Ván Zsuzsanna (1898-1993) és nővértársai közel nyolcvan, többségében zsidó gyermeket mentettek meg a második világháború alatt. Református vallásból tért át római katolikus hitre. Világ Igaza kitüntetett, embermentő volt.
Ván Zsuzsanna kiskunhalasi református családból származott. Nagyon vallásos családja protestáns gyökerekkel rendelkezett. Édesapja presbiter volt a helyi gyülekezetben. Heten voltak testvérek, Zsuzsanna volt a legkisebb. Betegsége és jó tanulmányi eredményei miatt korán elkerült a városból, Budapesten tanult. Érezte az elhívást. Nagy hatással volt rá a Mária utcai Jézus Szíve templom közössége és több katolikus prédikátor, köztük Prohászka Ottokár is. Vallásváltása jelentős mérföldkőnek tekinthető: Budapesten, Prohászka Ottokár püspök személyesen keresztelte meg 1922-ben, ami egyrészt szimbolikus, másrészt vezető egyházi támogatást jelentett későbbi életútján. Ő maga később több ízben idézte Prohászka püspök szavait: „mutassa meg az embereknek, hogy Jézus itt élt köztünk”.
Lánykollégiumi szobatársaival határozta el, hogy rendet alapítanak. Az 1926-os alapítású Szűz Mária Társasága (Societas Mariae Virginis, MSV) alapgondolata, hogy tagjai egyszerű, a világban „elvegyülő” apostoli szolgálatot vállalnak, főként a papság támogatására, tanításra, karitatív feladatokra koncentrálva, ruházkodásban és életmódban is a feltűnést kerülve. A kongregáció szabályzatát Szent Ignác-i szellemiség („ad majorem Dei gloriam” – csupán Isten nagyobb dicsőségéért) és cselekvő segítés határozta meg. A közösség első tagjai egyetemi hallgatónők voltak, akik korábbi vallásos szervezetekből (Mária Kongregáció) kerültek ki. A rend később országos hálózatot épített: lelkigyakorlatos házakat, gyermekotthonokat, missziókat működtetett több vidéki és határon túli helyszínen is (pl. Jászberény, Kisdér, Szaporca, Kolozsvár, Dunaszerdahely).
Budapesten a Vörösmarty utca 34-ben éltek. A terézvárosi plébániához, templomhoz tartoztak. Hitoktatóként foglalkoztak azokkal, akik keresztlevelet kértek. Amikor a zsidók üldözése fokozódott, és a keresztlevél már nem nyújtott védelmet, befogadták otthonukba az úgynevezett „svéd védett gyerekeket” 14 éves kor alatt, valamint felnőtt nőket is, akiket hősiesen megmentettek (az Andrássy út 60-nal egy háztömbben voltak, és a pincén keresztül átjárás is lehetséges volt). Óvatosan jártak el, mert a kenyérjegyeket sehol sem váltották be, hogy ne derüljön ki, kiket rejtegetnek. A kis kenyéradagokat is megosztották, és csodálatos módon az élelem kitartott még a front alatt is, amit a pincében kellett átvészelniük. Mindenki életben maradt: 50 fő, főként kisfiúk és néhány felnőtt nő, akik életüket Isten után a bátor, hős szerzetesnőknek köszönhetik. Az élelmezéssel kapcsolatban egy csodálatos esemény is történt. Már nehéz volt élelmet szerezni – az akkori gondnok, B Molnár Mária, kiment konzerveket vásárolni, megjárta a környék összes légópincéjét, ahol már gyakori volt a légiriadó. Egy hajnalon egy másik fiatal nővérrel gyalog, kétkerekű kordét húzva indultak Csepelre, a nagybani vásárcsarnokba, hogy káposztát vegyenek savanyításra. A gazda azonban csak akkor adott nekik káposztát, ha az egész rakományt megvásárolják. Hirtelen kellett dönteniük – így megvették. A gazda elszállította nekik az egész stráf-kocsira való káposztát, amit legurítottak a pincébe, és mindet feldolgozták. Még hordókat is kellett vásárolniuk, amelyeket megtöltöttek. Ez a savanyúkáposzta mentette meg őket a front idején; még a szomszédok közül is jöttek éhes emberek, akiknek szintén tudtak adni. Bizony, a tüzelőjük is fogytán volt, feldarabolták a bútorokat, hogy ne fázzanak.
Sok izgalmat éltek át akkor is, amikor már a pincébe költöztek az összes gyerekkel, fönt a házban orosz katonák tartózkodtak. A fiatal nővéreket a szenes-pincében, a szén tetején bújtatták és a bejáratot szekrénnyel bezárták.
1945 májusától lassan jöttek a szülők a gyermekekért. Már aki jött. Többen ottmaradtak a nővérek gondozásában, az éhező, romos fővárosban. Ezért aztán Ván Zsuzsanna a bátyjához, Ván Benjámin kiskunhalasi református lelkészhez fordult. Ő meghirdette a helyi református gazdacsaládok között, hogy 3-6 hónapra be lehet fogadni szegény fővárosi gyerekeket. A helyi árvaházba érkeztek meg a gyermekek, innen mentek a halasi jótékonylelkű, befogadó családokhoz. Állítólag volt, aki végül egy évig ittmaradt. Ahogy mondták „fel kellett füvelni” a vékonyka, rosszul táplált gyermekeket.
A nehéz hónapok lassan véget értek, majd bekövetkezett az, amire számítani lehetett. 1948-ban államosították az iskolákat, így a Collegium Josephinumot is be kellett zárni. A Szűz Mária Társasága 1948 decemberében kapta meg Rómából az engedélyt, hogy egyházmegyei jogú szerzetesrendként működhessen. Állítólag Mindszenty József hercegprímás, bíboros utolsó hivatalos cselekedete volt a jóváhagyás megadása, és Ván Zsuzsannát bízta meg új tagok felvételével
A szerzetesrendek feloszlatása őket sem kerülte el. 1950-ben ávós teherautókkal szállították el a kápolna berendezését. Az üldözött szerzetesnők, köztük Ván Zsuzsanna, titokban próbálták folytatni hivatásukat. 1950-től Óbudán, a Jablonka úton, egy hobbitelken meghúzódva, időnként munkásnőként a Népstadion építkezésein, máskor gyárakban, vagy plébániákon dolgoztak, hogy megélhetésüket biztosítsák. A szerzetesi életet, közös imádságot és segítőkészséget nem adták fel, még ha ez illegális is volt az akkori diktatúra körülményei között. Ma is ott élnek a rend tagjai, kicsiny csoportjuk.
Ván Zsuzsannát a Jad Vasem 1991. február 21-én A Világ Igaza kitüntetésben részesítette. 2007-ben emléktáblát avattak a zsidómentő tevékenységük emlékére a Vörösmarty utcában. Ma a Holokauszt Emlékközpont Embermentők adatbázisában szerepel a neve.
A szerző
