Ez őrület!
Közel három évvel október 7-e után hirtelen egyre több szalagcím jelenik meg azokról a feltételezett figyelmeztetésekről, amelyeket Netanjahu állítólag a Hamász által elkövetett mészárlás előtt kapott, és amelyek azzal vádolják, hogy figyelmen kívül hagyta őket.
Ahogy Izrael újabb választások elé néz, a politikai baloldal úgy döntött, hogy választási kampányát olyan alaptalan vádak terjesztésére összpontosítja (amelyek vagy őrültségek, vagy szó szerint meg cáfolták azok, akik állítólag továbbították az információt – Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek), amelyek Netanjahu miniszterelnököt okolják az október 7-i eseményekért, miközben a katonai és hírszerzési kudarcokkal kapcsolatos alapvető kérdések továbbra is megoldatlanok maradnak.
Gondoljunk csak bele.
Az izraeli hírszerzés már órákkal a mészárlás előtt gyanús Hamász-tevékenységet észlelt Gázában. A magas rangú biztonsági tisztviselők egyeztetéseket folytattak, mégsem ébresztették fel Netanjahut. A Nova zenei fesztivált nem evakuálták. A gázai határ mentén állomásozó csapatokat nem helyezték olyan riadókészültségi szintre, amely szükséges lett volna a támadás visszaveréséhez.
Ezek az IDF és a hírszerző szolgálatok vezetőinek abszolút kudarcai, amelyek kulcsfontosságúak az október 7-i események megértéséhez.
És mi a helyzet a mészárlást megelőző stratégiai politikákkal?
Évtizedeken át Izrael politikai és biztonsági vezetése olyan politikát folytatott, amelynek célja a terrorizmust támogató Palesztin Hatóság megerősítése volt, területi engedmények, biztonsági együttműködés, gazdasági ösztönzők és folyamatos engedékenység révén. Az oslói megállapodások, a 2005-ös gázai kivonulás, valamint az azt követő hozzáállás egy olyan ellenséges népességhez, amely szó szerint arra neveli gyermekeit, hogy zsidókat gyilkoljanak és pusztítsák el Izraelt.
Netanjahu felelősséget visel a kormányai alatt hozott döntésekért. De bármilyen komoly nemzeti számvetésnek meg kell vizsgálnia az oslói megállapodások, a 2005-ös gázai kivonulás, valamint az IDF és a hírszerzési tisztviselők – köztük Eisenkot, Halevi, Haliva, Bar és társaik – által éveken át adott „szakmai” ajánlások hatását is, amelyek Gázával kapcsolatban a Hamászt kezelendő problémaként kezelték, nem pedig mészárlásra készülő ellenségként.
Október 7-ét nem lehet egyetlen ember elleni politikai kampányra redukálni.
És most egy rendkívüli politikai fejlemény következik be.
Az egyik legváratlanabb hang, amely kihívást jelent egykori baloldali politikai táborának, Eli Goldschmidt, a Munkáspárt egykori vezetője, aki támogatta az oslói megállapodásokat és Izrael gázai kivonulását.
Igen, éppen annak a politikai mozgalomnak a volt vezetője, amely a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) békepartnerként való elismerését, a területek átadását és a palesztin biztonsági erők felfegyverzését szorgalmazta.
Goldschmidt nyilvánosan elismerte, hogy korábbi politikai világnézete teljesen téves volt. Bírálta a 2005-ös gázai kivonulást, és elismerte, hogy Netanjahu már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett az oslói „békefolyamattal” járó veszélyekre.
És nem állt meg ennél.
Egy figyelemre méltó, szeptember 26-i televíziós interjúban Goldschmidt úgy jellemezte Netanjahu vezetői szerepét, hogy az éppen csúcspontján van, elismerte, hogy Netanjahu megváltoztatta a történelem menetét, és Izrael „Vasdkupolájához” hasonlította őt. Még azt is elismerte, hogy korábban a Netanjahu iránti ellenszenv teljesen elhatalmasodott rajta.
Ez különösen feltűnő, mivel Goldschmidt korábban éppen Netanjahut okolta a Hamász megerősödéséért és a Hamász vezetője, Jahja Sinvar szabadon bocsátásáért. Jelenlegi álláspontja jelentős politikai fordulatot jelent.
Arra is figyelmeztetett, hogy egy jövőbeli, Eizenkot vezette balközép kormány visszavezetheti Izraelt az Oslóval fémjelzett katasztrofális diplomáciai keretek közé.
Mi változtatta meg a véleményét Oslóról? Miért ismeri fel most azokat a veszélyeket, amelyeket szerinte Netanjahu már évtizedekkel ezelőtt felismert? És milyen tanulságokat vonhatunk le az ő átalakulásából azokról a tételekről, amelyek október 7. előtt alakították az izraeli biztonságpolitikát?
Goldschmidt útja emlékeztet arra, hogy Izraelnek az október 7-ével való számvetése nem redukálható arra a kampányra, amelyet Eisenkot és a politikai baloldal folytat: a holokauszt óta a zsidók ellen elkövetett legnagyobb mészárlást Netanjahura kenjék, a katonai és hírszerzési kudarcokat – beleértve Eisenkot saját korszakának és pártfogoltjainak kudarcait is – pedig kellemetlen, utólagos megkésett gondolatként kezeljék.
Az október 7-i áldozatok és családjaik megérdemlik, hogy minden ilyen kudarcról átfogó számadást kapjanak, politikai kivételek nélkül.
Ennek a vitának van egy másik dimenziója is, amelyet az Eisenkot-tábor szívesen eltitkolna az ország elől: Gadi Eisenkot saját katonai öröksége, valamint azok a szakmai tanácsok, amelyeket ő és protezsáltjai éveken át adtak Netanjahunak.
Eisenkot 2015 és 2019 között az Izraeli Védelmi Erők (IDF) vezérkari főnöke volt. Nem csupán „szolgált”. Ő tette közzé az IDF első nyilvános stratégiai dokumentumát. Ez a doktrína a Hamászt olyan problémaként kezelte, amelyet „vészhelyzeti” hadjáratok keretében kell kezelni, amelyek célja a nyugalom helyreállítása stratégiai változásra törekvés nélkül. Egyszerűen fogalmazva: korlátozni, elrettenteni, szükség esetén csapást mérni, de a Hamászt talpon hagyni. Ez nem kósza gondolat volt. Ez volt az intézményi koncepció.
Herzi Halevi és Aharon Haliva nem véletlenszerű tisztek voltak, akik október 7-én bukkantak fel. Eisenkot alatt magas beosztásokat töltöttek be. Haliva volt a műveleti vezetője. Ketten együtt jelentek meg a Kneszet Külügyi és Védelmi Bizottsága előtt 2018-ban. Halevi, Haliva és a Sin Bet igazgatója, Ronen Bar később, a mészárlás reggelén Izrael három legfontosabb biztonsági intézményének élén álltak. Mindhárman végül távoztak, még akkor is, miután hónapokig a jogi elit és a mainstream média küzdött a leváltásuk ellen. Ők voltak Eisenkot emberei, akik az Eisenkot-korszak katonai következtetéseit hajtották végre.
A jelenlegi politikai kampány, amely az egész katasztrófát Netanjahu nyakába varrja, ezt kellemetlen lábjegyzetként kezeli. Pedig éppen az ellenkezője igaz. A hivatásos katonai és hírszerzési vezetés évek óta azt mondta az egymást követő kormányoknak – beleértve Netanjahu kormányát is –, hogy a Hamászt kézben tartják, hogy a gázai helyzet fenntartható, hogy a biztonsági fal kitart, és hogy a koncepció megalapozott. Netanjahu megfogadta ezt a tanácsot. Pontosan ezt kell tennie egy miniszterelnöknek a vezérkari főnökökkel, a műveleti parancsnokokkal, a katonai hírszerzéssel és a Sin Bet vezetőivel. Abszurd dolog úgy tenni, mintha ő találta volna ki ezt a doktrínát a semmiből, miközben azok az emberek, akik kidolgozták, most a bíráinak adják ki magukat.
Október 7. után a Netanjahu-kormány végre képes volt felülkerekedni a „szakmai katonai/hírszerzési” tanácsokon, és radikálisan eltérő stratégiát fogadott el a gázai dzsihadista ellenségünkkel szemben. Már ez a tény önmagában véget vethetne az események karikatúraszerű ábrázolásának. Ők azonban továbbra is megpróbálták megakadályozni az új kormány háborús stratégiáját. Netanjahu kormánya elrendelte Gáza katonai megszálását, a hadsereg azonban nemet mondott. Még a gázai épületek lerombolása a katonák életének megmentése érdekében sem a hadsereg főtiszti karjától származott, akik nagyobb hangsúlyt fektettek a nem harcoló ellenséges lakosság életének megmentésére.
Egyik tény a másik után mutat ujjal az IDF és a hírszerzés vezető tisztségviselőire, köztük magára Eizenkotra is.
Ma pedig az Eizenkot vezette politikai baloldal a mainstream médiával karöltve úgy döntött, hogy az október 7-i vádiratban egyetlen névnek kell szerepelnie: Netanjahué.
Izraelnek szüksége van olyan bizottságra, amely kivizsgálja a politikai vezetést, a vezérkart, a hírszerző szolgálatokat és azokat a közös stratégiai feltételezéseket, amelyeket mindannyian aláírtak. Bármi, ami Eisenkot katonai örökségét, valamint Halevi, Haliva és Bar szolgálati aktáit tabuvá teszi, az nem vizsgálat, Hanem politikai védelmi szövetség. Netanjahunak felelnie kell. Ugyanígy azoknak is, akik évről évre azt mondták neki, hogy ez a professzionális módja a dzsihadista ellenségeink kezelésére.
Néhány izraeli, aki a mainstream média táplálékából él, el fogja hinni a kampány állítását, miszerint október 7. kizárólag Netanjahu felelőssége volt. Sokan azonban nem. Ők emlékeznek arra, ki dolgozta ki a koncepciót, ki ismertette, és ki tesz most úgy, mintha azoknak az éveknek a szakmai tanácsai soha nem is léteztek volna.
Ez a szakadék a felébredés folyamatának része. Izraelnek szembe kell néznie mind a politikai baloldal kísérletével, hogy átírja a történelmet, mind a külső ellenségekkel, akik még mindig azt akarják, hogy eltűnjünk. Mindkettővel meg fogunk birkózni.
A jövőnk fényes. Erősítsétek meg hiteteket Istenben!
Am Jiszráél Hai!!!
A szerző
