Szekszárd, ahol nem volt gettó
„Szekszárd sokáig ellenállt az antiszemitizmusnak, mivel az akkori polgármester, vitéz Vendel István nem engedte, hogy gettót létesítsenek a városban.” (Zolnai Népújság, 2023. július 3.3.) Szekszárd vészkorszakbeli történetének egyik kissé elhallgatott, de valójában vitatott, vitatható kérdése, hogy volt-e a városban gettó 1944-ben. A szakirodalomban évtizedeken át tartotta magát az a nézet, hogy a város sajátos módon „megúszta” a gettósítást, ám a fennmaradt rendeletek, visszaemlékezések és közigazgatási iratok alapján ennél jóval árnyaltabb kép rajzolódik ki. Lássuk a tényadatokat és a korszak gettórendelkezéseinek folyamatát egy forráshiányos történeti ügyben.
A valóság az, hogy Szekszárdon létezett gettó, csak éppen nem a hagyományos, szögesdróttal körülhatárolt, erőszakos formában: a városban egy nyitott elkülönítés működött, de nagyon rövid ideig. A félreértést részben a háború utáni emlékezetképzés, részben a hitközségi vezetők bizonytalan visszaemlékezései és a levéltári iratok hiánya okozták.
A délkelet-dunántúli városba a 19. századtól kezdtek zsidók költözni. A közösség lassan gyarapodott, 1856-ban alakult meg a hitközség, első rabbijuk Winkler Izsák volt. A 20. század elejére már stabil, jól szervezett zsidó közösség élt itt: 1910-ben 840, 1941-ben 434 zsidó vallású lakossal. A helyi társadalmi beágyazottság ellenére a megszállás napjától minden megváltozott. A németek azonnal zsidó tanácsot hoztak létre, élén Erdős Nándor pékmesterrel. A megszállók kérései – élelmiszer, bor, értéktárgyak – sorra érkeztek, és a tanács kénytelen volt mindet teljesíteni. Már ekkor elhurcoltak 15 tehetős helyi zsidót, akik végül Mauthausenbe kerültek.
Vitéz Vendel István polgármester is részt vett egy a gettósítást előkészítő, 1944. április 15. siófoki értekezleten. Erről Szőnyi Alajos, Mohács polgármestere ad érzékletes képet: „Egy napon váratlan és megdöbbentő telefonhívást kaptam a belügyminisztériumból: el kell mennem Siófokra, ahol hivatalos tényezők, teljes bizalmas jellegű tanácskozáson ismertetni fogják a gettó ügyeinek lebonyolítását. A nevezetes nap április 15-ére esett. A város személygépkocsijával mentünk Horváth Miklós járási főbíró és Vendel István, Szekszárd polgármesterének társaságában. A gyűlés a siófoki szálloda nagytermében zajlott le. Amikor együtt volt a társaság, bevonultak a belügyminisztérium küldöttei és köztük néhány SS tiszt parádé öltözetben. A vezérszónok közölte, hogy a zsidók gettóba zárásának ideje elérkezett és most ismertetni fogja az irányelveket, amit mindenki pontosan jegyezzen meg, mert írásbeli utasítást nem adunk”.
A Tolna vármegyei közigazgatás egyértelműen követte a központi rendeleteket. Szongott Edvin alispán 8100/1944. sz. rendelete – az országos 1600/1944 M.E. rendelet alapján – előírta a vármegye gettóinak kijelölését: Bonyhádon, Pakson, Dombóváron, Tamásiban, Hőgyészen, Dunaföldváron, Tolnán és Szekszárdon. Külön kitért Szekszárdra, jelezve, hogy a város várhatóan nehezebben fog tudni zárt gettót létrehozni. Ez a feltételes fogalmazás már önmagában jelzi: a vármegye központjában valami másképp alakul majd.
A város vezetése – különösen Vendel polgármester – úgy tűnik, vonakodott a klasszikus gettó kialakításától. Ezzel együtt azonban a rendeletek végrehajtását nem tudta megakadályozni, illetve nem is akarta. A rendelet 9. paragrafusa előírta, hogy minden zsidó házat 25×25 cm-es sárga csillaggal kell megjelölni – ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Szekszárdon csillagos házak rendszere működött.
A gettót sokan utólag úgy írták le, mintha nem létezett volna. A félreértés egyik forrása Erdős Nándor visszaemlékezése: ő azt állította, hogy Vendel polgármester nem volt hajlandó végrehajtani a rendeletet, ezért a szekszárdi zsidókat a megye többi gettójába telepítették. Valójában Erdős arra utalt, hogy nem volt zárt gettó a városban, mint Bonyhádon vagy Dombóváron.
Csakhogy a nyitott gettó – a csillagos házak rendszere, a kijelölt körzetek, a mozgás korlátozása, a kötelező jelzések – ugyanúgy gettósításnak minősült, még ha kevésbé brutális formában is.
Végül a rövid életű gettót. vagy lehet helyesebben átmeneti kényszerlakhelyet felszámolták. A vármegyei központ különleges helyzetére hivatkozva a hatóságok döntése értelmében a szekszárdi zsidók nagy részét „kiszervezték” a megye járási gettóiba, így például Bonyhádra 117 fő, Tamásiba 40 fő, Dombóvárra 62 fő, Paksra 69 fő, Pincehelyre 40 fő került. Összesen 328 szekszárdi zsidót telepítettek át a megye különböző gettóiba.
Ez a megoldás – bár első pillantásra menekülőútvonalnak tűnhetett – valójában rosszabb helyzetbe sodorta a közösség tagjait. Idegen településeken, kitaszítottként, rosszabb higiénés és élelmezési feltételek között kellett átvészelniük a deportálás előtti heteket. 1944 júliusának első napjaiban megindultak a Tolna vármegyei deportálások. A zsidó lakosság zömét a kaposvári gyűjtőállomáson keresztül szállították Auschwitzba. A paksi és dunaföldvári gettók lakói Pakson kerültek vagonokba, vonatukat Pusztaszabolcsnál kapcsolták a kaposvári szerelvényhez. A bonyhádi gettó lakóinak – köztük a szekszárdi áthelyezetteknek – Pécsről indult a deportáló szerelvénye.
A kb. 4790 Tolna megyei zsidó 1944. július 9-én érkezett Auschwitzba. A többségük nem élte túl. Szekszárdon 1945 májusában újraalakult az ortodox zsidó hitközség, majd a neológ és status quo ante közösségek is. A túlélők száma azonban tragikusan kevés volt.
A város gettósításának története máig ellentmondásokkal teli, részben a forráshiány, részben az eltérő visszaemlékezések miatt. Ugyanakkor a rendeletek, a lakáskiutalások, a csillagos házakat előíró paragrafusok, valamint a deportálási jegyzékek minden kétséget kizáróan bizonyítják: Szekszárdon igenis volt gettó – csak éppen nyitott, nem pedig falakkal és őrséggel elválasztott. Ez a sajátos megoldás nem jelentett valódi védelmet: a szekszárdi zsidóságot végül szétszórták, kiszolgáltatták, majd ugyanúgy Auschwitzba hurcolták, mint a megye többi településén élőket.
Az egyfajta, téves embermentő mítosz a mai napig megvan a településen, illetve a szakirodalom is sablonszerűen átveszi az eddigi a régi publikációkból ezt a félreértést. Vendel vonakodása valójában nem azt jelentette, hogy jobb lett a helyi zsidóságnak, hanem más településekre áttelepítve, szétszakítva még rosszabb élethelyzetbe kerültek.
A szerző
