Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij (1880-1940) a jobboldali, ún. “revizionista” cionizmus atyja, lényegében a mai Likud szellemi elődje. 1923-ban eredetileg orosz nyelvű esszében írta le korszakalkotó gondolatait az “arabkérdésről” egy orosz cionista lapban, írása 1937-ben jelent meg először angolul. Itt most a 102 éves írás magyar fordítását közöljük, azzal a megjegyzéssel, hogy – eltekintve a világpolitika magától értetődő, történelmi változásaitól –, lényegében semmit sem vesztett aktualitásából.
A kiváló szabály ellenére, miszerint az embernek azonnal a tárgyra kell térnie, ezt a cikket személyes bevezetővel kell kezdenem. E sorok íróját az arabok ellenségeként, kiűzésük híveként stb. szokták emlegetni. Ez nem igaz. Az arabokhoz való érzelmi viszonyom ugyanaz, mint minden más néphez – udvarias közöny. Politikai viszonyomat két elv jellemzi. Először: az araboknak Palesztinából való kiűzése semmilyen formában sem lehetséges. Mindig két nemzet fog ott élni Palesztinában – ami nekem tökéletesen megfelel, feltéve, hogy a zsidók kerülnek többségbe. Másodszor: büszke vagyok rá, hogy tagja lehettem annak a csoportnak, amely megfogalmazta a helsingforsi programot. Nemcsak a zsidók számára fogalmaztuk meg, hanem minden nép számára: alapja a nemzetek egyenlősége. Kész vagyok megesküdni, magunk és utódaink nevében, hogy soha nem fogjuk lerombolni ezt az egyenlőséget, és soha nem fogjuk megkísérelni az arabok kiűzését vagy elnyomását. Hitvallásunk, amint az olvasó is láthatja, teljesen békés. De teljesen más kérdés, hogy békés céljainkat békés eszközökkel lehet-e elérni. Ez nem a mi arabokhoz fűződő viszonyunktól függ, hanem kizárólag az arabok cionizmushoz való viszonyától.
E bevezetés után most rátérhetek a tárgyra. Az, hogy Izráel földjének arabjai önként megegyezzenek velünk, jelenleg – és a belátható jövőben is – minden reményen és álmon túl van. Ezt a belső meggyőződésemet nem azért fejezem ki ilyen kategorikusan, hogy a cionista tábor mérsékelt szárnyát elkeserítsem, hanem éppen ellenkezőleg: hogy megóvjam őket a csalódástól. Azoktól eltekintve, akik gyakorlatilag „vakok” születésük óta, minden más mérsékelt cionista már régen megértette, hogy a legcsekélyebb remény sincs rá, hogy valaha is megnyerjük Izráel földjének arabjait annak az elképzelésnek, hogy „Palesztina” zsidó többségű országgá váljon.
Minden olvasónak van némi fogalma más, betelepített országok korai történelméről. Javaslom, hogy idézze fel az összes ismert esetet. Ha megpróbálna akár egyetlen példát is találni olyan országra, amelynek benépesítése a már ott születettek beleegyezésével történt, nem járna sikerrel. A lakosok (legyenek akár civilizáltak, akár vadak) mindig makacs ellenállást tanúsítottak. Ráadásul a betelepülő magatartása semmilyen hatással nem volt a végeredményre. A spanyolok, akik meghódították Mexikót és Perut, vagy a mi őseink Józsué ben Nún idejében, mondhatni fosztogatók módjára viselkedtek. De azok a „nagy felfedezők,” az angolok, skótok és hollandok, akik Észak-Amerika első igazi pionírjai voltak, igen magas erkölcsi mércével rendelkező emberek voltak; olyan emberek, akik nemcsak békén akarták hagyni a „vörösbőrűeket,” hanem egy legyet is képesek voltak megsajnálni; olyan emberek, akik teljes őszinteséggel és ártatlansággal hitték, hogy azokban a szűz erdőkben és hatalmas síkságokon bőségesen jut hely a fehér embernek és a vörös embernek egyaránt. De az őslakos ugyanolyan kegyetlenséggel állt ellen a barbár, mint a civilizált telepesnek.
Egy másik pont, amelynek egyáltalán nem volt semmi hatása, az volt, hogy fennállt-e vagy sem a gyanú, miszerint a telepes el akarja venni a bennszülött földjét. Az Egyesült Államok hatalmas területein soha nem élt egy- vagy kétmilliónál több indián. A bennszülöttek nem azért harcoltak a fehér telepesek ellen, mert attól féltek, hogy kisajátítják a földjeiket, hanem egyszerűen azért, mert soha, sehol és semmikor nem volt olyan őslakos nép, amely elfogadta volna, hogy mások telepedjenek le az országában. Bármely őslakos nép – mindegy, hogy civilizált vagy vad – saját nemzeti otthonaként tekint országára, amelynek mindig teljes urai akarnak maradni. Önként nem engednek be nemhogy új urat, de még új társat sem. És ez a helyzet az arabokkal is. A közénk, zsidók közé tartozó kompromisszumkeresők megpróbálnak meggyőzni bennünket arról, hogy az arabok valamiféle bolondok, akiket céljaink enyhébb megfogalmazásával be lehet csapni, vagy kapzsi népség, akik kulturális és gazdasági előnyökért cserébe lemondanak Palesztináról. Én határozottan elutasítom ezt a palesztin arabokkal kapcsolatos értékelést. Kulturálisan ötszáz évvel mögöttünk járnak, lelkileg nincs meg bennük a mi kitartásunk vagy akaraterőnk, de ezzel ki is merülnek a belső különbségek. Beszélhetünk akármennyit jó szándékainkról; ők éppoly jól értik, mint mi, hogy mi az, ami nem jó nekik. Ugyanolyan ösztönös szeretettel és valódi hévvel tekintenek Palesztinára, mint bármely azték a Mexikójára vagy bármely sziú a prérijére. Azt hinni, hogy az arabok önként beleegyeznek a cionizmus megvalósításába a kulturális és gazdasági előnyökért, amelyeket nyújthatunk nekik, gyermetegség. Ez a „arabszeretőink” által dédelgetett gyermeki fantázia abból a fajta arabellenes lenézésből fakad, amely e fajt valami megvesztegethető csőcseléknek tekinti, amely kész eladni a hazáját egy vasúthálózatért.
Ez a nézet teljesen megalapozatlan. Egyes arabokat talán meg lehet vesztegetni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Erec Jiszráel összes arabja hajlandó lenne feladni azt a hazafiságot, amelyet még a pápuák sem adnának fel. Minden őslakos nép ellenáll az idegen telepeseknek, amíg csak reményt lát arra, hogy megszabadulhat a betelepítés veszélyétől.
Pontosan ezt teszik a palesztinai arabok is, és pontosan ezt fogják tenni mindaddig, amíg a reménynek akár csak egy szikrája is él bennük, hogy megakadályozhatják „Palesztina” átalakulását „Izráel földjévé.”
Néhányan közülünk azt hitték, hogy félreértés történt – hogy az arabok azért állnak ellen nekünk, mert nem értik a szándékainkat, de ha világossá tennénk számukra, mennyire szerények és korlátozottak a törekvéseink, akkor majd békejobbot nyújtanak. Ez is tévedés, és ezt már újra és újra bebizonyította a valóság. Csak egyetlen esetet idézek fel. Három évvel ezelőtt, egy látogatása során, (Nachum) Szokolov nagy beszédet mondott éppen ennek a „félreértésnek” a szellemében, s éles hangon bizonygatta, mennyire tévednek az arabok, amikor azt feltételezik, hogy el akarjuk venni a vagyonukat, ki akarjuk őket űzni az országból vagy el akarjuk őket nyomni. Szó sem volt erről. Még csak nem is akartunk zsidó államot. Csupán a Népszövetséget képviselő rezsimet akartunk. E beszédre válaszul jelent meg egy írás az arab Al Carmel újságban, amelynek tartalmát emlékezetből idézem, de biztos vagyok benne, hogy hűen adom vissza.
„Cion bölcsei fölöslegesen háborognak” – írta a cikk szerzője. – „Nincs itt semmiféle félreértés. Amit Szokolov a cionizmus nevében állít, az igaz. De ezt az arabok már régóta tudják. Nyilvánvaló, hogy a cionisták ma még nem álmodhatnak sem az arabok kiűzéséről vagy elnyomásáról, sem egy zsidó állam felállításáról. Most világos, hogy egyetlen dolog érdekli őket – hogy az arabok ne akadályozzák a zsidó bevándorlást. A cionisták ráadásul megígérték, hogy a bevándorlást az ország gazdasági befogadóképességéhez igazítják. De az araboknak nincsenek illúzióik, hiszen más feltételek mellett a bevándorlás eleve lehetetlen lenne.
A lap szerkesztője még hajlandó is elhinni, hogy Erec Jiszráel befogadóképessége nagyon nagy, és hogy sok zsidót lehetséges letelepíteni anélkül, hogy egyetlen arabot is érintene. Éppen ezt akarják a cionisták, és éppen ezt nem akarják az arabok. Ily módon a zsidók lassanként többségbe kerülnek, és ipso facto zsidó állam alakul ki, és az arab kisebbség sorsa a zsidók jóindulatától fog függeni. De vajon nem maguk a zsidók mondták-e el nekünk, milyen ‘kellemes’ kisebbségnek lenni? Nincs itt félreértés. A cionisták egy dolgot akarnak – a bevándorlás szabadságát –, és mi éppen a zsidó bevándorlást nem akarjuk.”
Az e szerkesztő által alkalmazott logika olyan egyszerű és világos, hogy azt szóról szóra meg kellene tanulnunk, és alapvető részévé kellene tennünk az arabkérdésről alkotott felfogásunknak. Teljesen lényegtelen, hogy Herzlt vagy Herbert Samuelt idézzük-e cselekedeteink igazolására. Maga a letelepedésünk adja meg saját, elválaszthatatlan és kikerülhetetlen magyarázatát, amelyet minden józan arab és minden józan zsidó megért. A letelepedésünknek csak egyetlen célja lehet. A palesztin arabok számára ez a cél elfogadhatatlan. Ez a dolgok természetéből fakad. E természetet megváltoztatni lehetetlen.
Egy terv, amely sok cionistát vonzani látszik, így hangzik: ha lehetetlen megszerezni Palesztina arabjainak jóváhagyását a cionizmus céljaira, akkor azt meg kell szerezni Szíria, Irak, Szaúd-Arábia és talán Egyiptom arabjaitól. Még ha ez lehetséges volna is, a helyzet lényegét ez nem változtatná meg. Nem változtatná meg az Izráel földjén élő arabok hozzánk való viszonyát. Hetven évvel ezelőtt Olaszország egyesítése úgy valósult meg, hogy Ausztria megtartotta Trentót és Triesztet. E városok lakói azonban nemcsak hogy nem fogadták el a helyzetet, hanem megkettőzött erővel harcoltak Ausztria ellen. Ha lehetséges volna (amit kétlek), hogy Palesztináról Bagdad és Mekka arabjaival úgy tárgyaljunk, mintha az valami jelentéktelen kis határvidék volna, Palesztina akkor is a palesztinok számára nem határvidék, hanem szülőföld maradna, saját nemzeti létük központja és alapja. Ezért a palesztin arabok akarata ellenére kellene folytatni a betelepítést – ami ugyanaz a helyzet, amely most is fennáll.
De a megállapodás az Izráel földjén kívüli arabokkal szintén illúzió. Ahhoz, hogy Bagdad, Mekka és Damaszkusz nacionalistái beleegyezzenek egy ilyen költséges hozzájárulásba (hogy lemondjanak egy ország arab jellegének megőrzéséről, amely jövendő „föderációjuk” közepén fekszik), nekik valami ugyanolyan értékeset kellene felajánlanunk. Mi csak két dolgot ajánlhatunk: pénzt vagy politikai támogatást – vagy mindkettőt. De egyiket sem tudjuk felajánlani. Ami a pénzt illeti, nevetséges azt gondolni, hogy képesek lennénk finanszírozni Irak vagy Szaúd-Arábia fejlesztését, amikor még Izráel földjére sincs elegendőnk. Tízszer illuzórikusabb az arab politikai törekvések támogatása. Az arab nacionalizmus ugyanazokat a célokat tűzi ki maga elé, mint amelyeket az olasz nacionalizmus 1870 előtt vagy a lengyel nacionalizmus 1918 előtt: egységet és függetlenséget. Ezek a törekvések minden brit befolyás eltüntetését jelentik Egyiptomból és Irakból, az olaszok kiűzését Líbiából, a francia uralom megszüntetését Szíriában, Tuniszban, Algírban és Marokkóban. Egy ilyen mozgalom támogatása részünkről öngyilkosság és árulás lenne. Ha figyelmen kívül hagyjuk is azt a tényt, hogy a Balfour-nyilatkozatot Nagy-Britannia írta alá, nem feledhetjük, hogy Franciaország és Olaszország is aláírta. Nem szőhetünk terveket Nagy-Britannia eltávolítására a Szuezi-csatornától és a Perzsa-öböltől, sem a francia és olasz gyarmati uralom felszámolására az arab területeken. Ilyen kettős játék semmilyen körülmények között nem jöhet számításba.
Így arra a következtetésre jutunk, hogy semmit sem ígérhetünk sem Izráel földje arabjainak, sem az arab országoknak. Önkéntes beleegyezésük szóba sem jöhet. Ennélfogva azok, akik úgy vélik, hogy a bennszülöttekkel való megegyezés a cionizmus lényeges feltétele, most kimondhatják a „nem”-et, és távozhatnak a cionizmusból. A cionista betelepítésnek – még a legkorlátozottabb formájában is – vagy véget kell vetni, vagy a bennszülött lakosság akarata ellenére kell végrehajtani. Ez a betelepítés tehát csak akkor folytatódhat és fejlődhet, ha olyan erő védi, amely független a helyi lakosságtól – egy vasfal, amelyet a bennszülött lakosság nem tud áttörni. Ez, teljes egészében, a mi politikánk az arabokkal szemben. Ezt másképp megfogalmazni puszta képmutatás lenne.
Nemcsak hogy ennek így kell lennie, hanem így is van, akár elismerjük, akár nem. Mit jelent számunkra a Balfour-nyilatkozat és a Mandátum? Azt a tényt, hogy egy semleges hatalom kötelezettséget vállalt olyan biztonsági feltételek megteremtésére, amelyek visszatartják a helyi lakosságot attól, hogy akadályozza törekvéseinket.
Mindannyian, kivétel nélkül, folyamatosan követeljük, hogy ez a hatalom szigorúan teljesítse kötelezettségeit. Ebben az értelemben nincs lényeges különbség „militaristáink” és „vegetáriánusaink” között. Az egyik a zsidó bajonettek vasfalát részesíti előnyben, a másik a brit bajonettek vasfalát javasolja, a harmadik Bagdaddal való megállapodást ajánl, és megelégszik Bagdad bajonettjeivel – furcsa és kissé kockázatos ízlés –, de mindannyian éjjel-nappal tapsolunk a vasfalnak. Tönkre tennénk ügyünket, ha meghirdetnénk a megegyezés szükségességét, és ezzel azt a képzetet ültetnénk a Mandátum hatalmának fejébe, hogy nincs szükségünk vasfalra, hanem végtelen tárgyalásokra van szükségünk. Egy ilyen kijelentés csak ártana nekünk. Ezért szent kötelességünk leleplezni az efféle beszédet, és bebizonyítani, hogy az csapda és illúzió.
Két rövid megjegyzés: Először is, ha valaki azt veti ellen, hogy ez az álláspont erkölcstelen, azt válaszolom: ez nem igaz; a cionizmus vagy erkölcsös és igazságos, vagy erkölcstelen és igazságtalan. De ezt a kérdést még az előtt el kellett rendeznünk, mielőtt cionisták lettünk volna. Valójában el is rendeztük, és igenlően.
Mi azt valljuk, hogy a cionizmus erkölcsös és igazságos. És mivel erkölcsös és igazságos, az igazságot érvényre kell juttatni, függetlenül attól, hogy Joszef, Simon, Iván vagy Ahmed egyetért-e vele vagy sem.
Más erkölcs nincs.
Mindez nem jelenti azt, hogy bármiféle megállapodás lehetetlen volna – csak az önkéntes megállapodás lehetetlen. Amíg él bennük a remény szikrája, hogy megszabadulhatnak tőlünk, nem fogják feladni ezt a reményt semmiféle édes szóért vagy ízletes falatért, mert ők nem csőcselék, hanem egy nemzet – talán kissé rongyos, de mégis élő. Egy élő nép ilyen sorsdöntő kérdésekben csak akkor tesz ekkora engedményeket, ha már semmi remény nem maradt. Csak amikor a vasfalon egyetlen rés sem látszik, csak akkor veszítik el befolyásukat a szélsőséges csoportok, és akkor kerül a befolyás a mérsékeltek kezébe. Csak ekkor fordulnak majd ezek a mérsékeltek hozzánk kölcsönös engedményekre vonatkozó javaslatokkal. És csak ekkor fognak a mérsékeltek kompromisszumos javaslatokat tenni gyakorlati kérdésekben, mint például a kiűzés elleni garancia, vagy az egyenlőség és a nemzeti autonómia.
Én optimista vagyok, hogy valóban kielégítő biztosítékokat fognak kapni, és hogy mindkét nép, mint jó szomszédok, akkor békében élhet együtt. De az egyetlen út egy ilyen megállapodáshoz a vasfal, vagyis egy olyan kormányzat megerősítése Palesztinában, amelyben semmiféle arab befolyás nincs, vagyis olyan kormányzaté, amely ellen az arabok harcolni fognak. Más szóval: számunkra az egyetlen út egy jövőbeli megegyezéshez az, ha most minden megegyezési kísérletet feltétlenül elutasítunk.
A szerző
