2025-ben már nem elég, ha valaki heti háromszor jár terápiára, kézműves-laktózmentes fagyit eszik és a genderfluiditásán dolgozik. A jelentéktelenség érzése mélyebb lett, mint valaha, és az identitás, a közösség, valamint a cél élményének hiánya már nem csak neurotikus szorongást, hanem TikTok-forradalmat is okoz.
Így születik meg a jelenség, amit leginkább úgy írhatnánk le: pszichológiai önterápia palesztin zászlóval.
Az identitásválságban fuldokló fiatalság egy része rájött: ha már az életük egy IKEA-katalógus érzelmi mélységét idézi, legalább találjanak maguknak valami szenvedést, amit más él át, de amit ők tudnak jól hasznosítani. Így vált a palesztin ügy a nyugati világ legmenőbb divatmozgalmává, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy valaki hősnek érezze magát, anélkül, hogy értené, kiket és mit is támogat.
A pszichológusok ezt „identitásalapú morális projekciónak” hívják, mi pedig úgy: önigazoló pózolás erkölcsi szerepjátékban.
A „morális nárcisztikus” alaptípusa itt virágzik: az, aki saját belső ürességét mások szenvedésére vetíti, és ettől érzi magát erkölcsileg felsőbbrendűnek, legalább a filterek szintjén.
A „woke” és LGBTQ-barát közeg lelkesen szelfizik a palesztin zászlóval, miközben azok, akiket éltetnek, valószínűleg legszívesebben lelöknék őket egy magas – szó szerint. A Gázai övezetben, ahol a radikális iszlám nemcsak ideológia, hanem államvallási szintű erőszakrendszer, a nőjogi és melegjogi aktivisták nem beszélgetőpartnerek, hanem kivégzendő bűnösök.
Csak néhány eset a „divatforradalom” sötét oldaláról:
- 2023-ban Gázában letartóztattak egy férfit, mert titokban LMBTQ-jogokat támogató cikket osztott meg. Elfogták, megkínozták, majd a saját családjára bízták, hogy “intézkedjenek”. (Ez akkor, és ott a becsületgyilkosságot jelentette virágnyelven.)
Egy 2019-es ENSZ-hez eljutott jelentés szerint a Gázából Izraelbe menekült meleg férfiak elmondták: ha visszaküldik őket, a saját rokonaik végzik ki őket, becsületből.
Nem poszttraumás stressz – pretraumás kivégzés.
- A Hamasz bírálói? Ők leginkább halálos fenyegetéseket kapnak –ha élnek elég sokáig ahhoz, hogy elolvassák azokat.
Juszef Aldzsamal például, aki külföldről mert bírálni, ma már inkább árnyékban mozog, mint a kommentmezőkben.
És mindezt kik támogatják nyugaton? Olyan aktivisták, akik szerint a „mikroagresszió” a legnagyobb bűn, de valamiért nem érzik fenyegetőnek azt a rendszert, ahol a Pride-felvonulás 10 másodpercig tart – de az is csak zuhanás közben.
A helyzet tragikomikus: a feministák olyanokat éltetnek, akik szerint a nő arca és hangja akkor a legszebb, ha csak a férje látja, hallja.
A transzjogok harcosai olyan mozgalmat támogatnak, ahol a „genderkérdés” megoldása leginkább a sírgödör.
Ezt a fajta intellektuális akrobatikát a pszichológia „motivált tudatlanságnak” nevezi: az ember tudja, hogy amit támogat, az szembemegy minden elvével, de inkább becsukja a szemét, csak ne kelljen szembenézni a kognitív disszonanciával. A zászló szent. Az igazság zavaró. Új haverok jönnek, a logika megy.
Szóval legközelebb, amikor egy rózsaszín hajú, nem-bináris aktivista éppen Gázáért kiabál egy brooklyni kereszteződésben, érdemes egy pillanatra elképzelni, hogyan nézne ki ugyanez a performansz ott, a Közel-Kelet közepén. Spoiler: nem szelfizne túl sokáig.
Ez tehát a nyugati forradalom új arca: egyeseknek tragédia, másoknak marketingkampány. És mint minden terápiás eszköz, ez is működik – legalábbis addig, amíg a valóság meg nem szólít vagy pofán nem vág.
Záró gondolat:
Nem a meleg közösséget támadom. Nem a transzneműeket, nem a feminista gondolkodást, és nem azokat, akik jó szándékkal állnak ki az elveik mellett.
A kritika tárgya az emberi hülyeség pszichodinamikája, különösen akkor, amikor az identitásválság, a jelentéskeresés és a társas jóváhagyás iránti vágy olyan szintre emelkedik, hogy az a kritikai gondolkodás teljes hiányához vezet.
Azt a jelenséget ostorozom, amikor valaki a saját naricssztikus önigazolását építi más népek szenvedésére, miközben sem a kulturális kontextust, sem az ideológiai hátteret nem ismeri, sőt, gyakran annak pontos ellentétét képviseli, amit elvileg védelmez.
Az ilyen viselkedés nemcsak nevetséges, hanem veszélyes is, mert egy ponton túl már nem önterápiás performansz, hanem közveszélyes naivitás.
Nem az identitásod ellen szólok, hanem az értelmetlen, önellentmondásos, performatív aktivizmus ellen, ami ahelyett, hogy a világot javítaná, csak újabb füstöt enged a már így is fojtogató levegőbe.
A szerző
