Idehaza Zsabotyinszkij elméleteivel keveset foglalkozunk, pedig érdemes, nemcsak azért, mert a 20. századi zsidó és közel-keleti politikai gondolkodás egyik legeredetibb alakja, hanem azért is mert gondolatai általános érvényűek.
Egyszerre volt irodalmár, filozófus, katonai stratéga, szervezőzseni és minden vitában a „nem-nagyon-szeretném-ellenfélként” típus. Munkássága különös keveréke a liberális elvek iránti rendíthetetlen hűségnek és a geopolitikai realizmus könyörtelen tisztaságának. Egyforma természetességgel beszélt Dante költészetéről és a hadseregek mozgósítási logikájáról.
Megérteni Zsabotyinszkijt annyi, mint megérteni a modern izraeli stratégiai gondolkodás alapjait.
Sokan a Vasfal („Iron Wall”, 1923) esszéjét militarista kiáltványnak olvassák, de valójában egy mélyen emberi természetre épülő tételt fogalmazott meg benne.
A kiindulópont: egy nemzet sem mond le önként arról, amit sajátjának tart, főleg ha úgy érzi, hogy esélye van megakadályozni egy rivális törekvést még pontosabban egy rivális nemzeti cél megvalósulását. Tehát, amíg a másik fél azt hiszi, hogy visszafordíthatja az erőviszonyokat, nincs miről tárgyalni. Ezért kell egy kemény, áttörhetetlen politikai–katonai fal, amely mögött a zsidó közösség biztonságban fejlődhet. A cél pedig, világossá tenni, hogy a zsidó állam katonailag nem állítható meg. Amikor ez egyértelművé válik, csak akkor jöhet el a kompromisszum ideje.
Amit Zsabotyinszkij „vasfalnak” hívott, azt ma elrettentésnek, aszimmetrikus tárgyalási feltételnek, vagy pozitív békeerőegyensúlynak mondanák. „Béke csak akkor lehetséges, ha a másik fél meggyőződik róla, hogy a háborút nem tudja megnyerni.”
Zsabotyinszkij számára a stratégia nem cinizmus volt, hanem egyfajta morális kötelesség: a józan gondolkodás krédója.
1. Az önvédelem, mint erkölcsi alapelv
Ő maga szervezte a zsidó légiót az első világháború idején, és meggyőződéssel vallotta: egy népnek nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy képes legyen saját védelmére. Erkölcsi értelemben ugyanis a védelem hiánya a kiszolgáltatottság intézményesítése. A védelemhez szükséges erő nem az agresszió előszobája, hanem a szabadság biztosítéka.
2. A felkészülés elsődlegessége
A későbbi izraeli katonai doktrína (Ben-Gurion „kis hadsereg, nagy ütés” koncepciója; a gyors mozgósításra épülő erőstruktúra; az offenzív-defenzív gondolkodás) mind visszhangozza Zsabotyinszkij elveit: „Aki nem számol a legrosszabb eshetőséggel, valójában nyitva hagyja az ajtót előtte.”
3. A tisztességes erőfölény
Az erkölcsös politika nem az erő hiánya, hanem az arányos, nyílt és egyértelmű erőn alapuló viszony. Az erő ugyanis stabilizál. A gyengeség viszont ösztönzi a támadást és az irracionalitást.
4. Liberális elvek, kőkemény gerinccel
Zsabotyinszkij alapvetően liberális szemléletet vallott. Számára a szabadságjogok, a szólásszabadság, a jogállamiság és a kisebbségek kollektív jogai nem alkualapok voltak, hanem megkerülhetetlen erkölcsi elvek. A szabadság nem alku kérdése.
Öröksége – nem elmélet, hanem működő valóság. A modern izraeli állam stratégiai kultúrája — a gyors mozgósítás, az elrettentés-központú gondolkodás, a béketárgyalások realista keretfeltételei, a kisebbségi jogok hangsúlyozása, az önvédelem erkölcsi kötelessége — mind-mind Zsabotyinszkij elméletének mély nyomait viseli.
Ironikus módon történelmi igaza nem metafizikából, hanem hétköznapi emberismeretből fakadt. Abból a belátásból, hogy az ember — és így a nép is — ugyanúgy küzd, fél, remél és ragaszkodik, mint száz vagy ezer éve.
Nem arról beszélt, milyen legyen a világ; arról beszélt, milyen valójában, és hogyan lehet benne méltósággal élni. Ezért hangzik ma is aktuálisan. És ezért érdemes még mindig olvasni, nemcsak Izrael viszonylatában, mert a józan gondolkodás ritkán ilyen elegáns.
A szerző
