Z. E. Silver írásának fordítása a Future of Jewish oldalról
„Ha én nem magamért vagyok, ki van értem? De ha [csak] önmagamért vagyok, akkor mi vagyok én? És ha nem most, akkor mikor?” – Idősebb Hillél, Pirkei Ávot 1:14.
De ha csak önmagamért vagyok, mi vagyok én?
Egyetlen kérdés a háromból, amelyek egy verset alkotnak. Egyetlen vers tizennyolc közül, amelyek a héberül Pirkei Avot (Az atyák etikája) néven ismert hat fejezetből az elsőt alkotják. Egyetlen összeállítás, amely egyike a Misna néven ismert 63 kötetnek, egyetlen gyűjtemény több kötetből, amelyek a zsidó hagyomány és törvény teljes egészét alkotják.
Annak ellenére, hogy szövegeink milyen nagyok és átfogóak, a liberális zsidók úgy döntöttek, hogy ezt az egyetlen kérdést teszik kapcsolódásuk alapkövévé és identitásuk alapjává. Ez az egyetlen kérdés lett az a menekülőút, amelyet zsidók milliói használnak, amikor megkérdezik tőlük, hogy milyen zsidó értékeket tartanak oly kedvesnek a szívükben. Ez az egyetlen kérdés az oka annak, hogy oly sok nyugati zsidó közösség ott tart, ahol ma tart.
A 20. század elején a zsidók nagyrészt ugyanazt a diszkriminációt élték át, mint a feketék. A múlt század közepén a zsidók túljutottak azon, hogy a leggonoszabb atrocitás áldozatai lettek, valaha is emberek egy csoportját érte. Az új évezredhez közeledve az intézményi és kulturális antiszemitizmus mindenütt jelen volt, de igyekeztek elrettenteni tőle, és faragatlannak is tartották.
Az 1990-es évek óta a zsidók ritkán tapasztaltak olyan valódi antiszemitizmust, amelyért érdemes lenne hazaírni őseinknek. Azok számára, akik nem tartották a vallást, a komoly zsidógyűlölet hiánya az amerikai zsidó identitás egyik meghatározó aspektusának elsorvadását jelentette.
A nyugati zsidók úgy döntöttek, hogy ha már nem nyomják el őket, akkor harcolni fognak másokért. Az 1990-es évek kultúrháborús témái, mint a melegek jogai, a feminizmus és a faji egyenlőség egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, és a zsidó intézmények felvették mindenki védelmezőjének a köpönyegét, – megépítve azt az utat, amelyen a társadalmi igazságosság zsidói masírozhatnak.
A judaizmus elhomályosításának vádjával szemben védekezve a társadalmi igazságosság zsidói úgy húzták elő ezt a rövid verset az Atyák etikájából, mintha az Excaliburt (Artúr király legendás kardja – a ford.) húznák ki a kőből. A társadalmi igazságosság zsidói nem követelték meg maguktól, hogy a zsidó törvények vagy hagyományok bármely más aspektusát betartsák, mert ők a „zsidó értékek” szerint élnek.
Az idősebb Hillel idézetével mint kardjukkal és a „tikkun olam”-mal (héberül: a világ megjavítása), mint pajzsukkal a társadalmi igazságosság zsidói háborúba indultak a hagyományos judaizmus ellen. Minden zsidó intézmény egy újabb csatatér volt, amelynek meghódításáért harcoltak: egyetemi és közösségi szervezetek, nyári táborok, zsinagógák, ifjúsági csoportok, iskolák és minden, ami közéjük esik.
Varázskardjukat lengetve bűntudatot és szégyent ébresztettek azokban, akik hittek abban, hogy csak a zsidó közösségre kell koncentrálni. A „tikkun olam” mögé bújva visszaverték a hagyományos judaizmus ellentámadásait, miszerint nem követik I-ten törvényeit.
A társadalmi igazságosságot valló zsidók megdorgálták azokat a rabbikat, akik nem hívták meg Széderükre a papírok nélküli bevándorlókat, és visszautasították azokat a szónokokat, akiknek volt merszük konzervatív politikai pártba bejegyeztetni magukat. A társadalmi igazságosság zsidóinak szektájához tartozó egyetemisták például 2016-ban azt követelték a Hillelüktől (zsidó egyetemi szervezet – a ford.), hogy adjanak ki egy nyilatkozatot az ellen, hogy Trump több muszlim országból megtiltotta a beutazást, de határozottan úgy érezték, hogy az „iszlamofóbiának” szerepelnie kell az antiszemitizmusra adott bármilyen reakciójukban.
Az idősebbek sem gáncstalanok. Nem az ezredforduló idején születettek építették a holokausztmúzeumokat, és nem a Z generáció hozta létre az iskolákban tanított holokauszt-tananyagot. Az első holokausztmúzeum megalapítása óta, több mint 60 éve mindenkinek megtanítjuk, mi volt a történelemben a legrosszabb, ami megeshetett valakivel, hogy ez… soha többé ne történhessen meg.
Minden más intézménnyel együtt a társadalmi igazságosságot szolgáló zsidók is harcoltak a holokauszt-élmény egyetemessé tételéért, amit csak úgy lehet leírni, mint egy végzetes „Mortal Kombat” manővert. Egyszerre keltettek bűntudatot bennünk ezzel az egyetlen kérdéssel, amelyet az idősebb Hillel tett fel, miközben rájátszottak a félelmeinkre, hogy a társadalom végül megneheztel ránk, ha partikularizáljuk a sorsunkat.
Miután évtizedeket és dollármilliárdokat költöttünk rá, október 7-én kiderült, hogy ez a stratégia mennyire katasztrofális volt.
Ronald Reagan amerikai elnök (1981-1989) egyszer fegyvereket szállított a táliboknak, hogy megszilárdítsa Amerika győzelmét a hidegháborúban, csak azért, hogy a tálibok a saját fegyvereinket fordítsák ellenünk. Gipperhez (Reagan beceneve – a ford.) hasonlóan mi is „szövetségeseknek” szállítottunk fegyvereket – csak hogy ellenünk forduljanak az általunk szállított fegyverekkel.
Október 7-énél is inkább október 8-a mutatta meg a társadalmi igazságosság zsidóságának sekélyességét, és sok követőjük elfordult a dogmáitól, hogy a hagyományos judaizmusban keresse a mélységet. Az egykori „progresszívek” üresen hagyták az elnökválasztási lapot, vagy akár olyan konzervatív jelöltekre szavaztak, mint Donald Trump, tiltakozásul egykori papjaik ellen.
Azok a gyülekezeti tagok, akik azért maradtak, hogy újraépítsék egyházuk hatalmát, minden ellenkező bizonyíték ellenére kitartanak amellett, hogy a doktrínájuk hibátlan. Számukra a politikai gyakorlatiasság az oka annak, hogy a liberális pártok nem védik meg a zsidók biztonságát, és nem az, hogy már nem fontosak nekik. Ezzel szemben a konzervatív pártok cselekedeteit nemcsak az őszinteségük hiánya miatt utasítják el, hanem még károsabbnak tartják, mert az emberek neheztelni fognak a zsidókra a halálos bűn miatt, hogy megvédtük magunkat.
Minden intézmény, amely belső ellentmondásokkal terhelt, végül elbukik, és a társadalmi igazságosságot valló zsidók sem járnak másképp. Miután a sokszínűség, egyenlőség és befogadás (DEI) iránt elkötelezett emberek a zsidókat kizárták a sokszínűségből, igazságtalanul bántak a zsidókkal más kisebbségekhez képest, és fizikailag kizárták őket ezekből a terekből, világossá vált, hogy hagyományunknak ez a konstruált formája nem tart már sokáig ezen a világon.
Mint minden intézményn esetében, amely idővel elenyészik, azok, akiknek az intézményen kívül semmijük sincs, vele együtt fognak elenyésznil. Azok a zsidók, akik egész identitásukat hagyományainknak erre a parányi töredékére alapozták, addig fognak ragaszkodni hozzá, amíg az intézmény végül össze nem omlik.
Amikor ez megtörténik, ugyanezen zsidók közül sokan úgy döntenek majd, hogy vele együtt omlanak össze, felszámolva minden megmaradt kapcsolatot az örökségükkel, mivel az már nem „fér össze” az értékeikkel.
Sok ilyen zsidó azonban le fog válni, hogy elkerülje a hanyatlást, és megpróbál újra kapcsolódni a hagyományainkhoz. Viharvertnek és lestrapáltnak fognak tűnni attól, hogy nagyon keményen dolgoztak annak az intézménynek a megmentéséért, amelyért évekig küzdöttek.
Tehát van egy választásunk: ellökhetjük a kezüket, amikor felénk nyújtják, vagy megragadhatjuk, és meleg öleléssel üdvözölhetjük őket. Az előbbi természetes és érthető reakció. Az utóbbi nehezebb. Én tudom, hogy melyik döntést fogom meghozni: „…és fogadjatok minden embert kedves arccal.” (Pirkei Avot 1:15)
A szerző
