Egy izraeli városban élő volt ÁVH-s tiszt, a magyar hírszerzés és a Sin Bét: ebből a különös háromszögből bontakozott ki a Kádár-korszak egyik legbizarrabb izraeli kémügye. A magyarok „Pelfé” fedőnéven éveken át próbáltak hírszerzési kapcsolatot építeni vele – miközben egyre több jel utalt arra, hogy talán éppen ő figyeli őket.
Ravasz Gyula 1924-ben született Pécsett, mezőgazdasági főiskolát végzett, a holokauszt alatt munkaszolgálatos volt. 1946-ban a HM Katonapolitikai Osztályára került dolgozni, ahol a „támadólagos elhárításnál” tevékenykedett „angol vonalon”. 1949-ben leszerelték, mert egyik fiútestvére, Károly nyugatra disszidált, ám Gyula ezt követően is a BM kapcsolata maradt. 1956-ban még fegyverrel védte a rendszert, ám 1957-ben gazdasági bűncselekmény vádjával ítélték 1,5 év börtönbüntetésre. Az ítélet elől Izraelbe menekült. 1960-ban rokonainak írt leveleiben – melyekről nyilván feltételezhette, hogy figyelik – arról írt, hogy ugyan állást kapott az izraeli mezőgazdasági minisztériumban, ám mégis szeretne hazatérni. A jelzést a magyar oldal vette, és úgy döntöttek: Izraelben megkeresik a volt ügynököt, nem utolsósorban azért, mert jellemzése szerint „politikailag megbízható, a szocialista rendszer híve”, és „korábban hivatásos hírszerző tiszt volt, szakmailag képzett”. A jellemzésre később valaki más tollal ráírta: „Politikai beállítottsága kétes, nem ismerjük.” Mindez nem meglepő annak tükrében, hogy Ravasz egyike volt a kádári hírszerzés Izraellel szembeni tevékenysége történetének egyik legkülönösebb „kétkulacsos” ügynökeinek, akinek balul elsült esete kapcsán még évekkel később is az ügy „tanulságait” összefoglaló, oktató jellegű dokumentumok születtek.[1]
Rossz Gyula rendőrőrnagy, hírszerző rezidens 1960 decemberében az észak-izraeli Akkóban találkozott Ravasszal. Ravasz letaglózó hírekkel fogadta: szerinte a Sin Bét árgus szemekkel figyeli a tel-avivi rezidentúrát,[2] egyes kollégákat fotó szintjén ismernek. Ezt onnan tudja, hogy miután levélben felvették vele a kapcsolatot, beidézte őt a Sin Bét, amely már korábban ismerte őt. Voltaképpen az izraeli elhárítás már 1957 tavaszán alaposan kihallgatta: már a hajón kiszűrték, és pontosan tudták, hogy az ÁVH volt tisztje. De nem csak ezt tudták róla, hanem azt is, hogy milyen ügyekben volt érintett: tudtak róla, hogy részt vett Sarlós László zsidó származású ÁVH-s kiszorításában, és leszidták, hogy anno terhelő vallomást tett Sarlósra. (Ravasz felvetette, hogy talán azért voltak ilyen jól informáltak és szigorúak az izraeliek, mert Sarlós titokban nekik dolgozott). Nemrég újra behívták, kihallgatását magyarul beszélő sinbétesek végezték, és figyelmeztették: a magyarok újra be akarják szervezni őt. Ravasz ezt követően jólértesült stílusban kioktatta a magyar hírszerzőket: „Meglehetősen primitív módszerekkel dolgozunk Izraelben”, majd kérte, hogy „ne játsszunk mi az ő biztonságával”.[3] Mindez hatásos volt: a magyarok megszeppentek, elfogadták, hogy Ravasz mindent jobban tud náluk, és hagyták, hogy ő határozza meg tartásának feltételeit.
A budapesti központ óvatosabb volt: ők úgy látták, nem tudták megnyugtatóan tisztázni a tel-avivi rezidensek a dekonspiráció mértékét és Ravasz együttműködésének kiterjedését az izraeli elhárító szervekkel. Ezért „magukhoz akarták láncolni” a potenciális ügynököt: azt akarták, hogy jelentést adjon egy olyan témában, ami kompromittálja őt az izraeliek előtt. „A feladatok iránya az izraeli elhárító és hírszerző szervek tevékenységének, módszereinek és célkitűzéseinek tanulmányozását célozzák, továbbá azoknak a kapcsolatainak feldolgozását, amelyeken keresztül közvetlenül, vagy közvetve az izraeli hírszerző és elhárító szervekbe való beépülést megvalósíthatjuk.” Ravasz át is adott néhány ilyen jellegűnek tűnő információt: például jelezte, hogy Meir Pa’il izraeli kommunista politikus az izraeli szolgálatok kapcsolata, ezért nem szabad benne megbízni, továbbá néhány – meglehetősen értéktelen, de alapvetően pontosnak tűnő – adatot is átadott az IDF helyzetéről az északi határon. (Maga északi lakos, tartalékos tiszt volt, így az információkhoz hozzáférhetett).[4] A magyar félnek azonban láthatóan még ezen a ponton sem jutott eszébe, hogy esetleg Ravasz „csirketáppal” eteti őket: olyan, kisebb jelentőségű, vagy az ellenfél előtt már jó eséllyel ismert vagy gyanított információkkal, melyek segítenek felépíteni a bizalmat, ám valódi hírértéket nem képviselnek.
Egyeseknek láthatóan vérmes reményei voltak Ravasz irányába, aki a „Rideg” fedőnevet kapta, noha formális beszervezése ekkor még nem történt meg. „Ridegnek” meg kellett volna állapítania a vele kapcsolatot tartó izraeli elhárító tisztek személyét, lakhelyüket (!), a konspirált lakásokat, ahol az ügynököket fogadják, illetve a tartott ügynökség tagjait, de nem ártott volna autóik rendszámait is feljegyezni. Az elvárások igen nagyok – voltaképpen irreálisak – voltak, ám egy 1961 októberi megjegyzés fényt vet a háttérre: „Izraelben ügynökséggel nem rendelkezünk. A rezidentúra társadalmi kapcsolatai csak felszínesek, s az eseményeket regisztráló információs anyagokat képesek csak adni. A célobjektumok irányában csak kezdetleges tippekkel rendelkezünk, amelyek legalizálására a közeljövőben nem kerül sor. Az ellenséges hírszerző és elhárító szervek vonalán társadalmi kapcsolattal, tippel nem rendelkezünk.” A rezidentúra nyilván eredményeket akart produkálni, ezért siettek előre egy olyan ügyben, ahol sokkal óvatosabban kellett volna lépkedniük.[5]
Mivel a kapcsolattartás nehézkes volt egy ellenséges „tőkés” országban, „Rideg” számára, akire 1962 augusztusától „Pelfé” fedőnéven kezdtek utalni, „postaládát” létesítettek Haifán: „A tárgyi postaláda egy fa üregében van, mely a Yefi Nof Rd., Hanassi Ave., Dafna St. által határolt sétányon van”. A rezidensek képekkel, rajzokkal illusztrálták, hogyan lehet megközelíteni, merre kell távozni. „Veszélyt jelző helyet” is jeleztek, amit akkor kell használni, ha az 1. sz. postaláda körül valami rendellenesség van. Használat esetén a „töltve-ürítve” jelzést kell használni, és persze vészhelyzet esetére van 2. sz. postaláda. A legalkalmasabb időpont ürítésre a péntek este kb. 21 óra vagy a szombat délelőtt – jelezték. A jelzés töltésre, ürítésre egy közeli pad egyik lábától befelé 10. cm-re elhelyezett rajzszög lett volna, ha „Pelfé” valaha használta volna a postaládát. Ám az ügynökjelölt a kapcsolatot azonnal megszakította, amint érdemleges információt vártak tőle tartói – ez ismét egy igen komoly jelzés volt, miszerint valódi munkát nem kívánt végezni.[6]
A leszakadt ügynökkel 1973 januárjában kezdtek ismét foglalkozni. A kettő között persze kitört a hatnapos háború 1967-ben, melyet követően Magyarország – a legtöbb szocialista országhoz hasonlóan – megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A tel-avivi követséget bezárták, és így a rezidensek is hazautaztak. „Pelfével” nyugaton vették fel újra a kapcsolatot, hiszen Izraelben nem volt, aki megkeresse. Köddé válását azzal indokolta, hogy „kapcsolatainkat az izraeli szervek átfogták”. Ezt a magyarázatot a magyar hírszerzés azzal a zavarba ejtő megjegyzéssel fogadta, hogy „Pelfé” nyilván blöffölt, mert effajta kapcsolatokkal eleve nem rendelkeztek Izraelben, de azért „igyekszünk újabb részleteket megismerni”.[7] A megjegyzés érthetetlen: amennyiben a jelölt 1. azt állította, hogy a korábbi megkeresés felkeltette az izraeli elhárítás figyelmét, 2. továbbra is kapcsolatban volt az izraeli elhárítással, ráadásul olyan szinten, hogy tudta, a magyarok milyen kapcsolatait ismerik, és 3. a hírszerzés maga is arra jutott, hogy a jelölt nem őszinte velük – akkor miért foglalkoztak tovább személyével?
Mindenesetre „Pelfé” újabb, kecsegtető lehetőségeket dobott be: „PELFÉ tájékoztatott bennünket arról, hogy unokaöccse őrnagyi rangban a katonai számítógépes nyilvántartó központ helyettes vezetője, mint matematikus mérnök. Általa katonaköteles személyeket priorálhat.” Azt, hogy hogyan tervezi rávenni unokaöccsét a priorálásokra (vagyis az adott személyről feljegyzett bűnügyi és egyéb releváns információk lekérdezésére), nem tért ki, és a jelek szerint a lehetőséget a hírszerzés már szinte kész tényként kezelte. Az ügynökkel szemben ismét nagy reményeket támasztottak: a „baráti szervek” – nyilván a KGB – a libanoni határon fekvő katonai objektumokról, az izraeli kormány és katonai vezetés Dél-Libanonnal kapcsolatos terveiről, a falangistákkal tartott kapcsolatokról és az izraeli különleges szolgálatok „palesztin ellenállási mozgalommal” kapcsolatos intézkedéseiről szerettek volna híreket kapni. Súlyos felelőtlenség volt a magyar fél részéről, hogy amikor bekérték a szovjet fél hírigényeit, olyan alapossággal körülírták „Pelfé” személyét, hogy abból az izraeliek – amennyiben hozzáférnek a dokumentumhoz – azonnal azonosítani tudták volna őt.[8]
Külön érdekes, hogy hírigénnyel magyar részről a BM III/II, vagyis a kémelhárítás is jelentkezett. Mint jelezték, úgy tudják, hogy „Maaga kibuc” – valószínűleg a Kineret-tó partján fekvő Ma’agan kibucra „gondolt a költő” – „a volt diplomaták és hírszerzők továbbképző, pihenő és gyűjtőhelye”. Ezért tudni akarták, „mi a kibuc körzetében történő mozgás előfeltétele. Milyen igazolványok szükségesek a körzetbe való belépéshez. (…) Kik a kibucban élők, milyen elvek szerint válogatják össze az itt lakókat. (…) Ismer-e konkrét személyeket ebből az objektumból”. A központ maga is megállapította, hogy „Pelfének” feladatait „hallatlanul nehéz körülmények között kell ellátnia”, hiszen hadiállapot van. Ezért tevékenységét kiemelten tervezték honorálni: havi kétszáz amerikai dollárért dolgozott, ami akkoriban sokkal többet ért, mint ma, ráadásul a ritka találkozók miatt egyszerre nagyobb összegeket – 1976 nyarán például kb. 3500 dollárt – kapott. A rendszeres találkozókat külföldön – pl. Londonban, Bécsben, Athénban – tervezték lefolytatni.[9]
Bár tartói lelkesek voltak, „Pelfé” személye végig gyanús maradt a hírszerzés felsőbb vezetőinek. Magyarországi tartózkodása idején – ekkor hangfelvételről legépelt, 225 oldalas beszámolót készítettek vele az elmúlt időszakról! – figyeltették tulajdon testvérével, aki kezdetben a különösen ható „Pelfé II.” fedőnevet kapta. Beider Miklós rendőr alezredes a BM III/I-11. osztályáról 1978 nyarán felvetette a lehetőséget, miszerint az izraeli szervek „PELFÉT »tálalják«”, ám ezt azzal hessegette el, hogy „ennek eddig minden tény ellentmond”. Ez alatt azt értette, hogy a magyar fél kereste meg az ügynököt, annak hírszerző pozíciói nem kiemelkedők, és nem tett fel olyan kérdéseket tartóinak, ami nem rá tartozott. A jelek szerint Beider fejében meg sem fordult, hogy „tálalt” ügynököt az izraeliek csaliként is elérhetővé tehettek, majd egyszerűen vártak, hogy megkeresik-e őt, illetve, hogy feladata esetleg nem a hírszerzés, hanem például a dezinformálás vagy a módszerek megismerése.[10]
Utóbbira jó példa, hogy „Pelfé” folyamatosan panaszkodott: nem érzi biztonságosnak a külföldi találkozókat. Nyilvánvaló volt, hogy más megoldást akart, sőt egy ponton túl maga kérte, hogy új technikákra tanítsák be, melyekkel kapcsolatot tarthat a magyar oldallal. Bár tartótisztje javasolta, hogy képezzék ki titkosírásra, dokumentumok titkos fotózására, illetve rádiózásra, ezt felettesei sokáig nem engedélyezték. Kisebb eredményeit egyébként a szovjet társszerv és az MNVK-2 (a magyar katonai hírszerzés) értékelte, ám Bogye János rendőr vezérőrnagy, főcsoportfőnökhelyettes továbbra is kételkedett. Nyilván neki is szemet szúrt, hogy „Pelfé” nem hajlandó azokban a témákban jelenteni, amikkel kapcsolatban hírigényt fogalmaztak meg, hanem maga választja ki a témáit, és hogy amint konkrétabb katonai információkat kértek tőle, hirtelen rögtön megszűnt tartalékos katonai beosztása…[11]
Végül 1979 augusztusában engedélyezték „Pelfé” titkosírásra való kiképzését, ám a kockázatot érezték: mint egy dokumentum rögzítette, amennyiben az izraeliek megfordították „Pelfét”, és céljuk a magyarok módszereinek megismerése, „akkor bizonyos eredményeket máris elkönyvelhetnek maguknak”. A lényeg azonban – meghökkentő módon –, hogy „nem sok esélyünk van arra, hogy PELFÉ és az izraeli szolgálat közötti esetleg együttműködésről valaha is tudomással bírjunk”, főleg mert „az izraeli biztonsági szolgálat módszerei közé tartozik, hogy az ügyeket ritkán szakítják meg, inkább igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani”. A nyakatekert érvelés szerint tehát mivel úgysem tudják meg, hogy „Pelfé” kettős ügynök-e, ezért ennyi erővel akár ki is képezhetik.[12]
Talán nem meglepő, hogy miután 1979 nyári, budapesti tartózkodása során kiképezték titkosírásra, az ügynök többet nem hallatott magáról. 1980 nyarán testvérén keresztül érdeklődtek nála hogylétéről: „Pelfé” azt felelte, hogy remekül van, és egyébként rövidesen Afrikába költözik családjával munkaokokból. Ezt a hírszerzés a kapcsolat egyoldalú megszakításaként értékelte, és még az év őszén a hálózatból kizárták. Mint az ügy „tanulságaként” megállapították, „Pelfével” a kezdetektől fogva túl nagyvonalúak voltak: sorozatos „blöffjeit” elhitték, és hagyták, hogy magát jól értesült, szakmai embernek mutassa, aki tartóinál is jobban tudja, mikor, mit kell csinálni, de mindezt – hibás módon – tolerálták, „mert ő maradt meg egyetlen kapcsoltunkként Izraelben”. A hírszerzés úgy vélte, hogy „Pelfé” a kezdetektől fogva kettős ügynök volt, és ezért jelentkezése esetén sem szabad már fogadni közeledését.[13]
A történet végső soron nemcsak „Pelfé” kettős játékának lehetőségét veti fel, hanem a magyar hírszerzés izraeli működésének alapvető gyengeségeit is megmutatja: a szolgálat évekig úgy kapaszkodott egyetlen izraeli kapcsolatba, hogy közben sorra figyelmen kívül hagyta azokat a jeleket, amelyek megbízhatatlanságára vagy akár egy ellenőrzött dezinformációs műveletre utalhattak. S bár végül maga a magyar hírszerzés jutott arra a következtetésre, hogy „Pelfé” valószínűleg kezdettől fogva kettős ügynök volt, ám arra, hogy pontosan kinek az oldalán és milyen céllal játszott, a fennmaradt iratok alapján ma sem adható teljes bizonyossággal válasz.
[1] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBSZTL), 3.2.1. Bt-1718/1. 42-47.
[2] A tel-avivi rezidentúrához lásd: Pál István: A láthatatlan elhárítás. A tel-avivi magyar külképviseleti szervek biztonsági helyzete, 1950-1967. Betekintő, 2016/2.
[3] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/1. 66-72. és Mt-159/2. 14-15, 26.
[4] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/2. 87, 211, 114, 64-69.
[5] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/3. 236-237.
[6] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/3. 257-276.
[7] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/4. 18, 571.
[8] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/4. 572, 596.
[9] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/4. 573, 576. és Bt-1718/5. 26, 277.
[10] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/5. 280-281, 362,
[11] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/6. 39-40, 47, 88, 156-161, 168, 259.
[12] Ua. 261.
[13] ÁBSZTL, 3.2.1. Bt-1718/6, 312-327. és 3.2.5. O-8-504/7, 159.
A szerző
