Alony Elinel írásának fordítása
Itt vagyok. Legalábbis így tűnik az élők számára. De belül az óra megállt. Egy részem továbbra is csapdában van a Beit Sura acélkonténerei, a szag és a fülsiketítő csend között. Azóta úgy járom ezt a világot, mint annak az embernek az árnyéka, aki valaha voltam – próbálok visszatérni, de nem találom a visszautat.
Most itt állok, a hangár falának támaszkodva. Látom őket – az élőket. Fehér védőruhában járnak, mintha űrhajósok szálltak volna le egy halott bolygóra. Hallom a hűtőberendezések zümmögését. Ezer közül is felismerném ezt a hangot: a „Thermo King” generátorok tompa, monoton dübörgését. Teljes kapacitással működnek, próbálják a hideggel megakadályozni, hogy kiszivárogjon a szag. De a szag alattomos. Átjut a fémeken, a maszkok szűrőin, a bőrön.
Üdvözöllek a Sura-táborban. A Katonai Rabbinátus bázisán. Október 7. előtt itt csend volt. Régen ide hozták az elesett katonákat – évente egyet-kettőt. Tisztelettel. Csendben.
De aztán a világ a feje tetejére állt.
Emlékszem az első napra. A teherautók. Nem katonai Hummerek, hanem közönséges nyerges vontatók, szupermarketek hűtőkamionjai, csirkeszállításra szánt járművek. Sorban álltak. Folyadék szivárgott belőlük. Sötét, zsíros pocsolyák maradtak az aszfalton. Homokot szórtunk rájuk, hogy ne csússzunk el. Elcsúszni egy emberi lényen – ez olyan borzalom, amit leírni sem lehet.
Katasztrofálisan kevés volt a hely. A konténereket nem a gyülekezőtéren helyezték el – az túl feltűnő lett volna. A támaszpont hátsó részén halmozták fel őket, szoros körben az épület körül, ahol a vizsgálatokat végeztük. Egy vasból épült város.
És ott, egy héttel később, megkezdődött a fizika, egy olyan fizika, amellyel nem tudtunk vitatkozni. A hűtőkonténerek hőmérséklete plusz négy Celsius fok volt. Nem fagyos. Ez elegendő az élelmiszerek tárolásához, de nem ahhoz, ami hetekig ott feküdt bennük. A holttestek kezdtek „kiolvadni”.
Elkezdődött az a pokol, amiről az újságok nem írnak. A folyadékok.
Mindenhol ott voltak. Azok a holttestek, amelyeket még nem sikerült megvizsgálnunk, hordágyakon feküdtek a folyosókon, várva a sorukat. A zsákokból a padlóra csöpögött, folyt, ömlött. Nehéz, olajos pocsolyák alakultak ki. Még a WC-re sem lehetett elmenni anélkül, hogy beleléptünk volna abba, ami tegnap még egy ember volt. Sétálsz a folyosón, és a csizmád alatt cuppan a folyadék.
Ez a sár az épületből a csatornákon át, a küszöbökön át az utcára ömlött. Átáztatta a hangár körüli talajt. A kijáratnál az aszfalt és a talaj fekete és nedves volt, mintha heves esőzés lett volna. De az ég tiszta volt. Nem eső volt. Hanem ők.
Néha úgy tűnt számomra, mintha térdig gázolva ebben a folyadékban sétálnék haza. El kellett dobnom a cipőimet – a talpuk magába szívta a halált, és semmilyen mennyiségű hipó sem tudta azt eltávolítani.
Azt hiszed, a pokol a tűz? Nem. A pokol a fehér zsákok. Több ezer fehér zsák, konténerekbe halmozva.
Bűnügyi technikai vizsgáló vagyok. A munkám a tényekről szól. Ujjlenyomatok, genetika, fogászati adatok. Október 7-e előtt azt hittem, hogy a tudomány mindent meg tud magyarázni. Hogy a halálnak van rendje. De itt nem volt semmiféle rend.
Az azonosítási feladatot osztották ránk. Nem voltunk felkészülve. Senki sem volt felkészülve. A teremben rozsdamentes acél asztalok álltak. Hidegek. A lámpák fénye – steril, könyörtelen.
Ezek nem olyan speciális, cipzáras hullazsákok voltak. Az országnak nem volt ennyi zsákja. Ezek csak hatalmas, vastag fehér zsákok voltak, mint a szemeteszsákok. A nyakukat műanyag „kábelkötözőkkel” szorosan összekötötték.
Lehetetlen volt kioldani vagy kinyitni őket. Egyszerűen felvágtuk őket. Késekkel felvágtuk a vastag műanyagot. A kés hangja, ahogy átvágta a feszes polietilént, a rémálmunk zenei aláfestésévé vált.
Néha egy ember volt benne. Néha – egy testrész. Néha – csak szén. Egy babaméretű széndarab.
Amikor felvágtuk ezeket a zsákokat, a halottak nem csupán ránk néztek. A valóság ránk ömlött. Bomlásnak indult belsőségek, testrészek, egy nagy káosz.
Egy emberi lény biomasszává, hulladékká változott. Ránézel erre a pépes masszára, és rajtakapod magad egy őrült, megbénító gondolatra: „Én is pont ilyen vagyok. Bennem is csak olyan pép van, ami egy hét múlva kifolyik.” Ez a felismerés, hogy a rothadás fényében milyen jelentéktelenek vagyunk, jobban megrázott minket, mint maga a halál látványa.
– Ez egy gyerek? – kérdezte tőlem Joni az első napon. Joni egy nagydarab fickó, a ZAKA (önkéntes katasztrófavédelmi és mentőszervezet, amely terrorcselekmények, balesetek és természeti katasztrófák helyszínén végzi az áldozatok kutatását, mentését, valamint a zsidó vallási előírások szerinti halottazonosítást és a maradványok méltó temetésre való összegyűjtését – a szerk.) önkéntese, egy pékség tulajdonosa.
Nem volt CT-készülékünk, sem röntgenünk, amivel átláthattunk volna ezen a fekete csomón. Közelebb hajoltam. A ZAKA, amikor a holttesteket gyűjtötte, mindent, amit a közelben talált, a zsákba tett: földet, repeszeket, személyes tárgyakat. A hamu és a csontok között egy megolvadt, eltorzult tárgy feküdt. A ragyogó szín maradványai alapján felismertem. Egy játékautó volt. Vagy ami belőle megmaradt.
– Igen – nyögtem ki, miközben éreztem, hogy hányinger kúszik fel a torkomban. – Látod az autót?
Nem sírtunk. Ott nem lehet sírni. A könnyek bepárásítják a védőszemüveget, és ha leveszed a szemüveget, a szag kiégeti a szemedet. Egy édes, nehéz szag, vas és égett gumi ízzel.
12–14 órás műszakokban dolgoztunk. Nem lehetett elhagyni a zónát. Vastagon kentük az orrunk alá a „Vicks”-et, amíg csípett. Mentolos rágót rágtunk, csomagról csomagra, amíg görcsbe nem rándult az állkapcsunk. De ebédidőre a szendvics már a halál ízét hordozta.
Azért eszel, mert enned kell, hogy ne dőlj össze, és érzed azt az ízt a szádban. Nem lehetett elmenekülni ebből a pokolból; minden étel, minden érzékszerv – minden átitatódott azzal a szaggal.
A legijesztőbb nem az volt, hogy holttestet láttál. A legijesztőbb az volt, hogy részleteket láttál. Egy kifestett köröm. Egy pillangós tetoválás. Egy jegygyűrű egy kéztől elválasztott ujjon. Ettől elakadt a lélegzeted. Ez valakinek a szerelme volt, valakinek az anyja, valakinek a lánya, aki még tegnap is körömlakkot választott. Ma pedig én próbálom összeegyeztetni a DNS-t, hogy eltemethessék.
Nem volt hová elbújni. Azzal próbáltuk megvédeni magunkat, hogy „bioanyagnak” neveztük. De a háttérben az izraeli híradó ment.
Arcokat mutattak. Élő, mosolygó arcokat. A szülők a kamerába sírtak, gyermekeikről beszéltek. És hirtelen az a zűrzavar, amit éppen vizsgáltál, egy személyiséggé változott. Rájöttél: ez a töredék ugyanaz a lány, aki imádott táncolni. Nem tudtál elmenekülni. Nappal a zűrzavart láttad, estére pedig felismerted a lelküket.
Csapatként dolgoztunk. Egyetlen futószalag volt, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata: ketten kinyitották és szétválogatták a zsák tartalmát, egy fotózott, egy vizsgáló pedig jegyzőkönyvet írt. A közelben mindig ott voltak a ZAKA önkéntesei, akik összeszedték a maradványokat.
Nekem, mint bűnügyi technikai vizsgálónak, jogom volt csak azokat az anyagokat vállalni, amelyekhez könnyen hozzáfértem. De gyakran ez nem volt elég.
Ezért a patológusok is ott dolgoztak, ugyanazon az asztalnál.
Ők voltak azok, akik levágták a körömlemezeket. Ha a holttest súlyosan megégett, a csontig vágtak, hogy sértetlen izomhoz jussanak.
És amikor a holttest szilárd, elszenesedett csomóvá változott, és már nem volt honnan mintát venni, fűrészt vettek elő. Ott helyben, karnyújtásnyira tőlem, átfűrészeltek egy csontot, hogy a csontvelőhöz jussanak. A fűrész visítása és az égett csontpor szaga. Ránéztem erre, és megértettem: ez a szakmám határa. Ezt tették egy emberi lénnyel.
Késő éjjel tértem haza. A folyosón levetkőztem, a ruháimat egy zsákba tettem, és a szemétbe dobtam. Forró vízzel zuhanyoztam. Luffával dörzsöltem a bőrömet, amíg vörös csíkok nem jelentek meg rajta, amíg vér nem folyt belőle. De a szag nem a bőrömön volt. Hanem az orrmelléküregemben.
A feleségem, Anat, megpróbált átölelni. Elhúzódtam tőle. Úgy éreztem, fertőző vagyok. Mintha a halál egy vírus lenne, és átadhatnám neki és a gyerekeknek. A holttestek a szemem előtt lebegtek; szinte mindenhol ott voltak, még a hálószobámban is.
„Hogy mennek a dolgok ott, Dani?” – kérdezte halkan.
„Dolgozunk” – válaszoltam.
Azt kérdezed, mikor törtem össze? Nem akkor, amikor megláttam a fej nélküli csecsemőt. A bennem élő szakember felállított egy gátat: „Ez biológiai anyag. Munka.”
Később törtem össze.
Elmúlt egy hét, talán kettő. A legnehezebb munka javában zajlott. A határainkon dolgoztunk, próbáltunk bármit is találni, amihez az azonosításhoz kapaszkodhattunk, mert sokak esetében csak elszenesedett töredékek maradtak.
Hazamentem, hogy legalább három órát aludjak. Bekapcsoltam a híreket.
Azt hittem, a világ velünk együtt sír. Azt hittem, a világ megdöbbent. De a képernyőn Londont láttam. Párizst. New Yorkot. Embertömegeket. Ezreket.
Transzparenseket vittek. Nem azt írták rájuk, hogy „Gyászolunk”. Hanem azt: „Állítsátok meg a népirtást!”, „Szabad Palesztinát!”, „Az ellenállás jogos.”
Néztem ezeket a tiszta, gyönyörű arcokat: diákokét, aktivistákéét, emberijog-védőkét. Megafonokba kiabáltak. Mosolyogtak. Az én körmeim alatt pedig – a kesztyű ellenére is – még mindig ott volt a Kfar Aza-i családtól származó, belém ivódott korom.
Abban a pillanatban valami elpattant bennem.
Mi, ott Surában, halált lélegeztünk be, holttestek folyadékain sétáltunk át, hogy bebizonyítsuk: ezek az emberek éltek. Abszolút, bibliai gonoszság bizonyítékait gyűjtöttük. A világ pedig azt mondta nekünk: „Hazudtok. És ha nem hazudtok, akkor megérdemeltétek.”
Az interneten azt írták, hogy mi magunk égettük el a saját gyermekeinket. Hogy nem voltak nemi erőszakok.
Legszívesebben megragadtam volna azokat a harvardi diákokat a nyakuknál fogva, és elvonszoltam volna őket Surába. A 4. szektorba. Az orrukat bele akartam dörgölni abba a zsákba, amelyben egy nő feküdt, dróttal a kezén és széttárt lábakkal, a medencéje az erőszaktól összetörve, mielőtt arcon lőtték volna. Bele akartam őket lökni abba a zsákba, amelyben az a tizenéves lány feküdt, akinek a nemi szervére savat öntöttek. Meg akartam kérdezni tőlük: „Ez az ellenállás? Ez a szabadságért folytatott küzdelem?”
Láttam, hogy a világ, amely azt esküdte, hogy „Soha többé”, hirtelen azt mondta: „Hát, ez a kontextustól függ.” Kiderült, hogy a zsidókat elégethetik, ha van hozzá megfelelő szlogen. Kiderült, hogy ha az áldozat zsidó, akkor ő a hibás. Ő „megszálló” a saját otthonában, a saját ágyában, vagy egy zenei fesztiválon.
Ez jobban megtört, mint a holttestek látványa. A világ árulása. A magány. Itt csipesszel darabról darabra gyűjtöttük össze a gyermekeinket, a világ pedig gyilkosoknak nevezett minket.
A poszttraumás stressz nem azonnal jelentkezik. Fokozatosan lopózik be.
Először az alvás tűnt el. Becsuktam a szemem, és villanásokat láttam: arcokat, sebeket, zsákokat. Hallottam a műanyag zizegését. A zsák felvágásának ropogását. Ez a hang hangosabbá vált, mint a gyermekeim hangja. Aztán elkezdődött a visító hang.
Majd jöttek a szagok. A függetlenség napján elmentem a családommal a parkba. Valaki húst sütött a grillen. A sült hús illata. Közvetlenül a gyepre hánytam. Térdre estem, kezeimmel eltakartam a fejem, és üvöltöttem: „Ne! Ne égessétek el őket!” Az emberek bámultak. Anat sírt. Rájöttem, hogy már nem itt vagyok. Még mindig ott voltam, a konténerben.
Elmentem egy orvoshoz. Az egészségbiztosító szerint a várakozási idő három hónap. Nem tudtam várni. Elmentem egy pszichiáter magánrendelésére. Drága volt, tiszta, hangulatos rendelője volt.
Meghallgatott, majd nyugodt hangon azt mondta:
„Fel kell dolgoznod ezt a traumát.”
Abban a pillanatban őrült nevetést akartam kiadni magamból.
Feldolgozni? Hogyan „dolgozzam fel” azt, hogy láttam egy családot dróttal összekötözve, élve elégetve? Hogyan dolgozzam fel azt a tudatot, hogy egy ember szemétté, pépé válik, és hogy a világ tapsol annak a szörnyetegnek, aki ezt tette? Ez nem „trauma”, doktor úr. Ez tudás. És ezt egyetlen tabletta sem fogja kitörölni.
Nem tudtam aludni. Ránéztem a gyerekeimre, és halottnak láttam őket. Megsimogattam a lányom fejét, és az ujjaim alatt egy összetört koponyát éreztem. Veszélyessé váltam számukra.
Aznap újra megnyitottam a híreket. Az ENSZ-beli nők azt mondták, nincs bizonyíték szexuális erőszakra. Nincs bizonyíték. Eszembe jutott a 3042-es számú lány holtteste. A széttépett fehérneműje. A nyitott szemei, amelyek egy olyan csendes sikolyban dermedtek meg, olyan borzalommal telve, amit egyetlen film sem tudna eljátszani. „Nincs bizonyíték.”
Valami kattant bennem. Mint egy kiégett villanykörte.
Rájöttem, hogy nem tudok olyan világban élni, ahol a gonoszt jónak nevezik. Ahol a gyilkosokat nyilvános tereken tapsolják meg, az áldozatokat pedig népirtással vádolják, mert mertek túlélni és visszavágni.
Írtam egy levelet. Rövidet.
„Szeretlek. De nem tudom kikapcsolni ezt a szagot. Sajnálom, hogy gyenge vagyok. A világ megőrült, és én ezen az állomáson leszállok.”
Elhajtottam az erdőbe. Ahol csend van. Ahol fenyőillat van, nem a halálé. Nem volt ijesztő. Fájdalmas volt. Fájdalmas mindannyiunk számára.
Most itt vagyok. Egy árnyék Beit Surában.
Bemegyek dolgozni. Találkozom a kollégáimmal. Remeg a kezük, ahogy az enyém is. Látom a Gázából visszatérő tartalékosokat. Üres a tekintetük – az a „ezer yardos tekintet”. Ugyanazt látták, amit én. Látták az alagutakat, ahol a gyermekeinket tartották fogva. Látták a fegyverekkel teli házakat és a „Mein Kampf” példányait a gyermekek hálószobáiban.
Aztán hazajönnek, megnyitják az internetet, és azt olvassák, hogy háborús bűnösök. Hogy népirtást követnek el.
Ti, ott Európában, Amerikában. Ti, akik sál helyett keffijét viseltek. Értitek, mit tettetek?
Nem csupán a terrort támogattátok. Megöltétek az emberiségbe vetett hitet azokban, akik puszta kézzel lapátolták ezt a poklot.
Megöltetek engem. Nem egy golyó, nem egy rakéta. A ti közönyötök és álszentségetek ölt meg. A ti „Igen, de…” mondásotok.
Figyeljetek rám. Az az ember, aki valaha voltam, meghalt. Nincs mit vesztenem. A gonosz nem áll meg a határokon. Amit Surában láttunk – az iszapot, amivé embereket változtattak –, azt akarják veletek is tenni. Minden „hitetlennel”. Mindenkivel, aki szabadon él.
Mi vagyunk a pajzs. Elviseltük a csapást. Golyóktól és gyötrelemtől halunk meg, attól, hogy a szívünk nem bírja elviselni ezt a fájdalmat.
Ti pedig a tereken álltok, és a hátulról leköptök minket.
Nézzetek tükörbe! Kit láttok ott? Mert én, innen nézve, Beit Sura sötétjéből, látom, ahogy a saját sötétségetek közeledik hozzátok. És amikor eljön értetek – és el fog jönni –, senki sem lesz, aki megvédjen benneteket. A Beit Sura folyosóin kötöttünk ki, és próbáltuk bebizonyítani nektek, hogy mi is emberek vagyunk.
Csend. Csak a hűtőszekrények zümmögése. És a szag. Az igazság szaga, amelyet nem voltatok hajlandók elismerni.
Utóirat
A kibírhatatlan nehézség ellenére kénytelen voltam megírni ezt a történetet, mert az igazság, amelyet ilyen áron szereztünk meg, nem maradhat csendben.
A szerző
