Yama Bar írásának fordítása.
Nevezzük Thomasnak, hiszen az MI5 (brit titkosszolgálat – a szerk.) soha nem fogja elárulni a valódi nevét. 2015-ben Thomas, a Thames House-ban dolgozó, megfáradt terrorelhárítási tisztviselő olyan telefonhívást kapott, amely pályafutása hátralévő részében is ébren tartotta éjszakánként. A vonal túlsó végén egy jól ismert ember beszélt: valaki, aki soha nem rabolta az idejét, akinek nyugtalanító érzéke volt ahhoz, hogy olyasmit is tudjon, amit mások még nem, és akit láthatóan ugyanúgy foglalkoztatott, mi történik London utcáin, mintha azok a saját városáé lennének. Semmi csevegés, semmi magyarázat: csak egy északnyugat-londoni cím, néhány halk szó arról, mi várhat az ajtók mögött, és egy kérés, amely inkább hangzott figyelmeztetésnek, mint tanácsnak: menjen oda, nézze meg, és ügyeljen rá, hogy senki ne lássa, mit csinál. Thomas nem kérdezte meg, honnan tudja a telefonáló. Az ő szakmájában vannak figyelmeztetések, amelyeket mérlegel az ember, és vannak, amelyeknek egyszerűen engedelmeskedik; ő pedig már rég megtanulta, melyik melyik.
Személyesen ment el a helyszínre, egy megbízható kollégája kíséretében. A cím olyan helyre vezetett, amelyre senki sem figyel fel: egy átlagos ingatlanhoz a város északnyugati részének egyik átlagos utcájában, ahol az emberek minden reggel úgy mennek el mellette munkába menet, hogy egy pillantást sem vetnek rá. Odabent dobozok sorakoztak, bennük pedig szinte megszállott rendezettséggel több száz apró, fehér tasak: eldobható hűtőborogatások, amelyeket minden gyógyszertárban árulnak, és amelyeket az ember összenyom, majd a kificamodott bokájára szorít, amíg el nem zsibbad a fájdalom.
Egy pillanatig semmi értelme nem volt a látványnak. Ki rejteget elsősegély-felszerelést? Ki halmoz fel hűtőborogatásokat egy londoni hátsó helyiségben, mintha aranyrudak volnának? Thomas felvett egyet, megfordította, és a hátoldalán, apró betűkkel ott állt a válasz, ugyanolyan tárgyilagosan felsorolva, mint egy müzlis doboz összetevői: ammónium-nitrát. Túlságosan is jól ismerte ezt a nevet. Ugyanarról a vegyületről volt szó, amelyet Timothy McVeigh egy teherautóba pakolt Oklahoma Cityben 1995-ben, és amely lerombolta egy szövetségi épület homlokzatát, 168 ember halálát okozva.
Amikor Thomas visszatért a Thames House-ba, senki nem maradt ülve a teremben. Ki hozta be ezt az országba, és mióta állhatott ott? Kinek szánták, és ki várta a parancsot, hogy felhasználja? Senkinek sem volt válasza, és azon az éjszakán senki sem ment haza. Így kezdődött a nyomozás, zárt ajtók mögött, teljes csendben. Azok, akik a dobozok szomszédságában éltek – a szomszédok, a munkába járók, a néhány utcával arrébb lakó családok –, évekig semmit sem hallottak az egészről.
A larnacai pince
Az első éjszaka hosszú órái alatt valakinek a Thames House-ban eszébe jutott Ciprus. Alig néhány hónappal korábban, 2015 májusában a tengerparti Larnaca rendőrei lementek egy átlagos ház pincéjébe, ahol ócskaságokn ak, régi bútoroknak és elfeledett bőröndöknek kellett volna lenniük. Ehelyett hűtőborogatásokat találtak: ugyanazokat a fehér tasakokat, ugyanazt a megszállott rendezettséget, ám felfoghatatlan mennyiségben. Több mint 65 ezer darabot halmoztak fel a sötétben, egy lakónegyed alatt; összesen 8,2 tonna ammónium-nitrátot tartalmaztak.
A fölöttük lakó férfi Huszein Basszám Abdallah volt, egy 26 éves, libanoni és kanadai útlevéllel rendelkező ember, akinek csendes, jelentéktelen arca olyan, hogy a határőrök abban a pillanatban elfelejtik, amint lepecsételik az útlevelét. A kihallgatás során elismerte, hogy a Hezbollah katonai szárnyának tagja, kiképezték Kalasnyikov használatára, és a pincéjében tárolt anyagnak egyetlen célja volt: terrortámadások végrehajtása. A pince állomáshelyként, tranzitpontként szolgált, ahonnan kisebb mennyiségeket akartak Európa különböző részeire továbbítani. Abdallah 2015 júniusában bűnösnek vallotta magát, a ciprusi bíróság pedig hat év börtönbüntetésre ítélte.
A Hezbollah külföldi műveletekért felelős egysége, a 910-es egység, csendben telepített hasonló, ártalmatlannak látszó készleteket Délkelet-Ázsiától a Földközi-tenger térségéig. Nem egyetlen bombát készített elő, hanem szunnyadó fegyverraktárak hálózatát építette ki külföldi városokban, amelyek akkor léphettek működésbe, amikor Bejrútban vagy annak teheráni irányítóinál elérkezettnek látják az időt.
2015 őszén az MI5 és a londoni rendőrség végül akcióba lépett, és négy északnyugat-londoni ingatlant kutatott át, köztük három üzlethelyiséget és egy lakóházat. A végső mennyiség rosszabb volt, mint bárki gondolta volna: mintegy három tonna ammónium-nitrát. Vajon hány temetés maradt el annak a telefonhívásnak köszönhetően? Thomas egy pillanatig sem kételkedett a vonal túlsó végén megszólaló emberben, és jól tette, mert a négy brit épülethez vezető figyelmeztetés a Moszadtól érkezett.
A brit kormány csaknem négy éven át titokban tartotta az egész ügyet a nyilvánosság és a parlament előtt. A britek csak 2019 júniusában, a The Telegraph leleplező cikke nyomán értesültek arról, hogy saját fővárosukban bombagyár működött; a kormányt azonnal az ügy eltussolásával vádolták.
Miért hallgatna egy kormány három tonna robbanóanyagról? Nézzük a naptárat. Nagy-Britannia 2015 júliusában írta alá az iráni nukleáris megállapodást, augusztus 23-án pedig Philip Hammond külügyminiszter Teheránba repült, felvonta az Union Jacket az újranyitott brit nagykövetség épületén, és történelmi pillanatnak nevezte az eseményt. Irán ugyanazon a napon újranyitotta londoni nagykövetségét. Alig néhány héttel később a rendőrök négy északnyugat-londoni épületbe léptek be, és felfedezték, hogy Irán kedvenc bábszervezete csendben a következő háborúja raktárává alakította a brit külvárosokat. Mit tett London a felfedezéssel? Eltemette. Nem tájékoztatta a nyilvánosságot, sőt még azokat a parlamenti képviselőket sem, akik a következő években arról vitatkoztak, hogy a Hezbollahot teljes egészében be kellene-e tiltani, miközben a szervezet zászlóit minden évben nyíltan lengették London központjában, az al-Kudsz-napi felvonuláson. A saját polgárai alatt ketyegő bomba egyszerűen kevésbé volt fontos, mint egy fényes új kézfogás az ajatollahokkal.
Ez nem az ítélőképesség egyszeri hiánya volt, hanem doktrína, amelyhez Nagy-Britannia azóta is hűséges. Valahányszor Londonnak a kellemetlen igazság és a kényelmes alku között kell választania, az alkut választja, a számlát pedig saját polgáraira terheli. 2015-ben Teheránnal kötött alkut. 2025-ben Damaszkusszal tette ugyanezt: helyreállította kapcsolatait egy olyan kormányzattal, amelyet a Hajat Tahrir al-Szám korábbi parancsnoka vezetett – azé a dzsihadista csoporté, amelyet Nagy-Britannia éppen akkor vett le a terrorszervezetek listájáról. 2026-ban pedig saját utcáinak leghangosabb tömegeivel teszi ugyanezt, ezért éppen azt az országot kívánta szankciókkal sújtani, amely újra és újra brit életeket ment. A megbékélés mindig békének látszik azok szemében, akik árulják. Csak azok a családok látják, mi is valójában, amelyek végül megfizetik az árát.
A második telefonhívás
Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Izrael megmentette Londont. 2022 novemberében, hét évvel a hűtőborogatások felfedezése után, mintha ismét megcsörrent volna ugyanaz a csendes vonal. A teheráni rezsim két újságírót vett célba az Iran Internationalnél, annál a Londonból sugárzó, perzsa nyelvű hírcsatornánál, amely megmutatja a világnak mindazt, amit az ajatollahok inkább titokban tartanának. A terrorelhárítás tisztviselői felkeresték az újságírókat, és figyelmeztették őket, hogy életveszélyben vannak. Napokon belül a fegyveres rendőrség járművei álltak a csatorna stúdiói előtt egy nyugat-londoni üzleti parkban, kávézóláncok és médiaszerkesztőségek között, mintha a város egy része hirtelen hadszíntérré változott volna. Ugyanazon a héten az MI5 vezetője bejelentette, hogy Irán január óta legalább tíz embert próbált elrabolni vagy megölni brit földön.
És ki adta le a vészjelzést? Az MI5 csak „nemzetközi partnereiről” beszélt, néhány nappal később azonban az izraeli közszolgálati műsorszolgáltató, a Kan arról számolt be, hogy a figyelmeztetés a Moszadtól érkezett. Az információ az Iran International két újságírójára vonatkozott, és ez a figyelmeztetés késztette a brit rendőrséget arra, hogy értesítse őket, mielőtt a rezsim emberei elérhették volna őket.
Üres fenyegetés volt, vagy egy ideges szövetséges túlozta el a veszélyt? A válasz 2024 márciusában érkezett meg, Wimbledon egyik csendes utcáján: a perzsa csatorna egyik Londonban dolgozó újságírójára férfiak egy csoportja támadt rá, és otthona előtt megkéselte. Addigra a veszély olyan súlyossá vált, hogy a csatorna már kénytelen volt Washingtonba költöztetni adásait, miután a rendőrség azonnali és komoly fenyegetésekre figyelmeztette a munkatársakat. Egy külföldi rezsim újságírókra vadászott London utcáin, és Izrael ismét elsőként figyelmeztetett.
Miért érzi úgy egy külföldi rezsim, hogy szabadon vadászhat újságírókra London utcáin? Mert megtanulta, hogy Nagy-Britannia fél tőle, és ezt a leckét kifizetődő módon sajátította el. 2016-ban Nazanin Zaghari-Ratcliffe-et, egysegélyszervezet brit–iráni munkatársát letartóztatták a teheráni repülőtéren, amikor csecsemő lányával haza akart repülni a szülei meglátogatása után. Közel hat évet töltött iráni börtönökben, és a beszámolók szerint azt mondták neki, csak akkor engedik szabadon, ha Nagy-Britannia kifizeti az adósságát: egy évtizedekkel korábbi, harckocsikért járó összeget, amelyet a sah rendelt meg, de amelyet Nagy-Britannia a forradalom után nem szállított le. London 2022 márciusában 393,8 millió fontot fizetett, Nazanin pedig ugyanazon a héten hazatért.
Teherán megértette az üzenetet: megéri brit állampolgárokat elrabolni. 2025 januárjában letartóztatta Craig és Lindsay Foremant, azt a brit házaspárt, amely világ körüli motoros útja során utazott át Iránon; kémkedésért tíz év börtönre ítélték őket, majd Craig büntetését további két évvel megtoldották, pusztán azért, mert a cellájából a médiának nyilatkozott. A brit útlevél minden Iránban tartózkodó tulajdonosa túsz lett, és London minden keményebb lépésének árcédulája van az evini börtönben.
És most figyeljenek: Nagy-Britannia nem véletlenül vált a nemzetközi merényletek világelső színterévé. Egy olyan ország, amely túl gyenge ahhoz, hogy elrettentse ellenségeit, túl hanyag ahhoz, hogy megvédje határait, és túl készségesen békít ahhoz, hogy bárkit is felelősségre vonjon, nyílt vadászterületté változtatta a fővárosát. A vadászok pedig mindenhonnan érkeznek. 2006-ban orosz ügynökök London szívében polóniummal mérgezték meg Alekszandr Litvinyenkót. 2018-ban visszatértek: hamis neveken jutottak be, és idegméreggel próbálták meggyilkolni Szergej Szkripalt a csendes katedrálisvárosban, Salisburyben.
Irán emberei Wimbledonban újságírókra vadásznak. Hongkongban érvényt szereznek Peking biztonsági törvényénrk, vérdíjat tűznek ki a Nagy-Britanniában élő demokráciapárti aktivistákra, és olyan levelek érkeznek a brit háztartásokba, amelyek arra szólítják fel a szomszédokat, hogy jelentsék fel őket. London minden alkalommal ugyanazt a fáradt szertartást adja elő: szigorú nyilatkozat, néhány kiutasított diplomata, újabb, papíron maradó névsor, majd visszatérés a megszokott üzletmenethez a következő holttestig. És végül ki kapja a brit harag teljes erejét? Nem azok a rezsimek, amelyek brit utcákon mérgeznek embereket. Nem azok, amelyek brit turistákat vetnek az evini börtönbe, majd váltságdíjra várnak. Ez a kiváltság egyetlen országnak jut: annak, amelyik újra és újra telefonál, hogy figyelmeztessen. Nagy-Britannia Izraelnek tartogatja a leghangosabb beszédeit, fegyverembargóit, szankcióit és bocsánatkéréseit azért, mert nem volt elég kemény – annak az országnak, amelynek az a „bűne”, hogy folyamatosan brit életeket ment. Oroszország megmérgez, Irán elrabol, önök pedig a Moszadot büntetik. Mondja, Nagy-Britannia: ez külpolitika vagy Stockholm-szindróma?
Nagy-Britannia befogadott testőre
2015-ben egy férfi érkezett Nagy-Britanniába, és menedéket kért. A múltja nem volt titok: 2006 óta Iszmáil Haníje, a Hamász vezetője testőreként szolgált, és egy magas rangú Hamász-tisztviselő fia volt. Nagy-Britannia mindezt tudta, mégis engedte, hogy maradjon, később pedig brit útlevelet is kiállított számára. Egy nagy angol város külvárosában telepedett le, informatikai tanácsadóként dolgozott, négy gyermeket nevelt, és többször is nevet változtatott. A szomszédai számára senki különös volt. Mit tervezhetett egy ilyen csendes ember?
A Hamász egyik kulcsfigurájává vált egy olyan hálózatban, amely Európa-szerte fegyvereket vásárolt: pisztolyokat, gépkarabélyt és több száz lőszert. Ezek egy részét egy bécsi raktárban rejtették el; a fegyvereket az október 7-i támadás második évfordulójára időzített akciókhoz szánták. Nagy-Britanniában senki sem vette észre. A Moszad igen. 2025 nyarán Izrael figyelmeztette a német hírszerzést, a németek pedig hónapokon át követték a hálózatot a határokon keresztül, megfigyelték az átadásokat és a rejtekhelyeket, és kivárták a megfelelő pillanatot.
Ez a pillanat 2025. október 1-jén jött el, hat nappal az évforduló előtt, amikor a német rendőrség Berlinben, egy fegyverátadás közben elfogott három gyanúsítottat. Az ezt követő hetekben hét gyanúsítottat tartóztattak le Németországban, Ausztriában, Dániában és Nagy-Britanniában. Novemberben a brit Nemzeti Bűnüldözési Ügynökség tisztjei London belvárosában letartóztatták a korábbi testőrt. Jelenleg Nagy-Britanniában várja a tárgyalását; az ott kiszabott esetleges büntetés letöltése után Németországnak adják ki. Nagy-Britannia menedéket, új életet és új nevet adott neki. Ki mentette meg azokat az életeket, amelyeket Nagy-Britannia veszélybe sodort azzal, hogy menedékjogot adott egy Hamász-ügynöknek? A Moszad.
Ez elsőrendű árulás. Nagy-Britannia pontosan tudta, ki ez az ember, és azt is, hogy micsoda a Hamász, hiszen a szervezetet már évekkel azelőtt betiltották terrorszervezetként, hogy a férfi bekopogtatott volna az ajtaján. Nagy-Britannia mégis engedte, hogy olyan családok között telepedjen le, amelyeknek fogalmuk sem volt róla, ki lett az új szomszédjuk. Aztán eljött október 7., és az egész világ végignézte, ahogy a Hamász családokra támad saját otthonaikban. Megállt akár egy pillanatra is valaki a belügyminisztériumban, hogy megkérdezze: pontosan kinek adtak brit útlevelet?
Ki telepít egy Hamász-belső köréhez tartozó embert a külvárosba, és feltételezi, hogy minden rendben lesz? Csak egy olyan állam, amelyik elvesztette a józan eszét. Nagy-Britannia újra és újra megmutatta, milyen állammá vált: olyan uralkodó osztály irányítja, amely annyira retteg attól, hogy rasszistának vagy iszlamofóbnak bélyegzik, hogy inkább saját polgárai életét kockáztatja, semhogy egyetlen kellemetlen kérdést feltegyen. Így történhetett meg, hogy bandák éveken át több ezer lányt bántalmazhattak, miközben a tisztviselők félrenéztek – a kormány saját vizsgálata szerint azért, mert féltek a rasszizmus vádjától. Így söpörhette félre London polgármestere újra és újra azokat a figyelmeztetéseket, amelyek szerint városában elterjedtek a fiatal lányokat behálózó és szexuálisan kizsákmányoló bandák; a túlélők ezeket a tagadásokat tébolyultnak nevezték. Amikor egy vádtól való félelem erősebbé válik, mint a bombától való félelem, a terroristáknak többé nem kell titokban bejutniuk. Egyszerűen jelentkeznek, és útlevelet kapnak.
A bomba, amely akkumulátornak látszott
2017 telén izraeli kiberműveleti szakembereknek sikerült végrehajtaniuk azt, amivel a nyugati hírszerző ügynökségek évek óta próbálkoztak: behatoltak egy kis ISIS-bombakészítő sejtbe Szíriában. Amit odabent találtak, az a világ repülőterei számára rémálom volt. A sejt olyan robbanószerkezeteket fejlesztett, amelyek pontosan úgy néztek ki, mint a laptopok akkumulátorai; arra tervezték őket, hogy átjussanak a röntgenkészülékeken és a repülőtéri biztonsági ellenőrzésen, majd a levegőben felrobbantva az utasszállító repülőgép lezuhanását okozzák. Az izraeli hírszerzés információi olyan pontosak voltak, hogy állítólag még a robbantás módját is tartalmazták.
2017 márciusában az Egyesült Államok megtiltotta, hogy több közel-keleti repülőtérről induló járat utasterébe laptopot vigyenek fel, Nagy-Britannia pedig azonnal követte a példáját, és hat országból érkező járatokra saját tilalmat vezetett be. London soha nem árulta el, honnan származott a figyelmeztetés. A világ csak véletlenül szerzett róla tudomást, amikor Donald Trump elnök az Ovális Irodában az orosz külügyminiszter előtt dicsekedett a hírszerzési információval –kiváltva ezzel az izraeliek dühét, akik egy ügynököt kockáztattak az információ megszerzéséért. Későbbi beszámolók ennél is tovább mentek: egy Moszad által támogatott, Rakkában végrehajtott műveletről írtak, amelynek eredményeit átadták a nyugati hírszerző szolgálatoknak, és amelyek nyomán Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is bevezette a laptoptilalmat. Hány brit család szállt fel abban az évben a hazafelé tartó járatokra anélkül, hogy valaha is megtudta volna, milyen veszély leselkedett rájuk?
Kérdezzék azokat, akik tudják: csak a jéghegy csúcsát látjuk. Josszi Kohen, aki 2016 és 2021 között vezette a Moszadot, a nyáron a Times podcastjának azt mondta, hogy az izraeli hírszerzés „nagyon-nagyon sok életet” mentett meg brit földön; hozzátette, hogy az MI5 egy korábbi vezetője egyszer azt mondta neki, Oscar-díjat érdemel azért a rengeteg terrortámadásért, amelyet az Egyesült Királyságban hiúsított meg. Egy másik interjúban még tovább ment, és neveket is említett: Andrew Parker, az MI5 hét éven át hivatalban lévő főigazgatója személyesen mondta neki, hogy a Moszad az évek során sok brit életet mentett meg.
És Nagy-Britannia hogyan mondott köszönetet? Kevesebb mint két évvel október 7. után elismerte a palesztin államot – olyan ajándékot adott, amelyet az izraeli külügyminisztérium megjegyzése szerint a Hamász vezetői maguk is a mészárlás gyümölcsének neveztek. Befagyasztotta a fegyverexport-engedélyeket, először harmincat, majd több mint nyolcvanat, miközben szövetségese az életéért küzdött. Új miniszterelnöke, Andy Burnham nem Izraeltől kért bocsánatot, hanem azért, mert korábban nem sanyargatta eléggé az országot. Két hónapon belül kormánya annyira ellenséges szankciókat vezetett be, hogy Izrael külügyminisztere szerint a brit kormány rendszerszintűen Izrael Állam ellen cselekszik; a kelet-jeruzsálemi brit konzulátust pedig bezárták.
Hadd kérdezzem meg tehát, amit úgy tűnik, Westminsterben senki sem mer: vakok, vagy egyszerűen ostobák? Két fronton vívnak háborút, és mindkettőn a saját polgáraik az áldozatok. Az első fronton felégetik a hidat az egyetlen országhoz, amelyik folyamatosan figyelmezteti önöket. A hírszerzési információ nem automatából kapható termék: bizalomra épül, és egy bezárt konzulátus ajtaja azt jelzi, hogy ez a bizalom megrendül. Minden Jeruzsálemre zúdított sértés egy kicsit valószínűtlenebbé teszi a következő telefonhívást. Éppen önöknek kellene tudniuk, mibe kerül egy elmulasztott hívás. A nyilvános vizsgálat arra jutott, hogy az MI5-nek jelentős esélye volt megakadályozni a manchesteri koncerten huszonkét ember – köztük sok gyermek – életét kioltó öngyilkos merényletet, de elhibázta. Képzeljék el, hány további lehetőséget szalasztanak majd el az a barát nélkül, aki mindeddig védte önöket.
A második fronton vörös szőnyeget terítenek azok elé, akik a halálukat akarják, kezet ráznak mindenkivel, aki örömmel látná önöket lángokban, és Teheránt párbeszédpartnerként kezelik, miközben ügynökei brit földön szerveznek merényleteket. Hagyják, hogy a Hamász zászlóit lengető felvonulók hétről hétre ellepjék az utcáikat. Minden ilyen döntés valószínűbbé teszi a következő brit földön elkövetett támadást, és minden Jeruzsálemnek címzett sértés megnehezíti annak az egyetlen barátnak a dolgát, aki még veszi a fáradságot, hogy figyelmeztesse önöket.
Egyszer már cserbenhagyták a lányaikat, amikor olyan bandák áldozataivá váltak, amelyeket a tisztviselők túl félénkek voltak megnevezni. Most cserbenhagyják a fiaikat is, és minden polgárt, aki egyszerűen csak szeretne elmenni egy koncertre, sétálni a parkban vagy békében imádkozni. Úgy tűnik, egyedül azok megsértésétől félnek igazán, akiknek nem akarnak kellemetlenséget okozni: a London-szerte lakásokban rejtőző iszlamistákétól, akik Németországban fegyvereket vásárolnak, hogy ártatlan civileket gyilkoljanak Európa-szerte. Egy napon, Nagy-Britannia, a polgáraid megkérdezik majd, kinek az oldalán álltatok. Az őszinte válasz pedig összetöri a szívüket: mindenkién, csak az övékén nem.
A szerző
