Bár neve mára feledésbe merült, egy időben a svédországi magyar emigráció ismert figurája – egyben az ’56-os zsidók egyébiránt népes sorát[1] gyarapító személye – volt Vadász Kornél újságíró, forradalmár, üzletember. Vadász azonban nem csak ’56-os volt, hanem a holokauszt túlélője is, egyben pedig a háború utáni megtorlás kevés zsidó származású vádlottjainak, áldozatainak egyike.
Vadászt – a pere idején 25 éves zsidó kesztyűszabászt – 1945 májusában vették elő, a vád vele szemben is muszos társainak besúgása volt a XIII/1. századnál. Bár ezt nem tagadta, a nyomozati szakaszban tett terhelő vallomások lényegében mindegyike a PRO nyomozóitól érkezett: Hajdu György pápán volt politikai rendőr, Kertész István nyomozó, Szamosi László pedig egyenesen csoportvezető volt a PRO-n. Vádlói azonban a tárgyaláson nem jelentek meg, így törvénysértő módon sem a vád, sem a védelem nem hozott tanúkat a perben, az egyedüli meghallgatott személy maga Vadász volt, akit így kizárólag önmagára tett terhelő vallomása alapján ítéltek el.
A bohózatba illő tárgyalást 1945. július 31-én tartották meg, s Vadász a tárgyaláson nem tagadta, hogy valóban jelentett a századról a magyar kémelhárítás számára. Ám amikor kijelentette, hogy visszaélésekről és megvesztegetésekről nem tud a századnál, „ütlegeltek és azzal fenyegettek meg, hogy a szüleimet deportálják, ha nem teszek vallomást”. Állítása szerint egyszer valakit feljelentett angol rádió hallgatása miatt, de jelentései miatt komoly baja senkinek sem esett. Egy alkalommal viszont ő ellene is nyomozás folyt baloldali tevékenysége miatt. A népbíróságnak írt beadványában egyébként régi szocialistaként jellemezte magát. Bár a védelem javaslatot tett tanúinak meghallgatására enyhítő körülmények bemutatása végett, a népbíróság elutasította, és egyetlen, önmagára tett terhelő vallomás alapján Vadászt tíz év kényszermunkára ítélte. A Dekány Zoltán által vezetett tanács ítélete már a korszakban is durva justizmord volt, hiszen a vádlott tanúit meg kellett volna hallgatni, illetve önmagára tett terhelő vallomás alapján, bizonyítékok nélkül senkit sem volt szabad elítélni. A népügyész és a vádlott mindenesetre fellebbezett, később a Népbíróságok Országos Tanácsa 1946. augusztusában öt év kényszermunkára módosította az ítéletet. Vadász beadványaiból tudjuk, hogy tanúit másodfokon sem idézték be.[2] Végül egy perújrafelvételi eljárás során 1949. júniusában két év börtönt kapott. „Indoklás” címén annyi szerepelt az ítéleten, hogy „a népbíróság utal az újrafelvételi vizsgálat során kihallgatott tanúk vallomására”, a tárgyalásról jegyzőkönyv pedig nem készült, így kérdés marad, mivel bizonyították be Vadász bűnösségét. Annyi bizonyos, hogy a népbírósági anyagban szerepel egy 1951-ben iktatott beadvány Mezei Györgytől, aki tanúsította, hogy Vadász semmitmondó jelentéseket adott le muszos társairól.
Az első- és másodfokú ítéletek esetében kérdéses, hogy miért érezték szükségesnek az ilyen súlyú büntetést, miután a terhelt már három évet lehúzott munkaszolgálaton és egy évet koncentrációs táborban: bár informátori mivoltát bevallotta, egyetlen tanú sem akadt, aki igazolta volna, hogy ebből bárkinek kára származott, ráadásul nyilván kényszerhelyzetben volt megvert, fenyegetett munkaszolgálatosként. A népbíróságnak írt beadványaiban Vadász tragikus történetet mondott el. Mint írta, baloldali aktivista mivolta miatt Kolozsváron az elhárítók „félholtra” verték, aminek hatására beleegyezett, hogy semmitmondó jelentéseket tesz társairól. A háború végén Mauthausenbe deportálták, ahonnan 35 kilogrammos „emberroncsként” került haza. A kommunista rendőrök megverték az előzetesben, de sohasem mutatták meg neki a nyomozati szakaszban tett vallomásokat, melyek alapján vádolták, tanúit nem hallgatták meg a perben. Mint írta, informátori tevékenysége „jól tudom, bűn volt, de úgy érzem, életem számtalan szenvedésével leróttam azt”. A meghurcolásnak itt nem lett vége, feleségét a botrányt követően kizárták a pártból, s a nő szabadulása után elvált tőle. Vadászból később sztahanovista bőrmunkás lett, ’56 nyarán kérte priuszának törlését, mint „elfáradt, keserű munkás”.[3]
A történet itt nem ért véget, hiszen Vadász szerepet vállalt az 1956-os forradalomban is, mely kétségkívül sokkal pozitívabb és világosabb megítélésű fejezete életének, mint munkaszolgálatos évei. A családi emlékezet központi figuraként helyezi el a forradalomban: az alapján, amit Vadász később fiának mesélt, 1956-ban fegyverrel harcolt, részt vett a rádió ostromában, megvédte az Igazság forradalmi lap szerkesztőségét az ÁVH ellentámadásával szemben, és részt vett a fegyverszüneti tárgyalásokban. 1956 decemberében elkapták és halálra ítélték, de szilveszter éjjelén Ausztriába szökött. A disszidálás során a határon lábon lőtték.[4]
A fentieket érdeme összevetni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratanyagával. 1957 tavaszán „Szemes” fedőnevű ügynök (Gimes György) összefoglalta Vadász ’56-os tevékenységét. E szerint 1956 novemberében első napjaiban Vadász az Igazság szerkesztősének külpolitikai rovatvezetője volt. „Szemes” szerint Vadász ezen kívül „tagja volt a gyűjtőbeli foglyokat kiszabadító biztosságnak”, és a szerkesztőségben hangoztatta, hogy most „a nyugati orientáció korszaka kezdődik”, nekünk „közelebbi kapcsolat” kell a nyugati követségekkel. Vadász szerinte információkat akart szerezni az amerikai követségtől, és ezeket akarta lehozni.[5] A fentieket legalább részben megerősítette Kulla Ágoston, a 8. gépesített ezred tüzérfőnöke, aki úgy tudta, hogy Vadász Kornél részt vett fegyveresek oldalán a gyűjtőfogház rabjainak kiszabadításában.[6] Bár nem kizárt, hogy Vadász valamifajta büntetést kapott ’56-os szerepéért, de ennek az iratanyagban nincsen nyoma.
Bécsben bekapcsolódott az antikommunista emigrációba. Többször adott interjút a Szabad Európa Rádiónak, és aktív szerepet vállalt a bécsi emigrációban, a jelentések szerint Kéthly Anna barátja, egy ponton segítője volt. Egy jelentés szerint politikai jellemzése egyértelműen „negatív”.[7] Később Vadász Svédországba költözött, ahol üzletember lett, egy Gunnars Fabriker nevű cég képviseletében dolgozott, mely Norrköping városában székelt. 1964-ben a magyar hírszerzés svédországi ügynökei kezdték vizsgálni személyét, a „Kézdy” fedőnevű hírszerző jelentése szerint „büszke forradalmár”, aki korábban tolmács volt a svéd bíróságon. Sokat utazott Amerikába és Ázsiába, de fél hazamenni Magyarországra. A szöveg egyenesen Kéthly Anna volt „titkáraként” azonosította. Forradalmár múltja dacára úgy vélték, tanulmányozása nem érdemtelen, mert „magyarnak vallja magát és lélekben közelebb áll, mint a svédek”. Semmi nyoma azonban annak, hogy ennél több lépést tettek volna.[8] A rendszerváltást még megérte, 1996. szeptember 2-án hunyt el Svédországban.
Életútja a diktatúrák és a forradalmak közötti huszadik századi magyar történelem tragikus ellentmondásait sűríti magába, hiszen Vadász egyszerre volt a holokauszt áldozata – üldözöttje – és a kommunista megtorlás többszöri célpontja. Története arra is emlékeztet, hogy a forradalom résztvevőinek sorsa 1956 leverése után sem ért véget: sokan emigrációban, megfigyelés alatt, hazájuktól távol élték tovább az életüket.
[1] A zsidó ’56-osokhoz lásd: Haraszti György: Trapéz a lejtőn. A magyarországi zsidóság a második világháború után és az ’56-os forradalomban. Restancia, 2022. szeptember 21. https://www.restancia.hu/memory/haraszti-trapezalejton.html
[2] Budapest Főváros Leváltára, VII.5.e.1950.3210. 40–42, 55, 59, 159.
[3] BFL, VII.5.e.1950.3210. 61, 80-85.
[4] Vadász Kornél fiának levele a szerzőhöz, 2024. november 1.
[5] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.1.2. M-31710, 25, 56.
[6] ÁBSZTL, 3.1.9. V-150005/8. 71-73.
[7] ÁBSZTL, 3.1.2. M-31710 39. és 3.2.5. O-8-060/1. o. n. és 3.2.5. O-8-409/3. o. n.
[8] ÁBSZTL, 3.2.5. O-8-291. 126, 150.
A szerző
