Az első világháború utolsó előtti évében Arthur James Balfour brit külügyminiszter ígéretet tett egy zsidó állam brit protekció alatt történő felállítására a történelmi Izrael területén. Ám Nagy-Britannia nem siette el 1917-es vállalásának betartását a zsidó nép irányába: a cionista mozgalom hirtelen nyert társadalmi tőkéje elégtelenné vált, s a korábban baloldali politikusok által uralt mozgalom rövidesen széjjelszakadt. Az ellenzék, mely céljául az előző, szerintük lagymatag és megalkuvó cionista politikát kívánta felülvizsgálni, azaz revízió alá venni, a revizionista-cionista nevet választotta magának, s vezetője az odesszai születésű orosz-zsidó mozgalmár és tárcaíró Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij lett.
Zsabotyinszkij ódivatú tizenkilencedik századi nemzeti-liberális és elkötelezett demokrata volt, ám máig történészi vita tárgya, hogy ugyanez elmondható-e híveiről is. A cionista író korai világnézetét „liberális anarchiaként” írta le, melyben „minden egyén [annyit ér, mint] egy király”. A szabadpiac, a sajtószabadság, a nők egyenjogúsága és a kisebbségi jogok tisztelete gondolkodásának alapvető tételei voltak. Okkal dúlnak azonban történészi viták Zsabotyinszkij nézetei körül. A jobboldali cionista politikus gondolkodásában ugyanis a fentiek jól megfértek a militáns retorikával, a kérlelhetetlen nacionalizmussal, és az államnak – indokolt esetben – az egyén fölé rendelésével. Zsabotyinszkij a zsidó állam és egy zsidó hadsereg feltétlen szükségességét hirdette, az európai zsidóság teljes kivándorlását akarta látni, és a zsidó állam bibliai határaiig való kiterjesztését akarta elérni: „A Jordán két partján éled a dal: / Enyém a jobb és enyém a bal!” – szólt egyik verse korabeli magyar fordításban.
Ellenfelei Zsabotyinszkijt gyakorta nevezték „Vlagyimir Hitlernek,” követőit pedig „zsidó horogkereszttel játszadozó gyerekeknek”. Az is tény, hogy 1933-ban egy náci lap egyszerűen úgy mutatta be Zsabotyinszkijéket, hogy „ők ma a fasiszták a zsidók között”. A lap interjúalanya egy revizionista-cionista volt, azaz saját szavaival: „ein jüdischer Faschist”.[1] Amennyiben igaz volt Zsabotyinszkij öndefiníciója – miszerint nézetei mindig is a tizenkilencedik század liberalizmusára épültek, és ilyen értelemben ő politikai „vénember” volt –, mivel adhatott okot a vádakra? Noha ő maga tisztázta, hogy „nem hisz a zsidó fasizmusban,”[2] mégis perspektívába kerülnek a rá aggatott jelzők, ha megvizsgáljuk, hogyan is vélekedett Zsabotyinszkij a tekintélyelvűségről és az erőszak használatáról, ha a fasizmustól elvonatkoztatva kellett véleményt alkotnia a témában. Zsabotyinszkij maga szólta meg a fasizmust, miszerint az „fegyelemkultusz,” de ám ifjúsági szervezetét – melyet Zsabotyinszkij az arabok elleni harcokban elesett bajtársáról, Joszif Trumpeldorról nevezte el Brit Trumpeldornak, azaz Trumpeldor-szövetségnek, röviden Betárnak – már úgy jellemezte, hogy azok egyetlen „központi parancsra, egyazon pillanatban” cselekszenek, és „büszkén” vállnak „géppé, igen, géppé.”[3] 1927-es Sámson c. regényének központi szála, hogy pogány álbibliai hőse filiszteusok – értsd: arabok – közé kerül, hogy kifürkéssze titkaikat. Sámson karakterén keresztül Zsabotyinszkij a következő – irodalmiságuk okán részletesebb idézést érdemlő – sorokban értékelte a tömegeket megmozgató nacionalizmus erejét:
„[Sámson] egy nap egy fesztivált tekintett meg egy gázai templomnál. A tereken fiatal férfiak és lányok tömege járt törzsi táncokat…. egy borotvált arcú pap vezette őket. A templom legmagasabb lépcsőjén állt, egy nehéz vasrúddal a kezében… A hatalmas tömeg mozdulatlanul állt… A szakálltalan pap elsápadt, és úgy látszott, mintha belemélyesztette volna szemeit a táncosokéba, akik engedelmesen az övéibe tekintettek. Egyre inkább és inkább elsápadt: a tömegnek pedig minden elnyomott energiája a pap mellkasába tűnt összegyülemleni, mígnem már majd’ megfulladt tőle. Sámson érezte, hogy a vér a szívébe árad: ő maga is fulladozni kezdett volna, ha a várakoztatás még egy pillanattal tovább elhúzódik. Hirtelen, egy gyors, szinte észrevehetetlen mozdulattal a pap megemelte rúdját, mire a tér összes fehér figurája lerogyott bal térdére, és az ég felé lendítette jobb karját – egyetlen mozdulat volt, s egyetlen hirtelen, morajló összhanggá állt össze az egész. A több tízezer bámészkodó felsóhajtott, Sámson pedig megtántorodott: véres volt az ajka, olyan erősen szorította össze a száját… Gondolataiba merülve hagyta el a helyet. Nem tudta volna megfogalmazni gondolatait, de úgy érezte, hogy ott, abban a látványban, ahogyan több ezer ember egyetlen valaki akaratát követte, megpillantotta a politikai elméjű népek nagy titkát.”[4]
A történet későbbi héber fordításában a jobb kézből bal kéz lett – a fordító nyilván nem tudta feldolgozni a baljós hasonlatot. Azonban a Sámson a kor szellemébe teljesen illeszkedett: Menachem Begin későbbi jobboldali izraeli miniszterelnök úgy emlékezett vissza a Sámsonra, hogy „a teljes generációnk azon a könyvön nőtt fel.” A műben Sámson alakja üzenetet is küld zsidó népének: „Vasat kell szerezniük. Mindent el kell adniuk a vasért: ezüstjüket és aranyukat, borukat és marháikat, asszonyaikat és lányaikat. Bármit a vasért! Semmi nincs a világon, ami fontosabb, mint a vas. [Emellett] király kell! Egy ember, aki ki fogja adni nekik azt a jelet, amire majd hirtelen ezrek fogják fellendíteni a karjaikat. Így van ez a filiszteusokkal is: és ezért van, hogy a filiszteusok Kánaán urai.” Noha egy másik írásában Zsabotyinszkij tisztázta, hogy szerinte a „vezér” egy „abszurd szó,” mert „csak a bivalyok követik a vezetőt [és] a civilizált embereknek nem kell vezér,” a Betár alapszabályaiban mégis lefektette, hogy egyetlen személy utasításainak kell engedelmeskedni, aki a „Parancsnok, az Építész, a Vezér.” A Betár feje pedig nem volt más, mint ő maga. Ugyanígy érdemes szólni a revizionisták hivatalos egyenruhájáról, a barnaingről. Állítólag a föld árnyalatait jelképezte a szín, de amikor barnainges nácikkal voltak telve a zsidó lapok hírei, a kor olvasója kevés különbséget láthatott a kettő között – s ezen tényt előszeretettel fel is emlegette a baloldali cionista sajtó. Zsabotyinszkij azonban fontosnak tartotta az uniformitást:
„Egy egyszerű trükk segítségével a legrosszabb asszimilánst is magával sodorhatja – legalább egy pillanat erejéig – a zsidó nemzeti lelkesültség: végy néhány száz zsidó ifjút, öltöztesd egyenruhába s vonultasd fel őket a szeme előtt – szabályos menetben, amelyben e kétszáz kölyök minden lépése mennydörgésként szól –, mintha egy gépet látna. A világon semmi sem olyan hatásos, mint az emberi tömeg azon képessége, hogy bizonyos pillanatokban egyetlen lényként érezzen és cselekedjen, egyetlen akarattal átitatódva, egyetlen ritmusban. Ez különbözteti meg egymástól a sokaságot, a csőcseléket és a nemzetet.”[5]
Mikor azzal vádolták, hogy ő és a Betár militáns, Zsabotyinszkij is csak annyit felelt, hogy kacifántos „latin szavak nem tarthatják vissza.”[6] A fasiszta jelzővel is főleg az volt a baja, hogy nem kellő figyelemmel használták ellenfelei: „[A fasizmust] lehet kritizálni, de nem szabad megrugdosni. Van elég kifejezés, amivel káromkodhatunk (nácizmus, hitlerizmus, rendőrállam, stb.), de a fascismo Olaszország védjegye alatt áll, és ezért csakis a megfelelő fajta beszélgetésekre kell azt félretenni, és nem a kocsis-diskurzusok során kéne alkalmazni” – figyelmeztette társait.[7] Politikai gondolkodásában pedig tetten érhető Izrael állam máig létező politikája, miszerint inkább keresi a nacionalista országok – megértő – támogatását, mint a liberális-demokratikus országok alkalmanként kevéssé lelkes szövetségét.
Zsabotyinszkij példának okáért az ukrán zsidóság megvédésének érdekében hajlandó lett volna együttműködni az ukrán nacionalisták olyan képviselőivel is, akiknek neve mára a pogrom szóval forrott egybe. A korabeli antiszemitákkal való kooperáció keresése nem volt számára ellentmondásos kérdés, ugyanis a cionizmus egyik alapvető tételéből merítve – miszerint a biztonságos zsidó élet a diaszpórában eleve lehetetlen – a Palesztinán kívüli zsidó létet Zsabotyinszkij nem tartotta sokra. Erről így írt egyik provokatív esszéjében:
„Hány pogromnak lehettünk már tanúi, és én mégsem tudom magamat arra kényszeríteni, hogy a hasonló események iránt belső érdeklődést érezzek… Amikor a pogromok részleteit beszélik el nekem, figyelmem akaratlanul is elkalandozik, és másfelé téved… Egy zsidó újságíró nemrég a bjelosztoki pogrom kapcsán lelkemben vájkált, hogy rátapintson, milyen a »pogromfilozófiám«. És arra jutott, hogy számomra közömbös a zsidók bánata. Nem válaszoltam neki – ahhoz túlságosan is jól értem az ilyen emberek hangulatát, hogy az igazságtalanság vagy sértés miatt megharagudjak rájuk… Nem válaszoltam neki, de nem is volt mit válaszolnom: nincs nekem semmiféle pogromfilozófiám— Nem keresek hiába gyógyírt a gálut [a diaszpóra-lét – V. L. B.] egyes keléseire, mert az ilyen orvosságban nem hiszek… Sékelekkel [cionista adomány – V. L. B.] akarok kereskedni a pogrom közepette, kék bélyeget [ua.] ragasztok a halottak listájára, s erre büszke vagyok. A lelkemben vájkáltatok és közönyön kívül semmit sem tudtatok benne kitapintani…”.[8]
A cári Oroszország szétesését követő években különálló pogrom során közel 30 ezer zsidót mészároltak le a bolsevikellenes ukrán-orosz fehér csapatok; az egységek többsége Szemjon Petljura ukrán nacionalista vezetése alatt állt. 1921 augusztusában Maxim Szlavinszkij, Petljura követe Prágában találkozott Zsabotyinszkijjel, s a két nacionalista politikus szerződést kötött egy fehér zsidó csendőrség felállításáról – a korabeli zsidó közvélemény felháborodása mellett.[9] A cionista csendőrség az ukrán csapatokat kísérte volna bolsevik-ellenes hadjáratuk során, Zsabotiynszkij szerint a helyi zsidó közösségek védelmének céljából. A szervezet végül sosem állt föl, mivel az ukrán támadás hamar kudarcba fulladt.[10] Az alku majdnem kettétörte Zsabotyinszkij karrierjét: kollégái távozását követelték a Cionista Világszervezetből (WZO), melyet aztán el is hagyott. Mentségére azt hozta fel, hogy szerinte mindkét fél oldalán létre kéne hozni zsidó csendőrségeket, hogy megelőzzék a pogromokat – a vörös, a fehér, „akár a hupilila” oldalon is.[11] Petljurát végül egy zsidó diák lőtte agyon, s Zsabotyinszkij még a gyilkosság után is védelmébe vette az ukrán vezetőt.[12] Kritikusainak úgy érvelt, hogy „Palesztináért még az ördöggel is hajlandó lenne együttműködni.”[13]
A politikai flexibilitás mellett revizionista-cionista világnézeti támpontokat is megismerhetünk Zsabotyinszkij Olaszországgal való kapcsolatkereséseiből. Benito Mussolini 1922 októberének végén Rómába menetelt fasiszta követőivel, ott rövidesen átvette a hatalmat, és ezzel Olaszország elérkezett modern történelmének talán leghírhedtebb fejezetéhez, a fasizmus korszakához. A fasiszta párt első tagjai, majd később valódi szentként tisztelt elesettjei között nem egy olasz zsidó akadt, ahogy Mussolini későbbi miniszterei között is több olasz zsidó szolgált. A fasiszta Olaszország első évtizede a szakirodalom szerint nagyban mentes volt a zsidógyűlölettől, s ezt Zsabotyinszkij már akkor is felismerte: „Bármit is gondolunk a fasizmusról más szempontokból, ahhoz kétség sem fér, hogy a fasiszta ideológia, legalábbis annak olasz válfaja egy faji egyenlőséget hirdető eszme. Ne legyünk olyan szerények, hogy azt tettetnénk: ez nem számít.”[14]
Két hónappal a Rómába való fasiszta bevonulás és egy évvel a fősodratú cionista és a revizionista irányzat közötti szakítás előtt Zsabotyinszkij, ekkor még WZO-Wunderkindként, felettesei utasítására támogatást kívánt keresni a cionizmus iránt az Antant egykori államai között, s ebből az okból levelet írt az olasz diktátornak. Az „igen kedves Mussolini úrnak” „kiváló tisztelettel” küldött iratban Zsabotyinszkij azzal érvelt, hogy az ókori Róma mediterrán területeire pályázó olasz nacionalista mozgalomnak az arabok helyett a cionistákra kéne támaszkodnia, hogy erősítsék egymás pozícióit a Földközi-tenger partjain. Emellett kioktatta Mussolinit a zsidókról is: „Mussolini úr, úgy tűnik, Ön nem ismeri a zsidókat. Lehet, hogy tévedek, de úgy látszik, az Ön szemében a zsidók tanulékony, mézesmázos és ravasz lények . . . ha meg akarja ismerni valóban mennyire életrevalóak vagyunk, tanulmányozza a saját fasisztáit, csak, hogy hozzáadhasson még egy kis tragédiát, egy kis kitartást – és talán több tapasztalatot.”[15] Ugyan a két politikus sosem találkozott, Mussolini egyszer megosztotta pozitív véleményét a cionista vezetőről David Prato római főrabbival: „A cionizmusnak kell egy zsidó állam, egy zsidó zászló, és egy zsidó nyelv. Aki ezt igazán jól tudja, az a maguk fasisztája, az a bizonyos Zsabotyinszkij”. Zsabotyinszkij, mint láttuk, nem volt fasiszta, és olasz kapcsolataiból is csupán egy 1934-ben megnyílt cionista tengerészeti akadémia született Civitavecchia olasz kikötővárosban. Zsabotyinszkij azonban a harmincas években is a fasizmus kritizálásának elkerülésére intette olasz zsidó híveit: „Ne fogalmazzatok meg véleményt az olasz politikával kapcsolatban. Ne kritizáljátok a jelenlegi olasz rezsimet, se a korábbit. Ha megkérdeznek titeket politikai és szociális hitetektől, feleljétek ezt: »Cionista vagyok. Legnagyobb vágyam egy zsidó állam.«” De sietve hozzátette, hogy azt is mondják el: „A mi országunkban ellene vagyunk az osztályharcnak. Ez a mi teljes hitünk.”[16] A korabeli nacionalista tömegmozgalmak hívei azonban igenis láttak egymás irányzatai között némi átfedést. Mikor olaszországi revizionista-cionisták Mussolini A fasizmus doktrínája c. 1935-ös írását elküldték Zsabotyinszkijnek, ő mindössze annyit felelt erre, hogy reményei szerint „megengedtetik azt remélnem, hogy képesek leszünk saját doktrínánkat felállítani, mások kopírozása nélkül.”[17]
A revizionista-cionista mozgalom radikálisabb ifjúsága pedig már nem csak Mussoliniben, de ironikus módon Adolf Hitlerben is fel vélt fedezni bizonyos „nacionalista értéket”. Abba Achimeir jobboldali cionista író példának okáért még 1933 tavaszán is amellett érvelt, hogy ha a hitlerizmus levetné az „antiszemita héjat”, a „nacionalista mag” értékelhető lenne.[18] Zsabotyinszkij Mussolini-párti híveivel szemben még megértő volt, akkor csupán így kommentálva különös szimpátiájukat: „Az egész merő frazeológia.”[19] Azonban a Hitler iránti szimpátia több volt a soknál. Először Achimeirt rendelte magához, így beszélve vele (Achimeir későbbi szavai szerint): „Ezen cikkek íróját beszélgetésre hívatta Zsabotyinszkij. Többet között kifejtette nekem . . . hogy ő . . . a vezérimádat elvétől rosszul volt. Nem óhajtotta megvitatni, milyen érdeme volt a fasizmusnak abban, hogy megmentette Olaszországot a polgárháborútól . . . Zsabotyinszkij a következőkkel zárta megbeszélését, melyet ezen sorok írójával folytatott: »Soha nem szoktam parancsot adni senkinek. ’Megkérem’ Önt, uram, hogy . . . ne vegyen át idegen kifejezéseket.«”[20] Másik híve, Jehosua Hesel Jeivin pedig ezt a levelet kapta tőle:
„A [palesztinai revizionista-cionista sajtóban] megjelenő cikkek és megjegyzések Hitlerről és a hitlerista mozgalomról számomra, és mindannyiunk számára olyanok, mint egy kés a hátunkban. Követelem, hogy azonnal szűnjen meg ez a koszos hisztéria . . . Követelem, hogy a lap feltételek nélkül és teljességgel csatlakozzon . . . a hitlerizmus levadászásához is, a szó legszorosabb értelmében. Ha az újság még egy sort le mer írni, amit úgy lehet értelmezi, mint zsidó fiúcskák áradozását egy öntelt gojról, aki véletlenül hatalomra talált kerülni, kirúgatom őket a pártból, és minden személyes kapcsolatot megszakítok velük, mivel az én munkámat nehezítik arroganciájukkal és olcsó pimaszságukkal.”[21]
Maga Zsabotyinszkij tehát összetett nézetrendszert képviselt: az egyén értékét hangsúlyozta az állam felett, ám a nemzetet még az államnál is fontosabb dolognak tartotta. Praktikus politikájának kacskaringóit pedig államtalan államférfiúságából is le lehet vezetni: hiába volt kritikus a szörnyállam túlkapásaival szemben, mégis államra volt szüksége – zsidó államra. Követőinek – akik gyakran maguk is leegyszerűsítve tekintettek Zsabotyinszkijre, példának okáért „zsidó Mussoliniként” ábrázolva őt palesztinai héber lapjukban – szélsőséges szimpátiáit igyekezet megregulázni, több-kevesebb sikerrel. Még a revizionista irányzat jobbszélétől – Achimeir úgynevezett „maximalista” köreitől – is jobbra állt Avraham Jair Stern és híveinek marginális csoportja, akik a második világháború alatt is az olasz- és német-cionista szövetség teorémáját dédelgették, abban a reményben, hogy majd Nagy-Britannia ellen fordulhatnak.[22] Zsabotyinszkij 1940-ben, brit uralom alatt álló hazájából száműzve, az Egyesült Államokban halt meg, 1964-ben temették újra Jeruzsálemben.
Zsabotyinszkij öröksége azonban nem csak a cionizmus szélsőjobboldali irányzatában ismerhető fel. Napjainkra ő a legfontosabb politikai gondolkodó Izraelben – már ha az örökségét képviselni kívánó pártok számát és jelentőségét, illetve a talán még beszédesebb utcaneveket nézzük. (A jobboldali cionizmus atyjáról van elnevezve a legtöbb közterület az országban, s talán semmi sem mutatja jobban Zsabotyinszkij máig ható jelentőségét, hogy egy izraeli portál szerzője még maga is – tévesen – a Likud alapítójaként utalt rá[23]). A kapcsolat napjaink izraeli kormánypártja és Zsabotyinszkij között azonban nem légből kapott. A Likud egyik elődje ugyanis a Cherut (Szabadság) párt volt, Menachem Begin jobboldali miniszterelnök kormánypártja, mely 1977-ben került először hatalomra. Maga Begin a Zsabotyinszkij által alapította Betar lengyelországi vezetője volt fiatal éveiben, noha kapcsolata a mozgalom vezetőjével nem volt konfliktusmentes. Ahogyan Zsabotyinszkijt is – saját, ám történészek által vitatott elmondása szerint – Herzl Tivadar rángatta le a szónoki pódiumról az 1903-as cionista kongresszuson, túl szélsőségesnek ítélve a fiatal orosz-zsidó aktivistát, úgy Begint is Zsabotyinszkij nevezte egyik utolsó találkozásukkor „öngyilkos álmok” dédelgetőjének a későbbi miniszterelnök heves nacionalizmusa okán. Napjaink Likudjával azonban továbbra is szoros a szellemi kötődés: Benjamin Netanjahu apja, a történész Bencion Netanjahu Zsabotyinszkij személyes titkára volt annak New York-i évei alatt, Zsabotyinszkij unokája, a nagyapjával azonos nevű Ze’év Zsabotyinszkij pedig 2008-ban sajtóhírek szerint belépett a Likudba.[24] A Likud brutalista stílusú pártközpontjában (a Zsabotyinszkijről elnevezett Mecudat Ze’évben, azaz „Ze’év Erődjében”) működik a jobboldali cionizmus örökségét ápoló Jabotinsky Institute is. (Igaz, Zsabotyinszkij radikálisabb híveinek is voltak családi kapcsolatai a modern izraeli jobboldalhoz: Achimeir fia, Joszi Achimeir szóvivőként ténykedett Jichák Samir likudos kormányában, a Jabotinsky Institute levéltárának igazgatója pedig sokáig Amira Stern, Avraham Jair Stern testvérének a lánya volt).
A történelmi és családi szálakon túl pedig nem lehet elfelejteni Zsabotyinszkij szellemi hagyományát. Izraelben 2005 óta törvénybe van iktatva a Zsabotyinszkij-emléknap (a héber naptár szerint Tammuz 29, Zsabotyinszkij 1940-ben augusztus 4-ére eső halálának napja), melynek 2017-es megülésén Netanjahu arról beszélt, hogy „Zsabotyinszkij munkái ott vannak a polcomon, és gyakran olvasom őket”. Mint elmondta, irodájában még a cionista vezető kardja is helyet foglal. Az izraeli miniszerelnök ekkor úgy vélte, Zsabotyinszkij filozófiájának lényege a nemzeti önvédelem és a kultúra erősítése: „Lélek nélkül nincs erő, erő nélkül pedig nincsen lét”. Emlékbeszédében ezek mellett Orbán Viktor magyar miniszerelnököt is méltatta az antiszemitizmussal szembeni fellépése okán.[25] 2018-as beszédében pedig a demokrácia és a kisebbségi jogok megóvásának fontosságát emelte ki Zsabotyinszkij munkásságából.[26] Ha más nem, a két beszéd során kiemelt értékek magukban is mutatják a cionista író és politikus gondolkodásának kettőségét: egyéni jogok és erős állam, demokrácia és nemzeti szuverenitás, illetve cionizmus és – korszakának forradalmi hevületében avíttnak nézett, ám az idő által igazolt – humanizmus. Ezek jellemezték Zsabotyinszkij gondolkodását, és talán ezek azok a gondolatok, melyek a legjobban meghatározzák napjaink Izrael államát is.
[1] Jewish Telegraphic Agency, 1933. szeptember 10.; Der Angriff, 1934. szeptember 27., 3-4.
[2] Vladimir Jabotinsky: My Answer to Dr. Wise, Jewish Telegraphic Agency, 1935. május 17.; Revisionists Prepare New Group’s Constitution, Ua., 1935. szeptember 11.
[3] Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. A zsidó állam szellemi gyökerei (Budapest: Századvég, 1994), 192., ill. 202-203.
[4] Vladimir Jabotinsky: Prelude to Delilah (New York: Ackerman, 1945), 200-201.
[5] Avineri: Modern cionizmus. I. m. 203.
[6] Walter Laqueur: A History of Zionism (New York: Holt, Rinehart and Winston, 1972), 342.
[7] Vladimir Jabotinsky: Jews and Fascism – some Remarks, and a Warning, Jewish Telegraphic Agency, 1935. április 11.
[8] Vladimir Jabotinsky: Days of Mourning (1906), itt: Jabotinsky Institute (Tel-Aviv, továbbiakban JI), F-1906/201/EN. Magyar fordításban: Jabotinsky írásaiból. Szerk. Ambrus Katalin, Bassa László (Budapest: Ambrus Katalin, 1990), 24-27.
[9] Zsabotyinszkijt árulónak nevező felháborodott cikkek: JI, A1-4/15.
[10] Joseph B. Schechtman: The Jabotinsky-Slavinsky Agreement, Jewish Social Studies, XVII. (1955), 289-306. o.
[11] Nahum Levin: Jabotinsky and the Petlura Agrement, The Jewish Standard, 1940. augusztus 6.
[12] Israel Kleiner: From nationalism to universalism. Vladimir (Ze’ev) Zhabotinsky and the Ukrainian question (Edmonton: Canadian Institute of Ukrainian Studies Press, 2000), 131.
[13] Edwin Black: The Transfer Agreement. The Untold Story of the Secret Pact between the Third Reich and Jewish Palestine (New York: Macmillan, 1984), 77.
[14] Jabotinsky: Jews and Fascism. I. m.
[15] Zsabotyinszkij levele Mussolini számára, 1922. augusztus 16. JI, A1-2/12.
[16] The Political and Social Philosophy of Zeev Jabotinsky. Selected Writings. Szerk. Mordechai Sarig (Portland, Or.: Vallentine Mitchell, 1999), 32.
[17] Zsabotyinszkij levele Leone Carpi számára, 1934. január 29. JI, A1-2/24/1.
[18] Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust (New York: Henry Holt and Company, 1991), 23.
[19] Colin Shindler: The Triumph of Military Zionism. Nationalism and the Origins of the Israeli Right (London: I. B. Tauris, 2005), 174.
[20] Aba Achimeir: Mi pinkaszo sel fasisztan. Cherut, 1949. március 18. 4. (ivrit, a fordításért köszönet illeti Ronald R.-t).
[21] Joseph Schechtman: Fighter and Prophet: The Jabotinsky Story – The Last Years, 1923-1940 (New York: Thomas Yoseloff, 1961), 216.
[22] Veszprémy László Bernát: „Sztálinista szélsőjobb”. A Lohamej Herut Jiszrael katonai tevékenysége és eszmei kötődései Palesztinában, 1940–1948. Belvedere Meridionale, 2018/2. 45-68.
[23] Jabotinsky most popular street name in Israel. Lásd online: https://www.ynetnews.com/articles/0,7340,L-3476622,00.html (utolsó letöltés: 2019.02.26.).
[24] Ze’ev Jabotinsky joins Likud. Lásd online: http://www.israelnationalnews.com/News/News.aspx/128513 (utolsó letöltés: 2019.03.01.).
[25] Lásd online: http://www.pmo.gov.il/English/MediaCenter/Speeches/Pages/speechJabo230717.aspx (utolsó letöltés: 2019.03.01.).
[26] Lásd online: http://www.pmo.gov.il/English/MediaCenter/Speeches/Pages/speech_jabotinsky120718.aspx (utolsó letöltés: 2019.03.01.).
A szerző
