„A szó elszáll, az írás megmarad!” tartja egy régi mondás. Ez mára teljességgel nem igaz. A kimondott szó megörökíthető, sőt nagyobb hatása miatt szándékosan megörökített. A Digitális Legendárium műsorában Veszprémy László Bernát történész kutatásainak egy egészen más nézetét adja, mint könyvében. Itt Scheiber Sándor megértése és elismerése dominál. A riportot Bayer Árpád készítette, és meggyőz minket Veszprémy Scheiber-tiszteletéről.
Az elhíresült könyv témája tehát nem is igazán Scheiber Sándor maga, hanem az államapparátus dokumentumai. Most, hogy Magyarország remélhetőleg végleg felszababadult a szovjetrendszerű demokráciából, reméljük, nyilvánossá válnak az összes akták és egyszer talán neutrálisan nézhetünk végre vissza a múltba. Bár ehhez a neutralitáshoz igazán bennünk hiányzik a hajlam és az egészség.
A hiánypótló könyv, Veszprémy László Bernát Hét verem című tapintatlan műve hiányt pótolt, de nem Scheiber Sándor igazi rossz oldalának bemutatásával – amit elért –, hanem a háború utáni hatalmi rendszer antiszemitizmusának. Ez a hiány ma még továbbra is fennáll.
Ha elhajtunk a Hősök terén az egykori Egyházügyi Hivatal épülete előtt, ami ma a Fidesz székháza, belénk villan ez a hivatal, amely valamennyi vallást, de legfőképp a magyar zsidóságot örökre el akarta némítani. Ebből az intézményből, számunkra, megsérült zsidó olvasók számára, még egy dokumentumot sem hoztak nyilvánosságra, mert bezárt. De a BM III/III. és BM III/II. legutolsó dokumentumait is elnyelte a föld. Nem tudom, hogy jót tenne-e nekem, annak, akit 20 éves koromtól 30 évesig onnan megfigyeltek és gáncsoltak lépten-nyomon, sőt még Mülheim an der Ruhrban, első állásomban nyugati rabbiként is újra megfigyelés alá vontak. Mint második generációs holokauszt-túlélőnek volt úgyis elég depresszió-forrásom, de akkor belügyminiszteri kihallgatásom aztán betetőzte: hazámból el kellett menjek, amilyen gyorsan csak tudtam. Az eltűnt aktákat valahogy senki se keresi, és az ún. „újabb” akták szándékosan zárolva vannak.
Veszprémy jelzői Scheiber Sándorra, hogy aulikus és rossz szónok, meg csempész – ezért egy világot tört össze bennem példaképemmel. Scheiber Sándorral kapcsolatban. Ezeket a jelentéseket soha nem olvastam, és készíttetőit bűnösnek tartom. Kreativitásuk különleges kegyetlenség volt. Mi, akik valahogy túléltük a holokausztot – szüleink vagy nagyszüleink által –, újra a fasizmus vermeiben találtuk magunkat, anélkül, hogy erről tudtunk volna. Mi magyar zsidók voltunk – nem oroszok –, ezer szállal csüngtünk a magyar kultúrán, és itt otthon voltunk.
Veszprémy könyve után némileg összecsaptak a fejem felett a hullámok. Elvették példaképemet. Történt már ugyan velem ilyen. Miután elolvastam Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman Unearthed Bible című könyvét, összeomlott a bibliai történelem-képem is. Ezt Scheiber Sándor még nem olvashatta, ezért mindig arra tanított bennünket, hogy a Biblia igazságát kell keressük és nem fordítva. A múlt század elei Biblia-kritika „antiszemita publicisztika, amivel Kaufmann Dávid is szembeszállt”.
Ennél a könyvnél azonban rá kellett jönnöm, hogy a BM egyetlen egy ilyen jegyzőkönyvét soha még nem olvastam. Az utolsó részt még ki sem adták, hogy a ma lényeges szereplőket szándékosan fedezzék!
Veszprémy László Bernát nem adja a teljes képet. Ő a Főnököt nem ismerhette, csak Scheiber Sándort mint a BM megfigyeltjét, és erről az alakról rántotta le a leplet. Mindazt, amit mi Scheiber Sándorral, a Főnökkel együtt átéltünk, ő nem élte át. Ezt látjuk az igazi bűnözök dokumentumai alapján elemezve neutrálisan.
Ma, három héttel később és a választások után már felül tudok emelkedni az első „görcsből”, és reálisabban tudom nézni a dolgokat. Megpróbált összedönteni egy példaképet, Scheiber Sándorról, a Főnökről, nemcsak az enyémet, hanem egészében és egyáltalán. Lemeztelenítette abból a bűnöző szemszögből alkotott képpel.
Nem vázolta fel Scheiber Sándort, az embert. Nem ez volt a célja. Ezért értem Bollobás Enikőt, aki megpróbálta megvédeni szeretett tanárát. Ez a fajta rákérdezés lehetősége is megdöbbentett, mert látszólag ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Sőt, a letűnt politika helyzetében még mélyebben. Azok a tanult zsidók, akik akkor még éltek, ma már mind eltávoztak. Bármelyik pillanatban kezdődhet Magyarországon a régi játék… És mi még kiszolgáltatottabbak vagyunk. Mert az a generáció már látta, milyen a világ, míg mi csak most eszmélünk fel október 7. és a túszok két éves szenvedése után. Ha ugyanazok a BM alkalmazottak újra megtámadnak bennünket, ez ellen még az összetartó identitásunk is hiányzik. Izrael pedig biztosan nem siet a segítségünkre.
Veszprémy helyében én biztosan megpróbáltam volna e könyvben Scheiber Sándort is megérteni, és nem a Belügyminisztérium nyomozóit, valamint a kényszerített ügynököket. A kápók sem jószántukból lettek kápók, hanem az életveszélytől és a kényszertől.
Scheiber Sándor egy rabbi fia volt, és orvos szeretett volna lenni. Képességeivel nagy orvos lett volna, mert fotografikus memóriájával mindent megjegyzett. De apja azt akarta, hogy rabbi legyen. Szót akart fogadni neki, és ezért nem is rabbiság, hanem a zsidóság-tudomány felé fordult. Felesége szerint sose volt boldog, és ez valószínűleg igaz is volt. Ő maga is egy rabbi lánya volt. Mi soha nem láttuk semmi nyomát a kettőjük közötti szerelemnek, talán a cenuot – a kötelező szemérem – miatt. Szerették egymást, mint barátok.
Mitől lett volna boldog? Az epegörcsöktől vagy hangjának elvesztésétől? Életét az édesapja lakásában élte le. Egy diktatúrában, ami rá vadászott. Néha tudta az érzetet kelteni kifelé, hogy sikeres. Ezt bizonyítja, hogy direktortársa, Roth Ernő disszidálása után visszajött volna Németországból. Mert ott elhitte a propagandát, hogy Magyarország megváltozott.
Scheiber Sándor sikere volt, hogy fiatalok számára meg tudta mutatni a zsidóságot, és azok felfedezték a zsidóság útját. De ezt tulajdonképen Ő nem tudta, nem vette észre. Ő azt gondolta, ez a zsidó tudomány sikere. Saját óriási érdemeiről nem is igazán tudott, mert az számára természetes volt, nem érdem.
Gyermekkorában az anyja jobban szerette testvérét, mint őt. Ez bizony egy alapos trauma. „Ő tornászik helyettem”. De Ő rabbi lett, ami korábban tényleg egy státusz volt. Ez a státusz a szeme előtt dőlt össze. A rabbik a hitközségükkel együtt mentek a haláltáborokba. És ez számított nemes viselkedésnek. Ő félt, és nem mert vagy akart együtt meghalni híveivel, elmenekült. Ez a tény egész életében nyomasztotta, megterhelte. Anyámat is nyomasztotta, miért pont ő menekült meg Auschwitzból.
Sok nagy rabbi hagyta magára hitközségét az életmentés ösztönéből. Talán azoknak nem volt lelkiismeret-furdalásuk, de neki volt. Újabb trauma. De főleg, felesége szavai szerint, „aki nem éri el célját az életben, az örökké boldogtalan lesz”. Orvos akart lenni, mint testvére, aki egész életében boldog volt…
Fontos dolgokat tanultunk meg mi, tanítványai a Főnöktől. Ma már újra a példaképem. De az ő gondolatrendszere már nem segítene a rabbiságban, és ma már nem is lennék újra rabbi. Elavult a Főnök igazság- és célrendszere. A Bibliát igenis meg akarom érteni, mint Ő, és meg is akarom magyarázni, mint Ő. De már nem vagyok abban a helyzetben mint Ő, még ha nincs is fotografikus memóriám, és a gyermekkori tanulást, girszá dejánkutét, sem éltem át. Zsidó tudós talán lennék, de nem vagyok. Ma valamennyi vallás papjai, kivéve a muszlimot, összetört tükröt ragasztgatunk össze. A Biblia ma a tudományos kutatás tárgya.
De az emberi bölcsességet, amit tőle tanultam, nem vehetik el tőlem belügyminisztériumi jelentések. Ez pedig az, hogy „egy szemmagasságban kell beszélni az emberekkel”. Megérteni, beleilleszkedni az ő helyzetükbe. Ezt tőle tanultam, szolgaian lemásoltam. Ez volt rabbinikus tevékenységem sikermottója. Valódi nagy sikerekhez vezetett. Népszerű és szeretett rabbi voltam minden közösségemben. Ezt ma minden valahai hitközségem elismeri, kivéve a magyart. Ugyanez vitt a nagy bukásokhoz is, mert a rabbi népszerűségét egy hitközségben sem bírták elviselni az elöljárók. Legfőképp a külvilág elismerését nem.
Amikor felépítettük az új duisburgi zsinagógát, az én nevemet írták a város aranykönyvébe, és nem az elnökét. Bernben én voltam az ország kilencedik embere, nem a hitközségi elnök. A svájci Parlament előtt én mondtam kadist a zsidókért, senki más, sem előttem, sem utánam.
Amikor e viselkedését magamévá tettem, kinevezetlen segédrabbijává lettem. Az embereket, akik hozzá jöttek traumájukkal, csak rám bízta és senki másra. “Patona! C23!” Ebből tudtam, hogy az illető poszttraumás zsidó, akitől őt meg kell hogy szabadítsam, mert ezektől ő menekült. Egy volt közülük. Én is, de még fiatalon.
Együtt kellett érezni az illetővel és onnan már minden mondat segített, mert ott voltam vele traumájában. De eközben felül is kell emelkedni minden fölé és látni a helyzetet. Felülről! Hol tartunk. Mi közeledik felénk. Hogy szabadulunk meg és milyen áldozataink lehetnek. Hol vagyok én és ki vagyok? Mindezt az ő rettentő gyors gondolkodásával megtette. Mivel én erre képtelen voltam, az ő korában burnout-szindrómával kellet megküzdjek. Nem kaptam levegőt…
Ő már az új generációhoz tartozott, mint általában ma mindenki. Álma a Rabbiképző volt . Hogy ezt megszerezze és megtartsa magának. Ez ma sem bűn.
Én pedig a kihalt idealistákhoz tartoztam, akire ő mint konkurenciára fel sem figyelt. Én olyan voltam neki, mint egy szék amire leült.
Róth Ernő pozsonyi jesiva bocher volt. Olyan volt, mint a többi előző igazgató, fotografikus memória nélkül, rengeteg befektetett munkájával. Voltam nála is, megismertem. Levizsgáztatott, tudtomon kívül. Aztán visszaküldött az intézetbe, hogy szerezzem meg a diplomát. Nem hagyta, hogy a Heidelbergi Egyetemre menjek. Azt akarta, hogy rabbi legyek, ne tudós, nem tudom miért. Visszaküldött a diktatúrába. Miért?
Róth Ernő itt soha se tudta volna elvégezni azt a tudományos munkát, amit Németországban elvégzett. Mivel magyar volt, nagyon komoly pozíciót Németországban sem tölthetett be. De az ő tudása nélkül a judaisztikában akkor nem születhettek volna meg azok a művek, amik megszülettek. Ezek soha se lesznek újra kiadva, csak digitalizálva mint lexikon. Minden írása.
A Főnök, mivel példaképem volt, átvettem „tőle” az ő pálya-elképzelését. Annak ellenére, hogy néhány pontján nem értettem vele egyet. Hogy a zsidó tudomány mindenek felett áll. Egy rabbinak az a feladata, hogy a Biblia igazságát terjessze. Hangnemben lehet kritizálni és viccet csinálni belőle, de tartalmilag egyenesen, büszkén kell képviselni. A könyv népe vagyunk, ez axióma, ez világnézet.
Például a zsidó zene jelentőségére vonatkozóan tévedésben volt egész életében. A zenei szaknyelvet nem értette, számára a zsidó zene a buta kántorok világa volt. Ő ezt lenézte. Az ortodox kántorokat különösen. Őket egy lépcsővel a rabbik alá osztotta be. Nála egy rabbi nem léphetett vissza a kántor szintjére. Ezt többször elmondta nekem, mert énekelni tanultam, és a kántori munkát fontosabbnak tartottam mint a rabbiét. Én nem úgy láttam, mint Ő.
Minden, ami közösségalapító, fontosabb, mint ami nem közösségteremtő. Tudományos beszédei nem voltak közösségteremtőek, illetve igen, mert beszélgethettünk alatta. Érteni nem értettük.
A halachát sem tartotta a jövő útjának, aztán hosszú időre az lett. Ismerte jól, de nem tanította. A streng halachikus szombattartás, a szigorú kasrut mára egy szektariánus korláttá vált. Az öregek nem tudják betartani. Utazás nélkül nem tudják elérni gyalog a zsinagógát! Ha nem lehet kóser húst kapni, hát esznek nem kósert, és nem lesznek vegetáriánusok. Vajon ez egy identitás-torzító közösségi belépőjegy? Ez nem lényege a zsidóságnak.
Ezt tőle tanultuk, anélkül, hogy kimondta volna. Kósert tartott otthon, gyakran küldött el szalámiért, húsért, mint sameszát, mert én jó kapcsolatokat ápoltam az ortodoxiával. Nekem ez is megtiszteltetés volt.
Hányan voltak zsidó Nobel-díjasaink közül halachikusan szombattartók és kóser evők? Akikre igazán büszkék vagyunk. Akikre minden zsidó felnéz. Ma a vallásos ortodox zsidó mozgalom nem dísze és fenntartója a zsidóságnak, mint évszázadokon át volt.
Mindezt pályám kezdetén nem így láttam. Szigorúan vallástartóak voltunk feleségemmel, és kóser konyhát tartunk ma is. Gyerekeink viszont megsínylették ezt, mert kóserságunkkal egyedül voltunk mindenhol.
Hogy ő hogy látta ezt, nem tudom, mert ki nem mondta soha. Ereje fogytán taxival jött a templomba, de ezt senki nem vetette a szemére. A zsidó templomok a centrumokban vannak. A zsidók lakhelyei pedig a periférián. Nekünk Jiduval (Deutsch Róbert) otthont adott a menza melletti két kis szobában.
Igen, a rabbinak, neki ott kell lakni a közelben. Ha nincs szolgálati lakásunk, hosszú egészségügyi sétákat jelentett nekünk. Az idealista rabbiknak, mint én, üvegből van a zsebük. Ezt várja el tőlük a közösség. De ebből a fajtából is egyre kevesebb van. Ha egy bizonyos mozgalom biztosítja számukra a közelben lakást, ennek a mozgalomnak már el is vannak kötelezve. A rabbi a charedi mozgalmakban „kis király”. A zsidóságban nem. Beleszólhat a családok privát életébe. Egy minidiktatúra. Régen ez természetes volt. Ma már csak a charediknél. A zsidók vallásukból eredően demokraták.
A Főnök nem volt ortodox rabbi, ha ugyan egyáltalán rabbinak tartotta magát. Csak a zsidó tudománnyal volt házasságban. „A hit számunkra a szabad választást jelenti” – tartotta.
Hakol bidé shamajim chuc mijirat shamajim. Minden Isten kezében van, kivéve az Istenfélelmet.
Újra a holokauszt éveiben élünk, csak más körülmények között. Ez a helyzet, ami egyre inkább uralkodóban van, nem felel meg a hit alapeszményének – a szabad választásnak.
Egy valamiről volt meggyőződve, hogy ő a Rabbiképző igazgatója, és ezért bárkinél magasabban áll. Megmondhatja szabadon a véleményét erről a katedráról. Mert a Rabbiképző számára a világ csúcsa volt. Az Egyházügyi Hivatal, a Hitközség, és a BM folyton tudtára adta, hogy egyáltalán nem.
Azóta minden megváltozott. A „hitközség” fogalma is. Régen egy védelmet nyújtó szociális közösség volt. Ma inkább egy veszélybe sodró helyszín, ahol a muszlimok bombatámadásokat hajtanak végre, mert az egyes zsidókat csak itt érik el.
Példaképemül Scheiber Sándor rabbi alapállását választottam: a Biblia igazolásán kell munkálkodjak, és azt kell kutassam. A Biblia igazolásán azonban a semleges tudománynak kell munkálkodnia!
A Főnök mindenről tudott. Mégsem vette el tőlünk a szabad választás lehetőségét. A cionista küzdelmet, az ortodox küzdelmet vagy egyéb küzdelmet, pl. az enyémet az altalános emberi jogokért. Nem támogatta tudatosan ezeket küzdelmeket.
Ha ma élne, nem tudna konkurálni a computer kereső gépeivel. Az akkori angolnyelvűsége is ma mindennapos. Utódját, Schweitzer József főrabbit, élete végén tanítványai letaszították a pozíciójából. Szerencséje volt, hogy őt nem. Ez a könyv is egy késői leszámolás a Mesterrel. Freud szerint, ez az, ami a legtöbbször a „nagyokkal” történik, ha már nem elég erősek, mint az állatvilágban..
Tudomásul kell venni: senki sem tökéletes. Még nagyobb lett volna, ha ez a pár hibája nem lett volna. Sok hibája helyett én csak az érdemeit látom. Amikor kivándorlási kérelmet adtam be Izraelbe, levelet kapott az Egyházügyi Hivatalból, hogy dobjon ki az intézetből. Behívott az irodájába és a szemem láttára összetépte a levelet. A hibáit a rá nehezedő nyomásnak tudom be. A holokausztban és a diktatúrában is mindenki próbálta az életét menteni.
Érdemei tagadhatatlanok: egy egész generációt segített hozzá, hogy identitását, nemzeti büszkeségét megtalálja. Ezért üldözték, joggal az ő szempontjaik szerint. De mi szempontunk szerint most felszabadulásunk után le kell őket leplezni. A valódi bűnösöket. Valószínűleg haláluk után.
Egy viccel zárom mint ő tenné. Az öreg örmény haldoklik. “A zsidókra vigyázzatok!” – mondja a körülálló családnak. “Tessék? Apa, nem értünk téged.” “Ha a zsidókkal végeznek, mi jövünk!”
Veszprémy László Bernát: Hét verem. Scheiber Sándor küzdelmei a kádári állambiztonsággal. Budapest, Jaffa, 2025. 3
Még egyszer Scheiberről – rövid válasz Polnauer Sándor Dávid főrabbinak
Veszprémy László Bernát
Polnauer Sándor Dávid nyugalmazott főrabbi hosszas recenzióval tisztelte meg legutóbbi, a Jaffa Kiadónál megjelent könyvemet, a Hét verem című munkát, mely Scheiber Sándor küzdelmeiről szól a kádári állambiztonsággal. A recenziónak a Kol Israel zsidó folyóirat biztosított közlési felületet, ahová magam is rendszeresen írok. Polnauer rabbinak köszönöm, hogy alaposan elolvasta a könyvemet, és köszönöm a folyóiratnak, hogy (ismét) ezzel a témával foglalkoznak.
A kérdéses recenzió szerintem nem csak azért értékes, mert jogos, megszívlelendő kritika van benne, hanem azért is, mert Polnauer az „élménygeneráció” tagja. Azokat az embereket, akiket én csak a forrásokból és a szemtanúkkal készült oral history interjúkból ismerhettem meg, ő személyesen ismerte. Így meglátásai különösen fontosak, egyenesen forrásértékűek. Természetesen gyakori jelenség, hogy aki szemtanú volt, kevéssé hagyatkozik a primer levéltári forrásokra, hiszen úgy érzi: nincsen szüksége dokumentumokra, hogy megértse azt, amit maga is átélt. A történész viszont bizonyos értelemben a források szolgája: nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja őket, és ha valamit egyszer már elolvasott, a „visszatartás”, az öncenzúra nem járható út. Lehet és kell kritizálni az állambiztonsági forrásokat. Mint ahogyan Bollobás Enikőnek írt válaszomban is jeleztem: azt gondolom, a kötetben sokszor kritizáltam az állambiztonsági jelentéseket, de látom, hogy egyes olvasók még több ilyen kritikát, kételyt, figyelmeztető kitételt szerettek volna látni. Az igény teljességgel jogos, és a jövőben még körültekintőbben fogok eljárni. Nem lehet eleget kritizálni a korabeli állambiztonság működését: a bűnösök természetesen a BM tartótisztjei és a lelkes, önkéntes ügynökei voltak, nem pedig az áldozatok.
A recenzióhoz még egy apró megjegyzést kell fűznöm. Polnauer rabbi azt írja, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagából „még egy dokumentumot sem hoztak nyilvánosságra”. Ezzel szemben a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában az anyag jelentős része elérhető (micsoda véletlen, az ÁEH ún. „általános” iratanyaga történetesen pont 666 dobozra rúg). A zsidó vonatkozású anyagokat magam is igyekeztem átnézni, azokból számos helyen idézek a könyvben.
Összességében még egyszer köszönöm a recenziót, mely úgy fogalmazta meg a kritikát, hogy abból magam is sokat tanultam, és közben megőrizte azt a hangvételt, melyen véleményem szerint a történelmi diskurzusnak zajlania kellene.
A szerző
