Ahhoz, hogy megértsük Spykmant, először a klasszikus európai hatalmi dinamikát kell megértenünk. Ez pedig nem más, mint a Balance of Power (hatalmi egyensúly), ami az 1815-ös Bécsi Kongresszustól az első világháború kitöréséig egész jól szabályozta a rendszert.
A lényeg az volt, ha egyetlen állam túlsúlyra tesz szert, az fenyegeti a többiek szuverenitását. A stabilitást pedig úgy lehet elérni, ha a többi állam koalícióra lép a potenciális hegemón hatalommal szemben.
A főmachinátor Nagy-Britannia volt, mert nem volt közvetlen területi követelése a kontinensen, viszont létérdeke volt, hogy egyetlen hatalom se váljon hegemónná, mert az veszélyeztette volna a brit tengeri és kereskedelmi dominanciát.
Hogy működött ez a gyakorlatban? Amikor Franciaország pl. a napóleoni háborúkkal túlságosan megerősödött, akkor az Orosz Birodalmat támogatta és pénzelte Párizs ellenében. Amikor a krími háborúban Szentpétervár akart megerősödni, akkor Franciaországgal lépett szövetségre, és katonailag támogatta a Habsburg Monarchia diplomáciai pozícióit is, hogy visszaszorítsa az oroszokat.
Mi biztosította ezt a jólműködő rendszert? A vesztfáliai béke, amikor is a Német-római Birodalmat sok-sok kis hercegségre meg fejedelemségre osztották.
Mikor borult fel először a rendszer? 1871-ben a német egységgel, mert létrejött a kontinens szívében egy olyan hegemón, amellyel a balance of powert már nem lehetett üzemeltetni.
Részben ez volt az oka az első és második világháborúnak.
Az USA nem jófejségből lépett be az első és a második világháborúba, hogy megmentse az európai kultúrát az Eiffel-toronnyal vagy az Uffizi Képtárral, hanem Spykman elmélete miatt. Nyugat-Európa az Egyesült Államok legfontosabb külső ütközőzónája.
Vagyis, az Egyesült Államok földrajzi helyzete nem abszolút biztonságos, hanem sérülékeny. Ha egyetlen tengeri vagy szárazföldi nagyhatalom, anno a náci Németország vagy később a Szovjetunió képes lett volna integrálni és az ellenőrzése alá vonni a Rimland (Peremvidék) teljes erőforrásait és népességét, az USA geopolitikai bekerítés alá került volna.
Ez volt a lényege a Marshall-tervnek is. Fel kellett tőkésíteni Franciaországot meg Olaszországot annyira, hogy a szovjet támogatottságú olasz meg francia kommunista pártok ne nyerhessenek a választásokon, mert akkor beindul a dominóelv, és Sztálin a Corsen-foknál rebegtette volna a pilláit Trumanra – és az már régen rossz lett volna.
Mi volt még egy fontos kérdés? Mi legyen Németország sorsa? Még ha szörnyen is hangzik, Németország kettévágása stabilizálta az európai erőviszonyokat, de a berlini fal leomlásával ismét felborult az egyensúlyt.
Mikor mindenki örömtáncot lejtett a Brandenburgi kapunál, ki volt az egyetlen politikus, aki nem volt felhőtlenül boldog? Margaret Thatcher, mert értette Európa egyensúlyának a csízióját.
Miért érdekes ez mára? Mert paradox módon Németország egyesítése és gazdasági erejének növekedése a később bekapcsolódó olcsó orosz energiával elsősorban az amerikai ipart kezdte el veszélyeztetni. Vagyis az USA két legfontosabb stratégiai célja Európában ennek a két hatalomnak a szétválasztása és szisztematikus meggyengítése volt.
Miért kezdtem a cikkemet a balance of power elméletével?
Mert ha Európában a NATO de facto nem is, azonban de jure meggyengül, vagyis az USA részlegesen ki akarna vonulni Európából, az európai politikusoknak még mindig ott marad a lehetőség arra, hogy visszaállítsák a klasszikus hatalmi erőegyensúlyt, és kiegyezzenek Oroszországgal.
Igen ám, de megint csak van egy csavar a történetben.
Amíg Párizs vagy Berlin hajlana a kiegyezésre, mert Oroszország nem jelent számukra egzisztenciális veszélyt, és Moszkva hagyományosan a balance of power része, addig a balti államok vagy Lengyelország a történelmi traumáik miatt nem hajlandó.
Viszont már az USA sem a régi, a birodalmi túlterjeszkedése, az ipari kapacitásának csökkenése és a hegemón Kína megjelenése miatt az erőforrásait a Csendes-óceáni hadszíntérre akarja csoportosítani, ezért ő is egy igen markáns kényszerpályán mozog, mind Európában, mind a Közel-Keleten.
Európában is próbálja csökkenteni a költségeit, racionalizálja a legkritikusabb Peremvidék védelmét, a bázisait áthelyezi Berlinből Varsóba, a Fulda-rést megspórolja a Suwałki-folyosóval.
Ezzel viszont beindul Európa hosszú távú polarizációja, a kérdés meg továbbra is az, hogy amit az USA megspórol a révnél, vajon elveszíti-e a vámnál? És mi, a méloszi kisállamok, hogyan tudjuk pozícionálni magunkat ebben az új helyzetben?
A szerző
