70 évvel ezelőtt robbant ki a szuezi válság, amely során Izrael megtámadta Egyiptomot, majd Nagy-Britannia és Franciaország „elválasztó félként” belépett a háborúba, hogy így biztosítsa a három hónappal korábban államosított Szuezi-csatorna feletti ellenőrzést és buktassa meg Nasszer egyiptomi elnököt.
Erről a témáról rengeteg tanulmány és monográfia született, én egy egész könyvet szenteltem az előzményeknek, amelyek nem a csatorna államosításával kezdődtek (Válságból válságba: A Szuezhez vezető út, 1955-1956). Valószínűleg az évforduló alkalmából sok posztban is megemlékeznek róla, én sem teszek másképp, csak ennek most egy kevésbé ismert aspektusát mutatom be: egy olyat, amely ha valóban megtörténik, akkor teljesen másképp alakul nemcsak a régió, de a hidegháború sorsa is. Ugyanis a három agresszor (Franciaország, Izrael, Nagy-Britannia) közötti viszony korántsem volt felhőtlen és végig bizalmatlanság jellemezte őket. Oly mértékű, hogy Nagy-Britannia kidolgozta az Operation Cordage (magyarul talán Hajókötélnek lehetne lefordítani) hadműveletet, amely nem Egyiptom, hanem a katonai szövetséges Izrael ellen irányult – és mint kiderült többnek bizonyult egy tervezőasztal fiókjában hagyott „gondolatébresztő” vagy „elborult hadijáték” tervnél.
Izrael és Nagy-Britannia esetében az ötvenes években aligha lehetett jó kapcsolatokról beszélni, ezért nem meglepő, hogy sokan (pl. a szovjetek, de részben az amerikaiak is) nehezen tartották elképzelhetőnek, hogy a két ország valaha is részt venne egy közös katonai hadműveletben. Külön posztot érdemelne a feszült viszony okainak és történetének vizsgálata, de röviden annyit, hogy az első arab-izraeli háborúban London az arab államokat, azon belül is Jordániát támogatta kiemelten (és fegyverezte fel az Arab Légiót), miközben Izraelt megpróbálta – az erős ENSZ-pozícióit felhasználva – politikailag, gazdaságilag és katonailag (fegyverembargóval) elszigetelni.
A háború után bár voltak próbálkozások a javításra, de mivel Nagy-Britannia az 1946-os és 1948-as egyezményekkel elkötelezte magát Jordánia katonai védelme mellett (is), ezért ezek az erőfeszítések hamar elhaltak. Ahhoz, hogy tényleg elinduljon a kooperáció britek és izraeliek között, ahhoz Nasszer egyiptomi elnök, az ő arab nacionalista politikája, regionális népszerűsége és lépései (csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződés, Szuezi-csatorna Társaság államosítása, nacionalista erők támogatása Jordániában etc.) kellettek. Csak még így is nagyon döcögősen haladtak az egyeztetések, sok esetben a franciák közbenjárására volt szükség, hogy a brit és az izraeli diplomáciai egyáltalán szóba álljon egymással és komolyan vegyen egy Egyiptom elleni katonai hadműveletet. A brit vezetés később is mindig a fél szemét Izraelen tartotta. Aggódva nézték ahogyan az Izraeli Védelmi Erők (IDF) egyre több „határkonfliktusba” keveredik és katonai műveletekbe bonyolódik Egyiptom, Szíria és végül Jordánia ellen. Mind a politikai (elsősorban a Külügyminisztériumban), mind a katonai (elsősorban a Haditengerészetnél) döntéshozók felkészültek arra, hogy nemcsak Egyiptommal, de előbb-utóbb Izraellel (is) fegyveres konfliktusba kerülnek. Ezért már 1956. január 26-ra kidolgozták a Hajókötél-hadműveletet:[1]
– Légihadjárat megindítása az izraeli légierő teljes megsemmisítése érdekében – 72 óra és két hét közötti időintervallumban számoltak, a jordániai légibázisokról indított Venom vadászégpekkel és Canberra bombázókkal.
– Tengeri blokád.
– Izraeli partvidék stratégiailag fontos katonai és energetikai infrastruktúrainak ágyúzásai.
– Különleges egységek akciói Izrael szerte.
– Partraszállás, Eljat elfoglalása, teljesen elvágva Izraelt Akabai-öböltől.
– Ciszjordánia katonai megerősítése brit szárazföldi erőkkel és Ammán védelme.
A Hajókötélt akkor aktiválták volna, ha Izrael nem marad meg a „határkonfliktusok szintjén”, és széleskörű inváziót indít Jordánia ellen. Bár azt a brit vezetés is elismerte, hogy nem tudja megakadályozni, hogy az IDF elfoglalja egész Ciszjordániát, de egy elhúzódó katonai konfliktussal felőrölnék az izraeli haderőt. Így számukra nem lenne más lehetőség, mint „brit vagy legalábbis amerikai protektorátus” igénylése, így kapva védelmet egy esetleges arab támadástól, de totális külföldi befolyást szerezve az ország felett.[2] Természetesen ez a fajta bizalmatlanság kölcsönös volt: az izraeliek szintén sejtették, hogy Nasszer államosítása ide vagy oda, de továbbra is tartaniuk kell egy esetleges hátukba állított brit tőrtől. Bár elsősorban defenzív stratégiákban gondolkodtak, de az IDF vezetése felkészült megelőző csapásra a Cipruson – és részben Máltán – állomásozó brit erők ellen (ez annak tükrében érdekes helyzetet teremtett volna, hogy ekkor már Nagy-Britannia NATO-tag volt).
Ugyanakkor mindezekből sejthető, hogy mennyire paradox, sőt szinte groteszk helyzet alakult ki: amikor már javában zajlott az Egyiptom elleni brit-francia-izraeli támadást összehangoló Muskétás-hadművelet kidolgozása, annak két résztvevője azzal (is) volt elfoglalva, hogyan okozzanak egymásnak súlyos veszteségeket – ezzel veszélybe sodorva a Kairó elleni hadművelet integritását. Anthony Eden brit miniszterelnök mereven tartotta magát Nasszer megbuktatásához és a Szuezi-csatorna feletti kontroll visszaszerzéséhez, amely érdekében minden Izraellel kapcsolatos nézeteltérést félre akart tetetni. „Nem engedem, hogy háborúba sodorjátok ezt az országot pusztán azért, hogy kielégítsétek a Külügyminisztériumban dolgozó embereitek zsidóellenes haragját” – fakadt ki egy alkalommal a brit kormányfő, amikor a Hajókötél részleteiről beszéltek neki a beosztottjai.[3] A brit politikai vezetés egy jelentős része ugyanis fontosabbnak tartotta az arab szövetségeseiket a Közel-Keleten (és nem felejtették el, hogy mennyi konfliktus volt alig tíz évvel korábban Izraellel) és a szovjetek esetleges befolyásának növekedésének megakadályozását a régióban. Éppúgy a brit katonai elit sem volt különb, mert hetekig úgy álltak hozzá a kérdéshez, hogy „a Hajókötél fontosabb a Muskétásnál”, tehát az Egyiptom elleni támadást is elhalasztják, ha Jordániát széleskörű izraeli támadás éri.
1956 őszén pedig úgy tűnt, hogy a brit vezetés ebbéli szemléletét terepen is hajlandó bebizonyítani. Szeptemberben már olyan elemzések készültek a nyugat-európai ország boszorkánykonyhájában, amelyek külön-külön felvázolták, hogy mi van akkor, ha Izrael az Egyiptom elleni támadás előtt esik neki Jordániának, a Muskétás hadművelet közben vagy Szuezi-csatorna feletti brit-francia kontroll visszaszerzése után – ekkor még az elsőbbséget a Hajókötél élvezte.[4] Az októberben kirobbant izraeli-jordániai, tucatnyi jordániai falut súlyosan érintő fegyveres összetűzések is csak növelték a katonai akció esélyét. Nem meglepő, hogy néhányan az akkoriban növekvő brit aktivitást, a Cipruson és Máltán állomásozó erőik számának növelését, a nagyobb mediterráneumi flottajelenlétet egy Jordánia érdekében tett erőfeszítésnek, mintsem Egyiptom elleni hadművelet részének láttak. Amikor a jordániai Hásemita-uralkodóház Irakhoz fordult katonai segítségért az izraeli támadások miatt, a britek „demonstratív” felvonulásokat és repüléseket végeztek az arab országban, közel Izraelhez. A Tel-Aviban szolgálatot teljesítő brit ügyvivő pedig Golda Meir szemébe mondta, hogy „amennyiben erőszakosan megakadályozzák az iraki erők érkezését, akkor az angol-jordániai egyezmény életbe lép”. Amikor a külügyminiszter-asszony visszakérdezett, hogy ez gyakorlatban „Izrael britek általi bombázását jelenti-e”, válasz csupán egy tömör „igen” volt. [5]
- október 2-án a brit Haditengerészeti Minisztérium feljegyzést küldött Edennek, amelyben javasolta a HMS Royalist könnyűcirkáló bevetését Izrael ellen. Még akkor is, ha pont a Muskétás-műveletben venne részt, de az elemzők szerint ez a hajó készen áll arra, hogy fejlett védelmi rendszereivel szembeszálljon a Franciaország által eladott izraeli Mystère IV-vadászbombázókkal (végül a helyzet iróniája, hogy a hajó azért nem vett részt semmiféle katonai akcióban, mert azt „elfejtették” a javaslattévők, hogy időközben a londoni kormány eladta Új-Zélandnak, ők pedig nem kívánták azt mindenféle „mediterráneumi kalandhoz” felhasználni). Október 10-én Gerald Templer brit vezérkari főnök és Eden katonai tanácsadója kijelentette, hogy „vagy Jordánia segítségére siethetünk Izrael ellen, vagy elindíthatjuk Muskétás-hadműveletet; de mindkettőt nem tehetjük meg”. [6]
Ez azonban nem érdekelte a brit katonai döntéshozók egy részét: október 18-án úgy vélték, hogy az amerikai elnökválasztás közelsége miatt „Izraelnek ez az utolsó lehetőség, hogy arabok ellen lépjenek fel” és mindenki számára „fait accompli-t” teremtsenek a Közel-Keleten. Ezért ők továbbra is úgy állnak hozzá, hogy „a Hajókötél megelőzi a Muskétást”. Október 20-án egy olyan parancs is elhangzott, hogy azok a katonai vezetők, akik az Egyiptom elleni támadásért felelősek, jöjjenek gyorsan Máltára és ez legyen a központ, mert „Ciprus továbbra is az Izrael ellen irányuló Hajókötél bázisa marad” – és így lényegében egy izraeli válaszcsapás elsődleges célpontja. Éppúgy, bár további erősítéshez kötötték, de szükség esetén Jordánia védelmére „felszabadították” a RAF néhány Egyiptom ellen induló kötelékét és három brit repülőgép-hordozót. Talán Charles Keightley főparancsnok, a Muskétás-hadművelet felelőse szavai mutatják, hogy még napokkal a szuezi válság előtt is mekkora káosz volt a felső vezetésben, hogy akkor kik ellen is készülnek harcolni: „Már korábban is részt vettem a térségben végrehajtandó esetleges műveletek tervezésében, de elsősorban arra az esetre készültem, ha Nagy-Britannia az angol–jordániai szövetség keretében vállalt kötelezettségei miatt beavatkozna.”[7]
Ezt a gordiuszi csomót Eden kitartása, Nasszer iránt érzett személyes ellenszenve és a Szuezi-csatorna feletti kontroll visszaszerzése oldotta fel. Az 1956. október 22-24 között Sévres-ben tartott, brit-francia-izraeli hadműveletet végső időpontját és formáját meghatározó találkozónak egyik kevésbé részletezett, de lényeges pontja az 5. cikkely volt. Ben Gurion izraeli miniszterelnök megígérte Edennek, hogy az IDF csak Egyiptom ellen vonul fel, és Jordániát békén hagyják. A brit kormányfő pedig „kisebb izraeli támadás” esetén nem segíti meg Ammánt.[8] Ezt a döntését azonban Edennek még odahaza le kellett nyomnia az admirálisai és tábornokai torkán is – és egyáltalán nem bizonyult könnyűnek. Amikor már küszöbön állt az Egyiptom elleni támadás, a brit harctéri parancsnokok „szükség esetén” egy széfben, egymás alatti polcon tartották a Hajókötél és a Muskétás hadművelet terveit. A ciprusi és máltai brit repülőgépeket (pl. Venomokat) is több üzemanyaggal látták el, ha „hirtelen irányt kellene váltani” az Egyiptom elleni hadművelet alatt. Terveket szőttek a másik szövetséges, a franciák „kiszorítására”, hogy egyik oldal mellett se szálljanak be a harcba (most gondoljunk bele, mplyen skizofrén helyzet a franciáknak, ahogyan egy közös támadás közben hirtelen két szövetségesük tüze közé szorulnak)
Legtovább Guy Grantham admirális, a Földközi-tengeri Flotta főparancsnoka és tengeri hadműveletekért felelős személye ment. Ő egyenesen „kétélű kardnak” nyilvánította az izraeliekkel való katonai kooperációt, amely szerinte annyira bizonytalan, hogy „mégha a franciákkal közösen megvetettük a lábunkat a Csatorna-övezetben, akkor is számítanunk kell a Hajókötél-művelet végrehajtására” – így amikor már megindult az izraeli Kádes-hadművelet, ő arra számított, hogy IDF nem lesz hajlandó távozni sem a Sínai-félszigetről, sem a Gázai övezetből és így a briteknek kell majd kiszorítani őket, egyszerre Jordánia, Egyiptom és Földközi-tenger felől támadva Izraelt.[9]
A szuezi válság alakulása, az amerikai reakciók, a szovjetek fenyegető fellépése, a magyar forradalom és annak leverése, a nyugati szövetséges közel-keleti államok felháborodása végül rövid idő alatt lezárta a Muskétás hadműveletet, de neve fennmaradt és szimbólummá vált. Ugyanakkor a Hajókötél rövid idő alatt a feledés homályába merült, csak Keith Kyle és Scott Lucas történészek hozták vissza a köztudatba a 90-es évek elején, amikor a brit levéltárak szuezi válsággal kapcsolatos anyagi kutathatóvá váltak. Természetesen a történettudomány nem szereti a „mi lett volna, ha” kérdéseket, de ez a történet bizony komoly gondolkodásra késztetheti mind a laikusokat, mind a történészeket egyaránt. Hiszen egy brit-izraeli háború önmagában jelentősen befolyásolta volna a hidegháború alakulását…hát még az, hogy pont a szuezi válság alatt került volna rá sor, még inkább megbonyolította volna a helyzetet. Azonban ettől függetlenül is a Hajókötél-akció léte és története példa az államok közötti bizalom törékenységére – még akkor is, ha közös katonai hadműveletben vesznek részt, mert ilyenkor bármikor egymás ellen fordíthatják a fegyvereiket, ha az érdekeik úgy hozzák.
[1] Grove, Eric: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? Operation Musketeer versus Operation Cordage. In: Smith, Simon C. (ed.) : Reassessing Suez 1956 New Perspectives on the Crisis and its Aftermath. Ashgate, University of Hull, 2008., pp. 80–83.
[2] Luttwak, Edward N.: The Failed British Double-Cross of Israel. In: Tablet. (2022.11.29.). Link: https://www.tabletmag.com/sections/israel-middle-east/articles/failed-british-double-cross-israel
[3] Kyle, Keith: The ghosts of Suez. In: The Guardian. (2006.07.13.) Link: https://www.theguardian.com/commentisfree/2006/jul/13/egypt.past
[4] Jouko, Petteri: Strike Hard, Strike Sure – Operation Musketeer British Military Planning during the Suez Crisis, 1956. Maanpuolustuskorkeakoulu-National Defence University, Taktiikan laitos – Department of Tactics, Helsinki, 2007. p.258.
[5] Grove, Eric: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? Operation Musketeer versus Operation Cordage. In: Smith, Simon C. (ed.) : Reassessing Suez 1956 New Perspectives on the Crisis and its Aftermath. Ashgate, University of Hull, 2008., pp. 82–83.
[6] Kyle, Keith: The ghosts of Suez. In: The Guardian. (2006.07.13.) Link: https://www.theguardian.com/commentisfree/2006/jul/13/egypt.past
[7] Grove, Eric: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? Operation Musketeer versus Operation Cordage. In: Smith, Simon C. (ed.) : Reassessing Suez 1956 New Perspectives on the Crisis and its Aftermath. Ashgate, University of Hull, 2008., p. 79.
[8] Shalim, Avi: The Protocol of Sévres. In: International Affairs, Vol. 73, No.3, (1997.), p. 525.
[9] Grove, Eric: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? Operation Musketeer versus Operation Cordage. In: Smith, Simon C. (ed.) : Reassessing Suez 1956 New Perspectives on the Crisis and its Aftermath. Ashgate, University of Hull, 2008., pp. 84–85.
A szerző
