Tényleg egy zsidó verte agyon Szerb Antalt?

Széles körben terjed az interneten egy dokumentum, miszerint a neves írót egy zsidó őr verte agyon Balfon. De mennyire hihetünk az iratnak és mit mutat a többi forrás?

Idén január 28-án, Szerb Antal író halálának 80. évfordulóján érdekfeszítő Facebook-posztot közölt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBSZTL) oldala. A poszt egy vádirat-részlet volt, melyet 1945-ben nyújtott be a budapesti népügyészség Gaál Miklós zsidó rendőr („jupó”, Judenpolizei) ellen.

A vádirat szerint Gaál 1944 decemberében a Sopron melletti Balfon a zsidó rabok közül kiválasztott őr volt. „Jupóként” kegyetlen volt társaival, elvette ételüket, ruhájukat, megverte őket, és

“terhelt volt a közvetlen okozója dr. Szerb Antal és Szász István halálának”.

Érdekesség, hogy a vádiratot Ferenczi Tibor népügyész nyújtotta be, aki maga is a munkaszolgálat túlélője volt, noha ő nem Balfon szolgált.

Az ÁBSZTL annyival intézte el a dokumentumot, hogy „az ítéletet nem csatolták a dossziéhoz, így nem tudhatjuk, a Népbíróság indoklása mennyiben egyezett meg a fenti vádirattal, az élelmiszerrel és ruhaneművel való visszaéléseken, s fenyítések alkalmazásán túl mennyiben találták felelősnek Gaált a táborban történt halálesetekért, s mennyiben fogadták el azon védekezését, miszerint maga csak parancsokat teljesített, s nem volt tudomása arról, mi történt a nyilasoknak átadott munkaszolgálatosokkal.” 

A bejegyzés nagy sikert aratott az interneten, sok helyen megosztották annak bizonyítékaként, hogy „lám, egy zsidó verte agyon Szerb Antalt”.

A történet viszont felkeltette az érdeklődésemet, már csak azért is, mert a kápókról és „jupókról” korábban külön könyvet írtam a Nemzeti Emlékezet Bizottságának gondozásában (a kötet itt teljes egészében letölthető). A legtöbb „kápóper” mendemondákra és legendákra épült, sokszor az egyéni bosszú eszközéül szolgált, és nem volt tekintettel a zsidó származású őrök szorongatott helyzetére.

Szerb Antal haláláról ráadásul ez idáig semmi biztosat nem tudott a szakirodalom. 

Halotti anyakönyvi kivonatában egyszerűen „végelgyengülés” szerepel. Bár terjed az interneten, hogy Szerbet egy „nyilas keretlegény” verte agyon, de mint arról a „keretlegények” népbírósági pereiről szóló könyvemben is írok, valójában semmit sem tudunk gyilkosa kilétéről, következésképp azt sem, hogy az illető a nyilas párt tagja vagy a Magyar Királyi Honvédség kerethonvédje volt-e. Szerb Antalné Bálint Klára a szakirodalom szerint egy helyütt „a láger orvosára” hivatkozva „nyilas suhancokat” emlegetett, de hogy ez mit jelent, konkrétan kitől származik az információi vagy hiteles-e, nem derült ki.

Az ÁBSZTL-ben a megadott jelzeten valóban megtalálható Gaál vizsgálati dossziéja. 

E szerint Gaál 1919. augusztus 19-én született, Budapesten, apja Miksa, anyja Neulander Etel. Vallása „evangélikus”, de nyilván zsidó származása miatt 1940 augusztusától munkaszolgálatot teljesített. Innen megszökött, de elkapták, és így vitték Balfra, ahol német nyelvtudása miatt tették meg jupónak – vallotta 1945. július 14-én. Szerinte ő főleg a ruhajavítók felügyeletével foglalkozott, de ha sok ember tolongott körülöttük, akkor bottal szétvert köztük. Aki fagyásos volt, és a körletben maradt, azt a nyilasoknak átadta, és közülük a nyilasok többeket megvertek, volt, akit halálra. A vallomást három nap múlva azzal egészítette ki, hogy Szerb Antal tífuszban vagy vérmérgezésben hunyhatott el. A nyomozás során más vallomásokat is felvettek, például Török Istvánné Korda Edit – aki a „titkárnője” volt – azt vallotta, hogy Szerb Antalt többször megverték, de hogy a nyilasok vagy Gaál, az nem volt világos a szövegből.

A történet folytatása a Budapest Főváros Levéltárának anyagából ismerhető meg. 

E szerint Gaál 1946. január 10-én állt népbíróság elé a Tutsek Gusztáv által vezetett tanácsnál. A tárgyaláson nem vallotta magát bűnösnek, és közölte, hogy nem is vert meg senkit. A ruhákat csak a halottakról vették el, mert kellett a ruha. Szerb Antalt nem ismerte, és nem tudja, hogyan halt meg.

A tanúk vegyesen vallottak mellette és ellene. Weitfeld Andor szerint pálcával verte meg őket Gaál, de komolyabb sérülés így sem történt. „Hallomásból tudom, hogy vádlott Szerb Antalt a nyilasokkal megverette, minek következtében betegszobára került és meghalt.” Ezt persze csak hallomásból tudta, a korabeli bűnvádi perrendtartási törvény szerint egyébként is csak az a tanú számított, aki szemtanú volt. Fischer Sándor tanú szintúgy csak annyit tudott hozzátenni, hogy hallomása szerint vádlott és „jupó” társai „megverték Szerb Antalt a nyilasokkal”. Hogy ez mit jelent – ő maga is részt vett-e, vagy csak utasítást adott, vagy csak nézte -, nem derült ki. Suta módon hozzátette: „Hogy vádlottnak is része volt ebben, arról nem tudok.”

Különösen érdekes az orvos, Mittelmann Zsolt vallomása.

 Mint elmondta, Gaál ugyan néha ütött, de sosem okozott súlyos sérülést. „Szerb Antal haláláért sem vádlottat terheli a felelősség”. Sok igazság lehetett Farkas István vallomásában, miszerint a vádlottat szerepe miatt a nyilasok, a németek és a deportáltak is utálták. Vértes Ferenc szerint Gaál egyenesen senkit nem vert meg. Schwarcz Jenőné szerint Gaál is csak egyike volt a halálra ítélt zsidóknak, fegyelmezésével jót akart, és gyakran szerzett másoknak ételt, italt, és a betegeket nem vitte munkára. A teljességgel ellentmondásos vallomásokból a Tutsek-tanács azt a következtetést vonta le, hogy Gaál bűnös a népbírósági törvény 15. § 2. pontjában (vagyis hivatali hatalmával a hatályos törvényeken túlhaladva testi épségét sértette másoknak). Ezért 3 év kényszermunkát kapott büntetésül. Az ítélet nem említette konkrétan Szerb megverését vagy agyonverését, a legnagyobb általánosságban beszélt arról, hogy Gaál emberek megkínzásáért felel, de hivatkozta Weitfeld vallomását, a jelek szerint nyilván elfogadva azt.

Mivel a vádlott fellebbezett, ezért az ügy a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) elé került.

 A NOT az elsőbíróság ítéletét a helyben hagyta, mindössze a büntető részt semmisítette meg, és Gaált, az ítéletet súlyosbítva, 4 év kényszermunkára ítélte, beemelve az indoklásba egy Ábel Egon nevű munkaszolgálatos ügyét, ami kutatási témánkat itt nem érinti.

Gaál ez alatt és ezt követően beadványok sorával bombázta a NOT-ot, melyekben reflektált a Szerb Antal halálát érintő vádakra is. A beadványokban alapvetően úgy festette le magát, mint egy jóindulatú, de szigorú „jupót”, aki csak akkor ütött, ha kellett, senkit nem vert agyon, és hatalmával alapvetően a zsidókat óvta. „Vádoltak azzal, hogy én vertem meg Szerb Antalt, és még egy deportáltat. Ezt vallották is. Kihallgatták a tábor orvosát, dr. Mittelmann Zsoltot, aki ezzel szemben vallotta, hogy Szerb Antalt a munkahelyről hozták (olvashatatlan), ahol a németek megverték. Vallotta és az iratokból egyébként is megállapítható, hogy én a munkánál nem voltam jelen, tehát nem is lehettem jelen (olvashatatlan) ezt a kiváló tudóst megverték, ez azonban nem zavarja a vád tanúját, hogy engem a legsúlyosabb váddal illessen.” Valójában Mittelmann nem vallotta, hogy a németek verték meg Szerbet, és nem világos, milyen „iratokra” utalt itt Gaál.

Következő beadványában arról beszélt, hogy „a felszabadulás első felbuzdulásában meglátva engem, igyekeztem minden rosszat rám kenni. (sic!) Lásd pl. Szerb Antal megveretése, és ennek következtében beállott halála. Kihallgatják a kezelő orvosokat, kik természetesen igen jól emlékeztek ennek az európai hírű írónak esetére, és vallják, hogy Szerb Antalt – saját vallomása szerint – a németek verték meg”. Valójában egy orvos vallott, és ő is csak azt, hogy Szerb halálában Gaál nem volt érintett. Gaál akkor is ellentmondásba keveredett, amikor kérte egyik kérelmében Mittelmann meghallgatását arra, hogy Szerb Antalt „betegségben” hunyt el.

Végül Gaál ügye perújrafelvételt nyert, melynek során a legtöbb tanú – már, aki újra megjelent – egyszerűen megismételte korábbi vallomását, igaz, itt már a pozitív vélemények túlsúlyban voltak.

A Budapesti Büntetőtörvényszék viszont 1949 novemberében ismét bűnösnek találta Gaált, 3 év börtönre ítélve őt, amit viszont korábbi büntetéseivel kitöltöttnek tekintett. (Valójában Gaál sokszorosan kitöltötte a büntetést, hiszen 1945. július 19-től volt előzetesben, és 1949. szeptember 9-én került szabadlábra). Operatív kartonja szerint Gaál 1956-ban disszidált.

A népbírósági anyag értékelésénél látni kell, hogy abból lényegében semmit nem tudtunk meg azon túl, hogy Gaál „jupó” volt Balfon, és ott minden bizonnyal megütött embereket. Mint az általában a „kápók” és „jupók” pereinél lenni szokott, a vallomások egészen ellentmondásosak voltak, a vád tanúi hallomásra és mendemondákra építettek, a népbíróság (és a büntetőbíróság) pedig még csak kísérletet sem tett arra, hogy a vallomások közötti ellentmondásokat kiszűrje vagy ok-okozati kapcsolatot állítson fel a terhelt tevékenysége és az egyes atrocitások, sérülések, halálesetek között.

A történethez még egy forrást sikerült fellelnünk. 

A Petőfi Irodalmi Múzeumban megtalálható özv. Szerb Antalné Bálint Klára néhány levele. Az özvegy 1968. január 19-én arról írt néhai férje kapcsán, hogy „Balfon a »jupo« szájából hangzott el az, hogy »éljen és dögöljön meg úgy, ahogy a többi zsidó«. Talán, ha ez a mondat nem hangzik el, élhetne ma is. Túl sok ebben az egész ügyben a »ha«!” Itt tehát már egy konkrét idézet is elhangzik, bár nem derül ki, hogy azt Gaál vagy valaki más mondta-e, és az özvegy kitől hallotta. A történethez még annyit tett hozzá, hogy „minden közösség emberekből áll, halandó emberekből, s nem jutna eszembe szemrehányást tenni senkinek, amikor az élet mélypontján nem álltak helyzetük, emberi mivoltuk magaslatán”. Mindez lenyűgöző emberismeretet és belátást mutat az özvegy részéről, aki nem ítélkezik, és még azt is jelzi: bár nyilván kereste a megnyugvást, mégsem fogadott el minden történetet, amit hallott, hiszen „túl sok a »ha«”.

A történész természetesen tudja, hogy az ilyen erőszakos cselekményeknél, ha csak nincsen helyszínelési vagy boncolási jegyzőkönyv, 

valószínűleg már sosem fogjuk megtudni, pontosan mi történt. 

Remélhetőleg a történelem iránt érdeklődő olvasótábor is hasonló konklúzióra fog jutni. Addig is fogadjuk meg Bálint Klára tanácsát: ne tegyünk „szemrehányást” senkinek, amíg túl sok a „ha”.

***

Felhasznált források:

Havasréti József: Szerb Antal. Bp., Magvető, 2019.

Poszler György: Szerb Antal. Bp., Akadémiai, 1973.

Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára XXXIII.1.a. Kópháza halotti anyakönyve, 67/1946. sz.

Petőfi Irodalmi Múzeum, V.5415/178.

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.1.9. V-91499.

Budapest Főváros Levéltára, VII.5.e.1949.17052.