Ma hajnalban elindultam Ukrajnába, Umánba a breszlávi Nachman rabbi sírja felé. Egy nem túl meggyőző, de azért üzembiztos kisbusszal és három, annál meggyőzőbb barátommal. A Ros Hásánát, a zsidó újévet a rebbe sírjánál ünnepeljük. De nehogy azt gondold, hogy egy elhagyott zsidótemetőben magányosan szomorkodunk. Ez ugyanis leginkább a világ legnagyobb ortodox zsidó rave partyja. Néhány száz kilométerre az orosz fronttól, idén negyven-ötvenezer emberre számítanak. Egy légiriadó app-pal a telefonon, mi is elindultunk, mert meg akartuk ízlelni, mi ez az erő, ami ilyen a hatalmas tömeget minden évben idevonz.
Umán Ros Hásánákor a világ egyik legmisztikusabb pontja. Egy hászid Burning Man, ahol tízezrek töltenek együtt napokat, táncolva, imádkozva, énekelve, néha szinte transzban, az 1810 óta halott rabbi Nachman ígéretében bízva. A breslavi hászidizmus alapítója, magának a nagy Báál Sém Tovnak dédunokája volt, és talán az egyik legkülönösebb figura az egészen különös figurákkal teli hászid világban. Nem született utódja, így a breslaviaknak a mai napig nincs élő rebbéjük, ezért jiddisül „tojte hászidimnak”, vagyis halott hászidoknak hívják őket.
Hogy egy ilyen nagy hatású rebbe miért pont itt, egy ukrán kisváros régi temetőjében fekszik? Ehhez vissza kell lépnünk 1768-ig, amikor kitört a kolijivscsinaként ismert felkelés. Pravoszláv ukrán parasztok lázadtak fel a katolikus lengyel földesurak és a zsidók ellen, akiket a gyűlölt uradalmi rend kiszolgálóinak láttak. A lázadók bevették Umánt, ahová a környék lengyel nemesei és zsidói menekültek, és lemészárolták őket. Hogy pontosan hányat, azt máig vitatják. A zsidó hagyomány több ezer, akár húszezer áldozatról, a modern történészek ennél kevesebbről beszélnek. Az biztos, hogy a város régi zsidó temetője egy hatalmas, névtelen tömegsírrá változott. Később ez lett Nachman élete utolsó tudatos döntésének is a színhelye. 1810-ben, már a tüdőbaj végső szakaszában, néhány hónappal a halála előtt szándékosan költözött Umánba. A hagyomány szerint, amikor meglátta a temetőt, csak annyit mondott, milyen jó lenne itt feküdni. Arthur Green Nachman-kutató szerint a rebbe azért választotta Umánt, hogy a mártírok közé temessék, és ezeknek a meggyilkolt, elfelejtett zsidóknak a lelkén munkálkodhasson. Nála a halál nem a vég volt, hanem egy feladat, hiszen az egész élete arról szólt, hogy a legmélyebb, legreménytelenebb sötétségből is fel lehet emelni valamit az örömbe. Még a halálában is ezt akarta folytatni, lehajolni a névtelen áldozatokért. Umán kapcsán tett egy prófétikus ígéretet is: aki Ros Hásánákor eljön a sírjához, elmond tíz zsoltárt a megfelelő sorrendben (tikun hákláli), és ad egy kevés cedakát (adományt), azért ő majd közbenjár a túlvilágon. ennyi az ígéret.
És ezért a néhány mondatért kelnek útra minden évben zsidók tízezrei, és verekszik át magukat Ukrajnán, hogy eljussanak Nachman sírja közelébe.
A hászid misztikusok történetei tele vannak megmagyarázhatatlan, néhol naiv, néhol romantikus, néhol egészen abszurd mozzanatokkal. Végül is ezért misztikusok. Ilyen a Nachman köré szerveződött mozgalom eredettörténete is. A főszereplője rabbi Nachmannál több mint száz évvel később,1888-ban tTbériáson született Jiszráél Ber Odesszer, aki fiatalon a breslavi hászidok egyik első szentföldi követője lett. 34 évesen történt meg vele, ami az egész további életét meghatározta. Támuz 17-i böjtnapon, a gyengeség és az éhség miatt nem bírta tovább és étel után nyúlt, ettől lelkileg összeomlott. Úgy érezte, elárulta istenét, elárulta a rebbéjét, és innen nincs számára visszaút. Öt napig imádkozott kétségbeesetten. az ötödik napon azonban ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a saját, kulcsra zárt könyvszekrényéből kivegyen egy régi könyvet, amiből egy kézzel írt cédula hullott ki, ez állt rajta: „Nagyon nehéz volt lejönnöm hozzád, drága tanítványom. Azért jöttem, hogy elmondjam: nagy örömöm telt benned. és azt mondom neked, a tüzem égni fog a messiás eljöveteléig. Légy erős és bátor a szolgálatodban.” Aztán egy rejtélyes utalás következett a megváltásra, amit csak kitartó, elmélyült munkával lehet megfejteni. A legborzongatóbb rész, mintegy bizonyítékként a végére maradt: „A jel az, hogy támuz 17-én azt mondják majd rólad, nem böjtöltél.” És alatta a semmivel sem összetéveszthető aláírás: Na Nach Nachma Nachman Meuman.
A név betűről betűre nyílik ki, a „Meuman” pedig kettős értelmű, egyszerre jelenti azt, hogy „Umanból való“, és azt, hogy „akiben megbízhatsz“. ebből lett a breszlavi Na-nach meditációs mantra, egy szinte végtelenül ismételhető ritmus.
A cédula története azóta saját életet kezdett élni. Hogy valóban rabbi Nachmantól származik-e, arról a mai napig vitatkoznak. Odesszer hívei persze szentségként őrzik, és maga Odesszer is élete végéig meg volt győződve arról, hogy a rebbe száz év távolából üzent neki az időn át. A történetből mozgalom lett. a „Na Nach Nachma Nachman Meuman” ma ott van izraeli graffitiken, matricákon, furgonokon, hoodie-kon, hatalmas horgolt kipákon, és gyakorlatilag mindenhol, ahol breszlaviak megfordulnak.
Nachman két legismertebb verssora sláger lett, talán nincs is olyan hagyománytisztelő zsidó, aki ne ismerné. A „Kol háolám kuló geser cár meod” (az egész világ egy nagyon keskeny híd, ám a lényeg az, hogy egyáltalán ne félj, ne rettenj meg) és a „Micvá gedolá lihjot b’szimchá támid” (hatalmas jótétemény/parancsolat, ha az ember mindig boldog), és a a rebbénél az öröm, boldogság nem egyszerűen hangulat, inkább egy ön- és közösségvédelmi fegyver. A tánc, a taps, a jókedv valahogy mindig megédesíti a kilátástalan helyzetet. Persze nem oldja meg a problémát, csak átsegít rajta. A rebbe metódusa az volt, hogy kiment magányosan a mezőre, és nem formális könyörgéssel, csak saját szavaival elbeszélgetett Istennel, mint egy régi barátjával. Talán az elképzelhető egyik legcsendesebb és legintimebb fohász ez. És ő, aki ezt tanította, kétszáz évvel később a világ egyik leghangosabb zsidó ünnepének középpontjában fekszik, látszólag szinte a tökéletes ellentéte egymásnak. Pedig épp az ellenkezője igaz. A hangfalak, rave, tánc, közösen üvöltött imák, egymásba kapaszkodó zsidók, együtt, félelem nélkül, boldogan, önfeledten végigdübörögnek a világot jelképező nagyon keskeny hídon, és itt eszükbe sem jut félni. Inkább egy csendes, magányos rabbi gondolatait zengik mindig örömükben. Mintha a ma élő és az egykoron itt élt és halt zsidók millióinak közös, halk suttogásából nőtt volna ki rabbi Nachman ígérete, a túlvilági közbenjárást érdemlő hangzavar. Ennél misztikusabbat még elképzelni is nehéz.
Sáná tová, az Umán felé vezető útról, a Kamenyec-Podolszk-i vérmezőkön át. Remélem, csütörtökön biztonságban megérkezünk.
A szerző
