Natan Saranszkij, a Szovjetunió egykori politikai foglya, majd később izraeli miniszter a Tablet magazinban megjelent írásában a zsidók elleni történelmi vérvád és az Izraelt a gázai háború miatt érő népirtási vádak között von párhuzamot. A szerző szerint a széles körű nemzetközi egyetértés önmagában nem bizonyítja egy állítás igazságát, ezért Izraelnek saját erkölcsi mércéihez ragaszkodva kell szembenéznie a kritikákkal, anélkül, hogy elfogadná a szerinte alaptalan vádakat. Alább cikkének részleteit közöljük magyar fordításban:
A norvég Nobel-bizottság bejelentette, hogy a 2026-os Nobel-békedíjat Navanethem „Navi” Pillay dél-afrikai bírónak ítélte oda, aki annak az ENSZ-bizottságnak az elnöke volt, amely 2025-ben kijelentette, hogy Izrael népirtást követett el a palesztinok ellen. Ez az Izrael gázai háborújáról kialakult, mára megszilárdult konszenzus lehető legnagyobb mértékű legitimálásának tűnik.
Miközben a világ zsidósága kétségbeesetten reagál a hírre, egy kiváló írás jut eszembe Ahad Ha’amtól, amely 1892-ben született, és a „Fél vigasz” címet viseli. A nagy kulturális cionista gondolkodó saját korában a régi vérvád újjáéledését figyelte meg, és megjegyezte: „A filozófusok tudják, hogy nincs olyan hazugság és nincs olyan gonoszság, amely ne nyerhetné el az »általános egyetértést«, ha a körülmények kedveznek neki.” A probléma azonban az, hogy „ezt csak a filozófusok tudják, a tömegek szemében pedig még ma sincs nagyobb tekintély a »konszenzusnál«.”
Évszázadokon keresztül általánosan elfogadott nézet volt, hogy a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak meg, hogy vérüket felhasználják a pészahi széderesten. Oroszországban például az 1823-as, úgynevezett velizsi ügyben 43 zsidót tartóztattak le, majd tizenkét éven át hallgatták ki őket egy hároméves orosz fiú meggyilkolásának vádjával. Közülük sokan csaknem egy évtizedet töltöttek börtönben, néhányan pedig ott is haltak meg. A vád természetesen hazugság volt, a túlélőket végül bűnösségük megállapítása nélkül szabadon engedték. Az esetben különösen érdekes, hogy még I. Miklós cár is, aki személyesen írta alá a szabadon bocsátásukról szóló rendelkezést, az aláírásához fűzött utóiratban megjegyezte: nem győződött meg teljesen az érintettek ártatlanságáról, hiszen a történelem során oly sok hasonló zsidó bűncselekményről számoltak be. Hogyan tévedhetne ennyi beszámoló? – tette fel a kérdést.
Attól, hogy az egész világ hisz valamiben, még nem válik igazsággá.
Vagy vegyünk egy másik példát: egy rendkívül intelligens keresztény aktivistáét, akivel egy szovjet munkatáborban találkoztam, és aki később a legjobb barátom lett. Azt mondta nekem, hogy bár tudja, a zsidók ma már nem használnak keresztény vért, néhány száz évvel ezelőtt bizonyára megtették. Máskülönben hogyan alakulhatott volna ki egy ennyire széles körben elterjedt hiedelem?
Ahad Ha’am ugyanezzel a kérdéssel zárja esszéjét. Valóban lehetséges – kérdezi –, hogy az egész világ téved, és a zsidóknak van igazuk? „Lehetséges – válaszolja –, és a vérvád ezt bizonyítja.” Éppen ebben rejlik az a tanulság és némi vigasz, amelyet a zsidók meríthetnek a helyzetből. Megszabadulhatunk a hamis előítéletek hatalmától, és erőt meríthetünk abból a meggyőződésből, hogy erkölcsi ügyünk igazságos.
Miközben ezeket a sorokat írom, izraeliek és zsidók világszerte a 2023. október 7-én ellenünk indított népirtó hadjáratra emlékeznek, és gyászolják az azon a napon kioltott több ezer ártatlan emberéletet. A jogi meghatározás szerint a népirtás olyan cselekményeket foglal magában, amelyeket azzal a szándékkal követnek el, hogy teljesen vagy részben megsemmisítsenek egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot. Pontosan ez volt a szándéka azoknak a szadista terroristáknak, akik végigpusztították közösségeinket: megerőszakoltak, felgyújtottak, megkínoztak és meggyilkoltak mindenkit, akit csak elértek.
És éppen ebben a pillanatban a tömegek azzal vannak elfoglalva, hogy ellenségeinkkel szembeni népirtással vádoljanak bennünket. Az egyetemi kampuszokon és a fővárosok utcáin tüntetők a gyászos megemlékezés napját arra használták fel, hogy tovább erősítsék a mindinkább terjedő konszenzust, amely szerint mi követünk el kimondhatatlan szörnyűségeket.
Bár az a meggyőződés, hogy Izrael népirtást követ el a palesztinok ellen, nem új keletű, a háború kezdete óta egyre nagyobb erőre és legitimitásra tett szert. 2024 márciusában Francesca Albanese, az ENSZ palesztin területekért felelős különleges jelentéstevője olyan jelentést tett közzé, amely szerint az izraeli gázai háború népirtásnak minősül. Ugyanezen év decemberében az Amnesty International és a Human Rights Watch is hasonló következtetésre jutott. 2025 júliusában aztán az Orvosok az Emberi Jogokért és a B’Celem is így tett, őket pedig szinte azonnal követte a Népirtáskutatók Nemzetközi Szövetsége. Utóbbi szervezet határozatának elfogadásához a tagok, vagyis a népirtáskutatással foglalkozó akadémikusok kétharmados többsége szükséges. Nehéz volna ennél tekintélyesebb forrást találni ehhez a vérvádhoz.
A vád 2025 szeptemberében újabb lendületet kapott, amikor az ENSZ független vizsgálóbizottsága – amelynek az idei Nobel-díjas volt az elnöke – közzétette következtetéseit. Azóta is tovább erősödik: Brazília, Törökország, Kolumbia és Spanyolország vezetői, sőt egyes amerikai politikusok is csatlakoztak a kórushoz.
Ahhoz, hogy megértsük, mi történik, elegendő felidéznünk Ahad Ha’am megállapítását: nincs olyan hazugság, amely ne nyerhetné el az egyetemes elfogadottságot, ha a körülmények kedveznek neki. Korunkban az iszlamizmus, a neomarxista ideológia, a Nyugat közönye és megalkuvása, valamint az ősi antiszemitizmus együttese – Izraelnek azzal a kényszerével párosulva, hogy a puszta fennmaradásáért kell harcolnia – teremtette meg azt a táptalajt, amelyben az új vérvád gyökeret verhetett.
A történelem során a zsidók azért tudták, hogy a vérvád hamis, mert mindannyian részt vettek a széderesten, és saját tapasztalatból ismerték a szertartást. A gázai háború esetében ez nem egészen így van, de mivel Izraelben néphadsereg működik, gyakorlatilag minden családban vagy közösségben vannak olyan katonák, akik szolgáltak a Gázai övezetben. Ezek a bátor férfiak és nők néhány hetente hazatérnek, és megosztják tapasztalataikat. Beszámolóik megerősítik, hogy soha nem kaptak parancsot ártatlan palesztinok megölésére vagy bántalmazására – márpedig, mint tudjuk, a népirtás megállapításához szándékosság szükséges. Elmondják, mennyi időt és energiát fordítanak a civil áldozatok számának csökkentésére: üzeneteket és e-maileket küldenek a közelgő támadásokról, bekopognak az ajtókon, leállítanak csapásokat, és embereket szállítanak a Gázai övezet egyik részéből a másikba, hogy elkülönítsék őket a közöttük megbúvó terroristáktól. Vannak, akik büszkén beszélnek minderről, mások tárgyilagosan számolnak be róla, megint mások pedig felháborodottan teszik szóvá, hogy palesztinok védelmében izraeli életeket kockáztatunk.
Természetesen borzalmas látvány, ahogyan Gáza romokban hever. Minden izraeli érti azonban, hogyan és miért jutottunk idáig. Emlékszünk arra, ahogyan az október 7-i terroristák ujjongó tömegek ünneplése közepette tértek vissza, miközben áldozataik holttestét végighurcolták az utcákon. Felidézzük, kik rejtették el a túszainkat, és kik húzódtak olyan alagutakba, amelyeket szándékosan kórházak, iskolák és lakóházak alá építettek, így milliónyi civilt használva élő pajzsként.
A számokat is ismerjük. Miféle népirtás az, amelynek során Gáza lakossága ma nagyobb, mint három évvel ezelőtt volt? És hogyan állítható, hogy Izrael ártatlanokat akar megölni, ha a civil és a harcoló áldozatok aránya alacsonyabb, mint más, még kedvezőbb körülmények között vívott városi háborúkban?
Az általános konszenzust azonban nem érdeklik a tények. Sokkal inkább azok a vádló filmek érdeklik, amelyek nem mutatnak arcokat, nem fednek fel neveket, és semmilyen ellenőrizhető információt nem kínálnak, valamint azok a nagy napilapokban megjelenő cikkek, amelyek kizárólag olyan terroristák beszámolóira támaszkodnak, akik el akarják pusztítani a zsidó államot.
Mit kell tehát tennünk? Ahad Ha’am gondolataihoz visszatérve mindenekelőtt arra kell emlékeznünk, hogy attól, hogy az egész világ hisz valamiben, az még nem válik igazsággá. Csak akkor találhatunk némi vigaszt a helyzetünkben, ha ezt már valóban magunkévá tettük. Csak így folytathatjuk a harcot, és követelhetjük meg magunktól továbbra is ugyanazokat a magas erkölcsi mércéket, miközben kizárjuk azok hangját, akik a szerencsétlenségünket saját hasznukra fordítanák. Ide tartozik néhány saját politikusunk is, akik felelőtlen kijelentésekkel hol a kormányt bírálják, hol annak védelmére kelnek. Ezeknek a „hasznos idiótáknak” a szavai semmit sem mondanak el hadseregünk gázai gyakorlatáról, ellenségeinknek viszont muníciót szolgáltatnak, ezért hitelteleníteni kell őket.
Nem az a célunk, hogy meggyőzzük a világ többi részét arról, hogy nekünk van igazunk. Létezésünk nem az ENSZ-ben tartott szavazáson múlik, hanem azon, hogy mi magunk hiszünk-e a zsidó civilizáció igazságosságában. Természetesen nem állunk a bírálatok felett, és ha eltérünk saját mércéinktől, el kell ismernünk a hibáinkat, és korrigálnunk kell az irányt. Hiányosságaink éber figyelemmel kísérése azonban nem ugyanaz, mint olyan bűnösség elfogadása, amely nem terhel bennünket. Ezért amikor gyermekeink és unokáink megkérdezik majd, hogyan hihet a világ egy népirtásban, ha valójában nem történt népirtás, szilárdan ki kell tartanunk amellett, amiről tudjuk, hogy igaz. Más szóval, ugyanolyan könnyen kell hazugságnak neveznünk a vádat, mint ahogyan én tettem, amikor a szovjet munkatáborban válaszoltam keresztény barátomnak.
Csak ilyen meggyőződéssel élhetjük túl azokat, akik Izraelt a Sátánhoz legközelebb álló gonosznak tartják – Sartre egyik kifejezését kölcsönvéve –, ahogyan túlélői voltunk azoknak is, akik a múltban a zsidókat tartották a Sátánhoz legközelebb álló gonosznak.
A szerző
