Szécsényi András Csereláger című terjedelmes könyve az 1944-ben Bergen-Belsenbe deportált magyar zsidókról, illetve közvetve a Harmadik Birodalom lágerrendszeréről szól, és jókora adósságot törleszt. A Jaffa kiadó Modern Magyar Történelem sorozatában megjelent kötet jóval előbb, már a kilencvenes években megjelenhetett volna, de megírására senki nem vállalkozott, „aminek fő oka a holokausztkutatás intézményültségének máig meglévő konstans hiánya volt”, írja a szerző. Tény, hogy a Magyarországról deportált zsidók sorsával csak a harmadik évezred második évtizedében kezdtek foglalkozni az akkor már külföldi ösztöndíjakat élvező kutatók. Vagyis a Kádár-rendszerben fennálló politikai tilalomfák leomlását követően a rendszerváltás után is vagy negyed századig sem volt sem akarat, sem pénz az efféle témák feldolgozásához. Ezért a 2006-ban a Páva utcában megnyílt holokauszt-kiállítás sem foglalkozik azzal, milyen sors jutott osztályrészül azoknak, akik a Magyarország német megszállása után az egymást váltó magyar kormányok aktív közreműködésével bekerültek a nácik koncentrációs táborokból álló univerzumába. Ezeknek egységei távolról sem voltak egyformák, de még a legkésőbben érkező magyar zsidóknak is csak minimális esélyt adtak az életben maradásra.
A Németország északi részén, Alsó-Szászországban található Bergen-Belsent a szakirodalom „cseretáborként” határozza meg, ezzel utalva arra a speciális szerepre, amit az SS lágerrendszerében betöltött. Megjegyzendő azonban, hogy az eredetileg hadifogolytáborként működő és a Wehrmacht kezelésében álló intézmény 1943-tól kezdett el „cseretáborként” működni, melynek célja az volt, hogy a nyugati szövetségesek által internált németeket „kivételezett” zsidókra cseréljék. Két kisebb léptékű cserére sor is került, de az efféle csereakciók kiterjesztésére végül nem került sor, kül- és belpolitikai okok miatt. Így a cseretábort koncentrációs táborral bővítették, és az SS kezelésébe került. Annyiban is különbözött a többi hasonló KZ-lágertől, hogy nem folyt benne tömeges megsemmisítés. Az „utazók” fel voltak mentve a munkavégzés alól. 1944-ben innen indultak olyan zsidók külföldre, akik jelentős összeget fizettek a megmenekülésükért, így a Kasztner-csoport tagjai is, akik hónapokig vártak az indulásra a táborban. Az ilyen akciók mögött személyesen Himmler, az SS birodalmi vezetője állt, „aki ekkor már, Hitler háta mögött titokban tárgyalásokat folytatott svéd küldöttekkel egy lehetséges fegyverszünet előkészítéséről. Úgy gondolta, hogy ha bizonyos számú zsidót »elenged«, úgy jobb pozíciót tud majd kiharcolni magának a nyugati hatalmaknál a világégés végén, és menteni tudja a bőrét.”
Széchényi András leírja a tábor belső felépítését, mely családi táborból (Familienlager), különleges táborból (Sonderlager), a semleges országokból származó zsidókat elszállásoló táborból (Neutralenlager) és nem utolsósorban a magyar zsidókat befogadó magyar táborból (Ungarnlager) állt. Ezen kívül ott volt még a Häftlingslager, ahol a foglyoknak dolgozniuk kellett, és ahová zsidókkal együtt a varsói felkelés leverése után fogságba esett lengyelek is kerültek.
Mivel Himmler 1945 januárjáig reménykedett abban, hogy nagyobb szabású embercserét hajthat végre a nyugati hatalmakkal, addig Bergen-Belsenben a többi koncentrációs tábornál jobb körülmények voltak: a családok együtt maradhattak, megtarthatták magukkal hozott holmijaikat, jobb élelmet kaptak, nem kellett rabruhát viselniük stb. Lehetőség nyílt kulturális programok szervezésére is. De a háború utolsó hónapjaiban az addig működő rendszer felbomlott. Nagy tömegben érkeztek oda rabok más koncentrációs táborokból, így Auschwitzból is, de ide futottak be az 1944 november végén és december elején a budapesti józsefvárosi pályaudvarról deportált magyar zsidók is. (Azok, akik itt kötöttek ki, még mindig nagyobb esélyt kaptak a túlélésre, mint azok, akik a magyar osztrák határon a Südostwall építésén dolgoztak.) Bergen-Belsenben összesen mintegy tízezer magyar zsidó raboskodott.
1945 januárjától az óriási zsúfoltság, a növekvő élelmiszerhiány és a mindennek következtében kitörő járványok következtében Bergen-Belsen haláltáborrá vált: egyetlen hónap felfogása alatt, 1945 márciusában 18 ezren haltak meg a járványok és az alultápláltság következtében. Amikor 1945 április 15-én a brit csapatok felszabadították a területet, hullák és csontvázzá fogyott rabok tömegei fogadták őket. A felszabadítók dokumentumfilmet készítettek Bergen-Belsenről, mely a legmegrázóbb vizuális dokumentáció, amit az összes koncentrációs táborról készítettek.
Kétség sem fér hozzá, hogy Széchényi András könyve hiánypótló jellegű. Ha lesz egyszer egy viszonylagos teljességre törő kiállítás a magyar holokausztról, a Bergen-Belsent megörökítő részt ez alapján kell majd elkészíteni. Csak sajnálni lehet, hogy a szerző nem tért ki azokra az 1945-46-ban Magyarországon lefolytatott perekre, melyek során az itt adminisztratív vezető szerepet (Lagerälteste) vállaló magyar zsidókat állították a népbíróság elé, majd mentették végül fel, úgy, ahogy ezt Veszprémy László Bernát megírta a Kápók a múlt fogságában című munkájában. Többek között ebből is kitűnik, hogy ennek a fájdalmas témának még mindig maradtak feldolgozásra és továbbgondolásra váró részei.
A szerző
