Javier Milei argentin elnök, aki a világon az egyik leglelkesebb támogatója Izraelnek, a zsidó népnek és a Tórának, nemrég valami rendkívülit mondott Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökről, amit minden izraeli hallania kellene.
Mikor felszólalt az ENSZ-ben, Milei New Yorkban tartott beszédében Netanjahut „rendkívüli vezetőnek” nevezte, akinek geopolitikai víziója van.
De aztán ennél jóval tovább ment.
Milei szerint Netanjahu úgy érti a mai világban zajló „kulturális harc” összefüggéseit, „ahogyan azt a világon nagyon kevesen teszik”, és konkrétan megemlítette Donald Trumpot, Marco Rubiót és Scott Bessentet azok közül az amerikai politikusok közül, akik szintén értik.
Aztán kijelentette, hogy kétli, hogy Izrael Netanjahu nélkül még létezne, és arra figyelmeztetett, hogy Izrael eltűnése veszélybe sodorná Európát és az egész nyugati világot.
Ez sokkal több, mint egy dicséret Netanjahu számára.
Milei azt állítja, hogy Netanjahu megérti, mi is valójában ez a háború.
Ahhoz, hogy megértsük Milei kijelentését, meg kell értenünk, mit ért ő a „kulturális harc” alatt.
Milei évek óta figyelmeztet arra, hogy a nyugati civilizáció ideológiai háborút vív legfontosabb értékeiért. Azzal érvel, hogy a radikális baloldali és posztmarxista eszmék nem elsősorban hadseregek révén, hanem intézmények – egyetemek, média, kormányzati bürokrácia, nem kormányzati szervezetek, nemzetközi szervezetek és a kultúra – segítségével jutottak hatalomra.
Kifejezetten hivatkozott Antonio Gramsci kulturális hegemónia-elméletére – arra az elképzelésre, hogy a politikai átalakulás a kulturális dominanciát követi –, és azzal érvelt, hogy a baloldal sikeresen átvette az irányítást azok felett az intézmények felett, amelyek meghatározzák, hogyan értelmezik a társadalmak az igazságot, az igazságosságot, az erkölcsöt, sőt a jót és a rosszat is.
De az alábbiak miatt különösen fontos Milei világnézete Izrael számára:
Tisztában van azzal, hogy Izrael és a zsidó nép e kulturális háború epicentrumában áll.
A Holokauszt Emlékezete Nemzetközi Szövetsége idei gyűlésén Milei összekapcsolta a „sinah” (gyűlölet) fogalmát a Sínai-heggyel, ahol a zsidó nép megkapta a Tórát.
Ezt követően rendkívüli kijelentést tett:
„Az antiszemitizmus elleni küzdelem nem csupán egy nép védelme; hanem a civilizációnk alapját képező erkölcs védelme is.”
Azt is kijelentette:
„Izrael a Nyugat bástyája.”
Gondoljunk csak bele.
Milei összekapcsolja a Sínai-hegyet, a bibliai erkölcsöt, a zsidógyűlölő antiszemitizmust, Izraelt és a nyugati civilizáció túlélését.
És úgy vélem, hogy ennél is mélyebb dolgot érint.
Ez végső soron a bibliai erkölcs elleni háború…
A nyugati civilizáció nem a semmiből teremtette meg erkölcsi alapjait.
Az emberiség teremtette b’celem Elokim, Isten képmására.
Olyan erkölcsöt, amely az uralkodó fölött áll.
Az élet szentségét.
A családot.
A felelősséget.
Az igazságosságot.
A zsarnokságtól való szabadságot.
Azt az elképzelést, hogy még egy király is felelős valami magánál magasabb rendűnek.
Ezek olyan bibliai eszmék, amelyek a zsidó népen keresztül kerültek be a történelembe, és mélyrehatóan formálták a nyugati civilizációt.
Milei maga is egyre gyakrabban használ ilyen kifejezéseket. Davosban a Tóra Fáraóról és Mózesről szóló elbeszélését idézte, hogy leírja a zsarnokság és a szabadság közötti küzdelmet. Lelki tanácsadója, Shimon Axel Wahnish rabbi szerint Milei a judaizmust és Mózest a „szabadság felé vezető kulturális és szellemi forradalom” megtestesítőjének tekinti.
Ez segít megmagyarázni Milei rendkívüli vonzódását a Tórához és a zsidó néphez.
Mert zsidó szemszögből nézve ez a kulturális küzdelem végső soron mélyebb a baloldal és a jobboldal ellentéténél.
Küzdelem akörül, hogy az ember csak az embernek tartozik-e felelősséggel, vagy létezik-e egy mindannyiunk felett álló, Isten által létrehozott erkölcsi rend.
Egy olyan kultúra, amely kizárja Istent, végül az intézményeket irányító ideológia szerint fogja újradefiniálni az erkölcsöt, ahogyan azt ma a „progresszív” baloldal teszi.
Az igazság narratívává válik.
A felelősség áldozattá válik.
A család azzá válik, aminek a társadalom ma tartja.
A nemzeti identitás lebontandó dologgá válik.
Az ősi bibliai erkölcs pedig a „haladás” akadályává válik.
Ezért hiszem, hogy ez a kulturális forradalom végső soron lázadás Isten ellen.
És ez segít megmagyarázni, miért áll Izrael ennek az epicentrumában.
Miért Izrael?
Miért vált ki egy apró zsidó állam ilyen megszállott dühöt az egyetemi kampuszokon, a nemzetközi szervezetekben és a nyugati utcákon?
Olyan mozgalmak, amelyek állítólag teljesen más kérdésekkel foglalkoznak, miért találnak újra és újra egymásra az Izrael iránti ellenségesség révén?
Milei maga is beszél arról, amit ő „a radikális baloldal és az iszlamista terrorizmus közötti hallgatólagos szövetségnek” nevez.
Mások, köztük én is, ezt vörös-zöld szövetségnek hívjuk: a forradalmi baloldal és a dzsihadista iszlám.
Az általuk végső célként kitűzött társadalomról alkotott elképzeléseik mélyen eltérőek. Milei mégis azzal érvel, hogy közös bennük a nyugati civilizáció gyűlölete.
Izrael pedig szinte mindent képvisel, amit ez a kulturális forradalom elutasít.
Mi ősi, a történelemben gyökerező nép vagyunk.
Őshonos nemzet, amely egy meghatározott hazában gyökerezik.
Egy Istenben gyökerező civilizáció.
Egy nép, amely 2000 év után visszatért őseink földjére, újjáélesztette ősi nyelvünket, és újjáépítette a zsidó szuverenitást.
Izrael élő bizonyítéka annak, hogy a gyökerekhez kötődő identitás és a modernitás nem feltétlenül állnak ellentétben egymással.
Nem töröltük ki magunkat azért, hogy csatlakozzunk a modern világhoz.
Hazaértünk.
Úgy vélem, éppen ebben nem értik meg sokan – még sok izraeli sem – saját történetünk jelentőségét.
A zsidó nép nem csupán egy újabb nemzet, amely történetesen 1948-ban országot alapított.
Mi álltunk a Sínai-hegyen.
Mi hordoztuk a Tórát többezer éves száműzetésen át.
Mi mutattuk meg az emberiségnek az egy Istenbe és egy transzcendens erkölcsi rendbe vetett hitet.
És most visszatértünk éppen arra a földre, amelyen a Tóra elképzelte, hogy a zsidó nemzet élje nemzeti életét.
Ez Izraelnek olyan szerepet ad, amely messze túlmutat a zsidók életben tartásán.
Lehetőségünk van arra, hogy bibliai nemzeti identitásunkat visszahozzuk a történelembe: hogy a mi földünkön éljünk, héberül beszéljünk, megvédjük magunkat, és olyan társadalmat építsünk, amely a zsidó értékekben gyökerezik.
Ez nem azt jelenti, hogy bárkit is kényszerítenénk a vallásosságra.
Azt jelenti, hogy emlékezzünk arra, kik vagyunk.
A zsidó identitás megerősítését.
Kapcsolatunk megerősítését Istennel és a Tórával.
Az Izrael földjéhez fűződő ősi kötődésünk megerősítését.
Mert a judaizmust soha nem csupán egy olyan vallásnak szánták, amelyet magánjelleggel gyakorolnak a zsinagógában vagy otthon.
Mi egy nemzet vagyunk.
Tóránk van.
Földünk van.
Küldetésünk van.
És ezért hiszem, hogy egy erősebb, zsidó Izrael az emberiség egyik leghatásosabb válasza lehet erre a kulturális forradalomra.
A nihilizmusra a válasz: az értelem.
A gyökértelenségre a válasz: a gyökerekhez kötődő identitás.
Az erkölcsi relativizmusra a válasz: az erkölcsi egyértelműség.
A bibliai civilizáció elutasítására a válasz: egy zsidó nép, amely büszkén éli meg bibliai identitását bibliai hazájában.
Ez az, amit jelent a „nemzetek világossága”.
Milei megérti ezt!
Talán ez magyarázza Milei rendkívüli szeretetét a judaizmus iránt.
Ő olyan elnök, aki tanulmányozza a Tórát, nyíltan beszél a Teremtőről, rendszeresen felkeresi a lubavicsi rebbe nyughelyét, és beszélt arról is, hogy mi vonzza a judaizmusban.
Megérti, hogy a zsidók védelme nem csupán a zsidók megvédéséről szól.
Hanem azokról az erkölcsi alapokról, amelyekről úgy véli, hogy lehetővé tették a nyugati szabadságot.
És ugyanebben a fényben látja Iránt is.
Milei egyértelműen kijelentette, hogy Irán nem csupán Izrael ellensége, hanem a Nyugaté is. Dicsérte Netanjahut és Trumpot mint olyan vezetőket, akik hajlandók szembeszállni azzal, amit ő az iráni rezsim terrorizmusaként ír le, miközben mások haboznak.
Így tehát összeilleszkednek a mozaik darabjai.
Irán az egyik front.
A dzsihadista terrorizmus a másik.
A nyugati civilizáción belüli ideológiai harc a harmadik.
Izrael pedig ezeknek a metszőpontjában áll.
Éppen ezért olyan fontos Milei dicsérete Netanjahu felé.
Milei úgy véli, hogy Netanjahu átlátja az egész harctér képét.
Nem csak Teheránt.
Nem csak Gázát.
Nem csak a Hezbollahot.
Hanem az eszmék harcterét is.
Az izraelieknek meg kell érteniük, mi forog kockán!
Ez az a beszélgetés, amelyet az izraelieknek le kell folytatniuk, amikor Netanjahuval szembeállítják Eizenkotot és a középbaloldali többi pártvezetőt, akik a helyére pályáznak.
Mert Netanjahu középbaloldali ellenfelei nemcsak hogy nem értik ezt a tágabb kulturális csatát, hanem aktívan képviselik azokat a politikai és intézményi erőket, amelyek Izraelben a progresszív céljaikat követik. Éppen ezért Netanjahu leváltása veszélybe sodorná Izraelt, és elősegítené pontosan azt a kultúrharcot ellenünk, amiről Milei beszélt.
A politikai baloldal pártvezetőivel ellentétben csak Netanjahu érti meg, hogy Izrael nem csupán egy újabb nyugati demokrácia, amely véletlenül héberül beszél.
Csak Netanjahu érti meg, hogy Izrael egy ősi nép szuverén megnyilvánulása, amely visszatért ősi hazájába.
Csak Netanjahu érti meg Irán Izrael iránti ellenséges magatartásának ideológiai dimenzióját.
Csak Netanjahu érti azokat a progresszív kulturális erőket, amelyek az egyetemeken, a nemzetközi intézményekben, a nem kormányzati szervezetekben és a médiában érvényesülnek.
Csak Netanjahu érti, miért törekszik az összes radikális baloldali és dzsihadista mozgalom a zsidó állam delegitimálására.
És csak Netanjahu érti, hogy Izrael zsidó identitásának megerősítése előny, nem pedig valami, amit Izraelnek a minimumra kell csökkentenie a nemzetközi elfogadottsága érdekében.
Netanjahu balközép ellenfelei közül, akik Izrael vezetésére pályáznak, senki sem érti ezt a tágabb értelemben vett civilizációs küzdelmet. Sőt, ahelyett, hogy harcolnának azok ellen a progresszív kulturális erők ellen, amelyekre Milei figyelmeztet, ők éppen ezeket az erőket támogatnák aktívan Izraelben.
Milei nyilatkozata egy olyan kérdést vet fel, amely messze túlmutat egy izraeli választáson.
Izraelnek olyan vezetőkre van szüksége, mint Milei és Netanjahu, akik megértik, mi is valójában Izrael, és mivel állunk szemben.
A rakéták valósak.
Irán valós.
A dzsihadista terrorizmus valós.
De az eszmék is fegyverek.
A zsidó nép túlélte a birodalmakat, a száműzetést és az üldözést, és visszatért Jeruzsálembe, Júdeába és Szamáriába, hogy újjáépítse nemzeti életünket.
Most az a kihívásunk, hogy ne meneküljünk el attól, akik vagyunk.
Hanem hogy még mélyebben azzá váljunk, akik vagyunk.
Egy zsidó nemzet.
Izrael földjén.
Egységben a Tóránkkal, Istenünkkel, történelmünkkel és küldetésünkkel.
És talán Javier Milei megértett valamit, amit túl sok zsidó elfelejtett:
A zsidó nép nem mellékes szerepet játszik a szabadságszerető világért folyó küzdelemben. Mi vagyunk az a nemzet, akire rábízták a kulcsokat, hogy segítsünk megmenteni.
El kell vállalnunk ezt a küldetést.
Ez az, amit valójában jelent a sorsunk beteljesítése, hogy a nemzetek világossága legyünk. Ez a tikun olam b’malchut Shakai!!! (És jobbá teszed a világot (לתקן עולם) isteni uralmad alatt.”)
A szerző
