A jobboldali cionista (revizionista) mozgalom hazai történetének átfogó megírása régi restanciája a zsidósággal foglalkozó történészeknek, s ennek tükrében talán nem is meglepő, hogy Nathan Ben-Chaim éppen olyan feldolgozatlan életű figura, mint amennyire feldolgozatlan mozgalmának is története.[1] Ben-Chaim Budapesten született 1918-ban, Ausländer Imre néven, és saját bevallása szerint 1935-ig a kommunizmussal szimpatizált. Ezt eképp idézte fel: „16-17 éves koromig vonzódtam a kommunistákhoz, mert akkoriban mindenki igazságosságot akart. De én egy »hagyományos« zsidó családban nőttem fel, erős zsidó érzelmekkel. Az érzelmeik zsidók voltak, de nem cionisták, mivel a magyarországi zsidók többsége akkoriban »asszimilálódott« volt, sőt cionizmusellenes. Abban az időben kezdtem tudatára ébredni az antiszemitizmusnak és annak, hogy zsidóként kinéznek, még a kommunista körökben is, így megfelelő ideológiát keresve kerültem a cionista mozgalomhoz.”[2]
Végül 17 évesen csatlakozott a meglehetősen csenevész magyarországi revizionista mozgalomhoz. Visszaemlékezésében nem titkolta a tényt, hogy ekkor a budapesti kenben („fészekben”, kvázi Betár-sejtben) maximum 35 fő lehetett, és az egész országban maximum néhány száz betári (de talán még ez is túlzó szám lehetett, igaz, ekkor még a területi megnagyobbodások előtt járunk, és a Trianonban elvesztett területeken erősebb volt a mozgalom). A mozgalom a zsidó fiatalságot a katonai szerepvállalásra készítette fel, egy későbbi háborúra az arabokkal szemben Palesztinában. Ben-Chaim visszaemlékezése szerint olyasmiket tanultak, mint „tisztelgés, vigyázzállás és így tovább. Ne feledjük, hogy Magyarországot militarista nemzetnek tartották, és a magyar fiatalok is militaristák voltak.”[3] Ben-Chaim több „vezetői képzésen” ment keresztül, többek között Ausztriában és Lengyelországban is, és végül alijázása előtt a budapesti „ken” vezetője lett.
Emlékezése szerint végül csak 1938-ban tudott alijázni, mert egy évvel korábban a szülei elvették az útlevelét, és lekésett az induló hajóról, melyen lengyel és osztrák revizionisták is utaztak. Ha ez így történt, akkor a Betár mozgalom hivatalos lapjában, a Bné Betárban egyfajta „búcsúzóként” is tekinthető cikke, mely az Aranyborjú címet viselte: a rövid írás szerint a cionizmus volt a Tóra, és az asszimiláció az arany bálvány. „Lenn a csőcselék az elégedetlenek vezetésével, az Aranyborjút táncolja körül. Nem volna jó megkövezni őket?” – tette fel a szerző a drasztikusan ható, ám a korszak nyelvezetébe illeszkedő kérdést.[4]
Palesztinában a Betár „toborzó osztagának” kétéves képzésében vett része, majd 1940 és 1946 között a brit hadsereg kötelékében harcolt, a Betár utasítására. A háború végén frontszolgálatot is teljesített Észak-Olaszországban. Később a megszállt Németországba került, ahol többek között magyar zsidó túlélőknek is tartott héberórákat – itt ismerkedett meg későbbi feleségével is, aki egy időben a Lechi emblematikus magyar tagjával, Rosenberg Tiborral azon ügyködött, hogy párizsi főhadiszállásukról levélbombák sorával árasszák el Angliát, amíg az át nem adja Palesztinát a zsidóknak. A terv ugyan nem sikerült, de jellemző volt a korszak jobboldali cionista aktivizmusára.[5] Ben-Chaim a háborút követően engedélyt kapott, hogy Magyarországra jöjjön és felkutassa szüleit, akik szerencsésen túlélték a holokausztot, s később csatlakoztak hozzá Palesztinában.
Ben-Chaim részt vett a revizionista mozgalom történetének egyik fontos eseményénél is: az Irgun kötelékében, „Joav” mozgalmi fedőnéven a Mismar Ha’jarden mosavot védő zsidó katonák között harcolt. Mismar Ha’jarden története egyike a revizionista mozgalom által a baloldalnak felrótt számos fájó pont közül (egy másik ilyen történet az Altalena-történet). A mosavot, melyet főleg revizionisták laktak, 1948. június 6-án megtámadta a szír hadsereg. Ekkor még visszaverték a támadást, ám 10-én újabb ostrom indult, és a mosavot házról-házra foglalták el. Több védőt megöltek, és 39 túlélőt elfogtak a szírek. A települést sosem építették újjá, noha egy másik közösség felvette nevét. Az Irgun sokáig azt terjesztette, hogy a felmentő erőket a baloldali Hagana feltartóztatta, és nem engedte megvédeni a települést. Ezt természetesen a Hagana tagadta. Ben-Chaim az utolsó napig részt vett a védelemben, de 9-én feleségével élelemért és benzinért küldték, és nem volt jelen Mismar Ha’jarden elestekor. Mindenesetre az ostrom első napjairól 1949-ben cikket közölt a jobboldali Hérut lapban.[6] Emlékezése, bár érdekfeszítő leírása az ostromnak, végső soron pont nem reflektál a vitás pontra, vagyis a település június 10-i elestére.
Legfőbb eredménye kétségkívül a magyarországi Betár mozgalomra emlékező héber nyelvű kötet összeállítása volt. A Jád Le’Bétár Hungáriá (A magyarországi Betár emléke/emlékműve) kulcsfontosságú forrás a mozgalom magyarországi történetének megértéséhez. A kötetben megismerhetjük a mozgalom alapításának történetét Magyarországon (Jicák Eisdorfer elbeszélésében), van benne fejezet a kezdeti évekről (Reuven Davagi, vagyis Fenyvesi István tollából), ezt követi a magyarországi Betár egykori országos vezetőjének, Szilágyi Dénesnek emlékezése, és a mozgalom holokauszt előtti utolsó éveiről is (1937-1944) bőven esik szó Hana Libai, Matitjahu Eilat és Jehuda Litman elbeszélésében. A Betár holokauszt alatti tevékenységét Jakov Fleischman írta le, a háború utáni éveken Jehuda Udi (Weiszberger). Maga Ben-Chaim is jelentkezett egy fejezettel, ebben az illegális alija történetéről szól.[7]
Ben-Chaim 2009. október 22-én hunyt el. Tevékenységének feltárása azért is különösen fontos, mert bár a holokauszt magyarországi irodalmában eleve kevés szóhoz jutottak a cionisták, a jobboldali cionisták még ennyire sem tudtak megjelenni narratívájukkal. Ők egy kisebbség kisebbségének a hangján szólaltak meg, melyet eddig a fősodratú történettudomány kevéssé vagy egyáltalán nem tárgyalt. Párhuzamot lehet vonni azzal, ahogyan a varsói gettófelkelés történetét kezelte akár a lengyel, akár az izraeli történetírás: Chaim Lazar Litai Muranowksa 7 c. könyve előtt a revizionista-cionista dominanciájú Zsidó Katonai Szervezet (Żydowski Związek Wojskowy) szinte egyáltalán nem jelent meg a gettófelkelés történeteiben, a Betár szerepét korábban nagyrészt elhallgatták.[8] Szomorú tény, hogy a Ben-Chaim által szerkeszett kötet máig nem lett még lefordítva magyarra. Hozzátehetnénk, hogy a revizionista cionizmusról egyáltalán nem jelent meg még magyar könyv, Zsabotyinszkij írásaiból is – eltekintve a korabeli, mára könyvritkaságnak számító kiadványoktól – mindössze egy rövid válogatás jelent meg 1990-ben Bassa László fordításában és Ambrus Katalin szerkesztésében.[9]
Forrásközlés: Ron Alexander interjúja Nathan Ben-Chaimmal, 1988
K: Kérem, mondja el, mikor csatlakozott a Betárhoz, és milyen szerepeket töltött be ott?
V: 1934-ben csatlakoztam a mozgalomhoz. Mint akkoriban minden fiatal Európában, én is nagy eszméket kerestem ifjúkoromban. Először a kommunista párt ifjúsági mozgalmához csatlakoztam, de aztán egy fiú, akivel együtt dolgoztam, és aki már tagja volt a Betárnak, meggyőzött arról, hogy a zsidók helye nem a kommunisták között, hanem a cionista mozgalomban van. Elmentem megnézni, miről is van szó, tetszett, amit láttam, és a Betárnál maradtam.
K: Megpróbálná elmagyarázni, mi vonzotta a kommunistákhoz, és végül miért a Betárt – egy cionista mozgalmat – választotta? Különösen annak fényében, hogy a cionizmust akkoriban Magyarországon a társadalom többsége nem kedvelte, sőt ellenszenvvel kezelte.
V: 16-17 éves koromig vonzódtam a kommunistákhoz, mert akkoriban mindenki igazságosságot akart. De én egy „hagyományos” zsidó családban nőttem fel, erős zsidó érzelmekkel. Az érzelmeik zsidók voltak, de nem cionisták, mivel a magyarországi zsidók többsége akkoriban „asszimilálódott” volt, sőt cionizmusellenes. Abban az időben kezdtem tudatára ébredni az antiszemitizmusnak és annak, hogy zsidóként kinéznek, még a kommunista körökben is, így megfelelő ideológiát keresve kerültem a cionista mozgalomhoz.
K: De miért éppen a Betár?
V: Mert ez a fiú a Betárhoz vezetett el. Ha helyette a Hasomer Hacairhoz vitt volna, valószínűleg ma ott talált volna meg engem.
K: Milyen szerepeket töltött be a Betárban az évek során?
V: Több vezetőképző tanfolyamon is részt vettem, és végül kineveztek a budapesti Betár-csoport (ken – קן) parancsnokává. Ez volt az utolsó tisztségem az alijám előtt.
K: Mesélne ezekről a képzésekről?
V: Az első „komolyabb” kiképzést egy férfi tartotta, akit a lengyelországi Betár küldött hozzánk. A magyarországi zsidó közösség akkoriban meglehetősen elszigetelten élt a többi európai közösségtől. Az általa szervezett tanfolyamon körülbelül negyven fiú és lány vett részt – ők lettek később a helyi Betár-vezetés magja.
K: Ez volt az első ilyen tanfolyam Magyarországon?
V: Az első, amire emlékszem. A magyarországi Betárt 1928-ban alapították, és volt egy kiképzőtanfolyam Ausztriában, Wörthersee közelében. Pontos dátumokra nem emlékszem, de ott az írásos anyagokban biztosan megtalálhatók. Aztán volt néhány nyári tábor és hasonló esemény, de ez volt az első igazán „komoly” kiképzés itt, Magyarországon.
K: Hogyan jellemezné az első vezetőképző tanfolyam résztvevőit?
V: Hát, életkor szerint 16 és 20 év felettiek voltak. Végül is egy ifjúsági mozgalomról beszélünk. Többségük neológ családból származott, nem ortodoxból. Kevés ortodox zsidót vonzott a cionizmus, és akik mégis, azok természetesen inkább a Mizrachi mozgalmat választották.
K: Tudna még részleteket mondani a tanfolyamról?
V: A képzés Budapesten zajlott, de kirándulni is kijártunk a város környéki hegyekbe, ahol gyakorlatoztunk és hasonló tevékenységeket végeztünk. A tanfolyam hétvégenként zajlott. Pontosan nem emlékszem, összesen mennyi ideig tartott, de körülbelül két hónapig, talán valamivel tovább. A képzés végzősei a gyermekcsoportok vezetői lettek.
K: Tehát a végzettek mind visszatértek a vidéki szülővárosaikba?
V: Nem, nem. Az összes résztvevő budapesti volt. Budapesten kívül nem sok Betár-csoport létezett. Budapesten volt csoport Budán, Pesten, aztán volt egy Óbudán, és még néhány helyen. Összességében tehát öt Betár-csoport volt a nagyobb budapesti körzetben. Budapest környékén kívül mindössze egy-két helyen volt csoport: az egyik Sopronban, és talán még egy másik városban.
K: Tudná jellemezni a budapesti csoport tevékenységeit az 1934–1938 közötti időszakban, amikor ön volt a vezető? Hány fiatal tagjuk volt?
V: A létszám évről évre változott, de nem drasztikusan. Úgy emlékszem, 60 és 100 fő között mozgott. A tevékenységek között voltak héberórák, gyakorlatozás, terepgyakorlatok – mint más ifjúsági mozgalmakban. Emellett voltak eszmei beszélgetéseink, előadásaink és vitáink is. Zsabotyinszkij-cikkek fordításait olvastuk és megbeszéltük. Természetesen voltak közösségi programok is, például hétvégi kirándulások.
K: Milyen kapcsolatban álltak a nemzetközi Betár-mozgalommal?
V: Voltak látogatások, de nem sok. A látogatók a Betár „világvezetéséből” érkeztek.
K: 1935-ben a revizionisták kiváltak a Cionista Világszervezetből. Tudom, hogy ez Magyarországon is éreztette hatását. A kérdésem az, hogyan érintette önöket az, hogy elvesztették a hivatalos legitimitást a cionista szervezetek körében? Hatással volt ez a mindennapi működésükre?
V: Eleinte a személyes kapcsolataink a Cionista Szervezet tisztviselőivel még jók voltak, így engedték, hogy tovább működjünk azzal a megjelöléssel, hogy a Betár „a Cionista Szervezet sportosztálya”. Ez biztosított számunkra bizonyos legitimitást a magyar hatóságok felé. Később azonban, ahogy tudja, a kapcsolatok megromlottak, és a Szervezet megvonta ezt a „védőernyőt”. Addigra viszont a magyar hatóságok már elismertek minket mint „önálló zsidó szervezetet”.
K: Ez elvezet a következő kérdésemhez – tudjuk, hogy hamarosan megalakult az „Új Cionista Szervezet” (NZO). Láttam legalább egy, a Betár kapcsolódó magyar nyelvű dokumentumot, amelyben szerepelt az NZO megnevezés, tehát feltételezem, hogy az NZO Magyarországon is működött. El tudná mondani, milyen volt a politikai felállás? A két szervezet – az NZO és a Betár – külön egységként működött?
V: Igen, külön működtek. Az NZO-t az „idősebb” emberek vezették. Dr. Kálmán Imre volt az NZO elnöke, és vele volt némi kapcsolatunk, mivel ő intézte például az alijával kapcsolatos ügyeket, és általában is ismert, tekintélyes személyiség volt. De a többiekkel alig volt dolgunk. Nekünk nagyon idősnek tűntek – negyven év felettieknek. A Betár inkább a fiatalok mozgalma volt. Az idősebbek, mondjuk húszas éveik közepén vagy végén járók, inkább egy akkoriban alakult új mozgalomhoz, a Brit Ha’hajálhoz (Harcosok Szövetsége) csatlakoztak – ez főként volt katonákból állt. Az ennél is idősebbek pedig az NZO-ban tevékenykedtek.
K: Láttam dokumentumokat, amelyekben a Cionista Szervezet emberei panaszkodtak, hogy önök gyűléseket és tüntetéseket szerveztek ellenük. Miről volt szó pontosan?
V: Igen, így volt. Ahogy említettem, a két mozgalom közötti feszültségek fokozatosan nőttek. Sok nézeteltérésünk volt velük. Például akkoriban Zsabotyinszkij kijelentette: „Számoljatok fel a diaszpórát, különben a diaszpóra fog titeket felszámolni!” – vagyis sürgette a zsidókat, hogy mielőbb tegyék meg alijájukat. A fősodor politikája ezzel szemben „Weizmann-féle” volt: az alijának szelektívnek kell lennie. Itt ütközött a két világnézet. Egy másik példa: Náchum Goldmann előadást tartott a Magyar Cionista Szervezet egyik gyűlésén. Mi elmentünk oda, röplapokat osztogattunk, tiltakoztunk, és végül sikerült „szétverni” a rendezvényt. Ott voltam. Nyílt gyűlés volt, így be tudtunk jutni, és amikor elkezdte a beszédét, hangosan tiltakozni kezdtünk. Csak tíz-húsz ember voltunk, de ez elég volt ahhoz, hogy meghiúsítsuk az eseményt.
K: Korábban megkérdeztem, miért éppen a Betárt választotta a többi cionista mozgalom helyett. Most ugyanezt kérdezem általában a Betárhoz csatlakozó fiatalokról – mit gondol, miért pont a Betárt választották?
V: Ezt nagyon nehéz megmondani. Az egyik ok talán az lehetett, hogy a Betár katonásabb jellegű volt. A magyar társadalom általában is erősen nacionalista volt, és – mint mindig – a fiatalok különösen fogékonyak erre. A zsidó fiatalok is osztoztak ebben az érzésben. Az egyenruhák, a gyakorlatozás – mindez nagyon vonzó volt számukra. A többi ifjúsági mozgalomban ez nem, vagy csak kevésbé volt jelen. Mi önvédelmet tanítottunk, bokszot, vívást, dzsúdzsicut. Mi voltunk az egyetlen cionista ifjúsági mozgalom, ahol a vezényszavak héberül hangzottak el.
K: Ön az első zsidótörvény után, de a második előtt alijázott. Mi késztette arra, hogy még azelőtt kivándoroljon, hogy tudta volna, egy sokkal szigorúbb második törvényt is be fognak vezetni?
V: Nem a törvények miatt döntöttünk az alija mellett. Cionistaként a cél mindig is az volt, hogy egyszer alijázzunk. Természetesen, amikor az első törvény megjelent, az katalizátorként hatott, de én már 1937-ben terveztem a kivándorlást. A probléma az volt, hogy egyke voltam, és a szüleim határozottan ellenezték, hogy elmenjek. Apám el is rejtette az útlevelemet, hogy ne tudjam használni. De 1938-ban, az első törvény után, és Ausztria náci „Anschlussa” után leültem vele beszélni. Azt mondtam neki, most már egyértelmű, hogy Európában nincs többé helye a zsidóknak. Végül sikerült meggyőznöm. Egyetértett, odament a nagy falióránkhoz, kivette belőle az útlevelemet, amit ott rejtett el, és átadta nekem. Ekkor indultam el alijára.
K: Meséljen a folyamatról!
V: 1937-ben a Betár megszervezte az első illegális aliját. A művelet neve „Af Al Pi” volt. Ezt a “világ Betár szervezete” és az Irgun közösen irányította. A művelet vezetői értesítették a Betár vezetését Magyarországon, Romániában, Lengyelországban és Ausztriában, hogy készítsenek elő jelentkezőket az alijára. Az első magyar csoport hét főből állt. Ők Romániába utaztak, hogy csatlakozzanak a többi jelentkezőhöz. Én a második csoporthoz tartoztam, ez 1938-ban volt. Ezúttal tizenkét fő indult Magyarországról: tíz fiú és két lány. Dr. Kálmán segített nekünk, aki ügyvéd is volt, és kapcsolatai voltak a politikai rendőrségnél, valamint a Belügyminisztériumban.
K: Meséljen többet Dr. Kálmánról.
V: Kivételes ember volt. Tartalékos századosként szolgált a magyar hadseregben, harcolt az első világháborúban. Rendkívül ritka volt, hogy egy zsidó ilyen magas rangot érjen el a magyar hadseregben. Tudta, hogyan használja ezt előnyére: amikor a hatóságokkal tárgyalt, mindig egyenruhában és karddal jelent meg. Kiváló vívó volt, és a zsidó sportklub vívószakosztályának vezetőjeként is tevékenykedett.
Dr. Kálmán intézte el, hogy útlevelet szerezzünk. Majdnem elfelejtettem: az egyik további indok, ami miatt elhatároztam, hogy elmegyek, az volt, hogy megkaptam a behívómat a magyar hadseregbe. Huszonnégy éves voltam, és már behívtak orvosi vizsgálatra, de eszem ágában sem volt katonának állni. Így Dr. Kálmánnak némi befolyást kellett használnia, hogy útlevelet szerezzen nekem.
Mindenesetre elindultunk Jugoszláviába. Onnan Fiumébe kellett továbbutaznunk, ahol találkoztunk volna a Romániából és Lengyelországból érkezőkkel, valamint néhány jugoszláv Betár-taggal. Jugoszláviában körülbelül egy hónapot vártunk, mivel anyagi és szervezési problémák miatt a hajó érkezése késett. Végül megkaptuk az értesítést, hogy a hajó befutott Fiumébe.
Gyalog keltünk át a határon: Jugoszlávia felől egy hídon mentünk át, amely maga volt a határvonal, Olaszországba. Közben azonban Mussolini és a nácik között megállapodás született, és Olaszországban is bevezették az antiszemita törvényeket, így az olasz határőrök feltartóztattak minket, és visszafordítottak Jugoszláviába. Ez azonban gyorsan rendeződött – a Betár világközpontjából, Párizsból érkeztek emberek, hogy tárgyaljanak a hatóságokkal – gyanítom, némi megvesztegetés is történt –, és másnap már engedélyt kaptunk az átlépésre, közvetlenül a hajóra, ahol mintegy kétszáz utas várt már. És ennyi – útra keltünk.
K: Milyen volt a viszony a Betár és a többi zsidó ifjúsági mozgalom között Magyarországon?
V: Ellenséges, azt mondanám. Nem arról volt szó, hogy gyűlöltük volna őket, de ideológiai ellentétek miatt sok feszültség volt. A Hasomer Hacairt például mi csak „a kommunistáknak” hívtuk.
K: Volt bármiféle együttműködés?
V: Nem. Az én időmben semmiképp.
K: Olvasták a Betár-fiatalok a Zsidó Szemlét?
V: A régi és az új zsidó szervezetek szétválása előtt igen. De a szakítás után már nem. Hiszen voltak saját kiadványaink is. Újságot nem kaptunk engedélyt kiadni, ezért röplapokat jelentettünk meg – havonta vagy kéthetente. Különböző neveik voltak, például Kék-Fehér, Bné Betár és mások.
–
A felvételen ezután nem hallható több beszélgetés: a 23:00. percnél megszakad, bár a hanganyag hossza 35:00 perc. Bár hallatszik némi háttérzaj, úgy tűnik, technikai hiba történt a felvétellel. A 23:44 percnél az interjúkészítő hangja még hallható: „…ebben a szakaszban használjuk a rendelkezésre álló másodkézből származó információkat… minden egyes [esemény] esetében próbáljunk meg válaszolni a következőkre: Mikor? Hányan? Ki volt a szervező?”. Ezt követően a felvételen nem hallatszik több hang. Az Izraeli Nemzeti Könyvtárban egy leirat is található a felvételhez, mely szintúgy véget ér a fent jelzett ponton.
[1] A magyarországi Betár történetéhez lásd: Veszprémy László Bernát: „Egy holtig betári”. Szilágyi Dénes radikális cionista munkássága. Múlt és Jövő, 2018/2-3. 104-113.
[2] Az életrajzi adatokhoz lásd két héber nyelvű életút-interjúját, melyből az egyik egy izraeli egyetemi dolgozat csatolmányaként jelent meg: Tali Sachori: Tnuat Betar Hungaria mislehe milchemet olam risona ad silehe milchamat olam snija (A Betár mozgalom Magyarországon az első világháború végétől a második világháború végéig). Ben-Gurion Egyetem, szemináriumi dolgozat, 1988. 50-53. A másik fellelési helye: National Library of Israel, (212)4 (HU catalog: 9920898496503701)
[3] Érdekesség, hogy a Betár általában „maoz”-nak (erőd) hívta a csoportokat, hogy megkülönböztesse magát a „ken” szót használó pionír mozgalmaktól, de Ben-Chaim végig a „ken” szóval él.
[4] Bné Betár, 1937 március. 55.
[5] Rosenberg Tibor 1962-es emlékezését az izraeli Jabotinsky Institute őrzi, konkrétabb jelzet nélkül. A Lechi britellenes akcióihoz lásd magyarul korábbi írásaimat: Veszprémy László Bernát: “Írország a Szentföldön.” A cionista jobboldal és a brit erők összecsapása Palesztinában, 1944-1948. Honvédségi Szemle, 2017/2, 108-22. és Veszprémy László Bernát: “Sztálinista szélsőjobb”. A Lohamej Herut Jiszrael katonai tevékenysége és eszmei kötődései Palesztinában, 1940-1948. Belvedere Meridionale, 2018/2. 45-68.
[6] Kach nafla Mismar Ha’jarden. Herut, 1949. május 5. 2.
[7] Jád le’Bétár Hungária, 1928-1948. Szerk. Nathan Ben-Chaim. Tel-Aviv, n. k., é. n.
[8] Chaim Lazar: Muranowska 7: the Warsaw Ghetto Rising. Tel Aviv: Massada , 1966.
[9] Jabotinsky írásaiból. Szerk. Ambrus Katalin, ford. Bassa László. Bp., n. k., 1990.
A szerző
