 1979 februári anyag szerint a hazai tárgyalásokon viszonylag egyszerűek voltak az utasítások: „Folyó hó 14-20 között a JOINT vezetői hivatalos tárgyalásokat folytatnak hazánkban a MIOK vezetőivel. A tárgyalások menetében »Hédy« fn. hálózatunk jelentős szerepet kap. A hálózati személy feladata a tárgyalás menetéről naprakész tájékoztatás nyújtása, és az operatív és egyházpolitikai elképzelések érvényesítése.” Az üggyel ekkor Bándi Ferenc r. őrnagy foglalkozott, a feladatokat a BM III/III-1-c. alosztály és a III/I-11. osztály közösen határozták meg, magyarán „Hédy” egyszerre kapott utasítások a BM belsőreakció-elhárítással és a hírszerzéssel foglalkozó részlegeitől.[8]

Ugyanerre utal az a datálatlan dokumentum, melyben a BM III/III-1-c. alosztály és a III/I-4. osztály közösen határozták meg a „»Hédy« fn. tmt. (fedőnevű társadalmi megbízott) foglalkoztatása során (felmerülő feladatokat) a MIOK-kal kapcsolatos operatív feladataink megvalósításához”. Feladatai pontokba szedve így szóltak: jelentsen a külföldi vendégekről, főleg a Magyar Zsidók Világszövetségének tagjairól. Jelentsen a MIOK belső problémáiról, főleg a rabbik, világi vezetők közötti ellentétekről. Jelentsen a MIOK anyagi ügyeiről. Jelentsen az Országos Rabbiképző Intézetről, különösen a hallgatókkal felmerülő problémákról, kifogásolható magatartásukról, az ott tanuló külföldi hallgatókról. Külön pont volt Scheiber Sándor: „Hédynek” jelentenie kellett a neves neológ rabbi „politikai arculatáról, (annak) alakulásáról”, „a MIOK egyes vezetőivel való kapcsolatáról”, „külföldi kapcsolatairól”, „a péntek-eseti összejöveteleken megjelenő külföldiekről”, azok véleményéről, „arculatáról”. Feladata volt, hogy a mindennapi munkában legyen vele barátságos, de azért értesse meg vele, hogy „az országos ügyek az elnökség hatáskörébe tartoznak és ezekhez neki semmi köze”. „Hédy” feladata volt továbbá támogatni a MIOK vezetésén belül „azokat, akik egyértelműen kiállnak egyházpolitikánk mellett és azt aktívan támogatják”, például Héber Imre elnököt.[9]

Ennél jóval izgalmasabb kitételek olvashatók azokban az iratokban, melyek „Hédy” feladatait szabták meg a ZSVK különböző konferenciáinak esetében. Egy 1978. szeptember 25-i jelentés szerint például a ZSVK Európai Tagozatának folyó hó 16-18-án Brüsszelben megtartott üléséről a hírszerzés több fontos ügynöki beszámolót, illetve eredeti dokumentumot is beszerzett. „A fenti jelentéseket s a megszerzett dokumentumokból két példányt a 6-os osztálynak is megküldtük, amit továbbítottak, illetve továbbítanak majd a Szovjet Állambiztonsági Szerv illetékeseihez.” A jelentés világossá tette, hogy az iratokat, köztük „a ZSVK határozatait” „Hédy” fedőnevű társadalmi megbízottjuk szerezte be, aki „a hivatalos magyar delegáció tagjaként, megfigyelői minőségben vett részt az ülésszakon”. A jelentés elégedett volt a hálózat munkájával: „a brüsszeli értekezlettel kapcsolatos akciónk gyors és eredményes végrehajtása mindenekelőtt” a társadalmi megbízott „fegyelmezett, pontos munkájának volt az eredménye.” „Hédy” a kapott feladatát „maximálisan teljesített(e)”.[10]