Mindenekelőtt Sana Tova, שנה טובה!
Amikor visszafelé Beregsuránynál a magyar határőr megkérdezte, hogy mit csináltunk Ukrajnában, a könnyebb érthetőség kedvéért és jobb szó híján, „umáni zarándoklatnak” mondtuk. Ezzel persze meg is úsztuk a bőröndök jelentős mértékű szétpakolását, hiszen a „zarándok” biztosan szentéletű, hívő ember, aki nem csempész se piát, se cigit. Bár a „szentéletű” jelentős túlzás mind a négyünknél, de az tény, hogy se cigit, se alkoholt nem csempésztünk. A néhány palack kvászt pedig bevallottam, és kiderült, hogy az alkoholmentes ital.
A hosszú bevezető után, hadd osszak meg veletek pár gondolatcsírát, amiről érdemes lenne beszélgetni. Ez most nem a #ZsidóMorzsák műfaja, inkább #KuszaGondolatMorzsák. A hiányról gondolkodom kuszán, a betölthetőségéről és/vagy a betölthetetlenségéről. a fekete-fehér fotóként elképzelt régi jiddiskeit-világról, szemben a színesben pörgő angol/héber jewish/יהודי életünkkel.
A holokauszt egyik legmaradandóbb következménye a hiány.
Ami évtizedek múltán sem múlik el, nem gyógyul be, nem rendeződik. Inkább állandósul, és aki érzékeny rá, az a legapróbb jelben is meglátja. Nézzük a leghülyébb hasonlatot, a hiány olyan, mint a fantomfájdalom, ott sajog, ahol már nem maradt testrész. Ezt éreztem Umanban is, abban a városban, ahol vidám és túlvezérelt hászidok, vagy a haszidizmus bűvkörébe került zsidók ezrei pörögtek reggeltől estig. a fesztiválforgatagban akkora a vidám tömeg, a zene, a tánc, hogy még a legkeményebb, többgenerációs hászidot is próbára teszi.
Én mégis a hiányt láttam.
Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ennek a városnak a zsidó világát egyszer már kiirtották, a zsidóit kifosztották, elhurcolták, megalázták, megölték, testüket elégették, ingóságaikat elhordták, házaikat elfoglalták, templomaikat felgyújtották, lerombolták, és még az emléküket is majdnem eltörölték. Nem tudok úgy nézni erre a hipszterekkel, rave-őrült wannabe hászidokkal, mély hittel imádkozókkal teli forgatagra, hogy ne jusson eszembe: amit most látok, az talán csak a színdarabja, a helyettesítője, a minőségi neoreneszánsz másolata annak, ami akkor lehetett volna, ha nincs az említett elhurcolás, megalázás, kifosztás, gyilkolás, égetés, rablás, gyújtogatás, rombolás és felejtés. Ahol akkora tömbben éltek zsidók, hogy a jelenlétük meghajlította a teret és az időt, vagy kevésbé absztraktan, meghatározták a hely kultúráját. Ha kiirtják őket, egycsapásra eltűnik a kultúra és a hely szelleme is. A tömeg helyét átveszi a tömeg hiánya.
Nincs vagy van. Egyszerű bináris rendszer.
Legalábbis ezt gondolnánk, Umanban viszont kiderült, hogy nem ilyen egyszerű.
Hiszen ide a zsidók tényleg visszatértek. Nem kicsit, nagyon.
Ros hásáná napjaiban Uman olyan, mint egy izraeli enkláve Ukrajna közepén. De ezen a gyarmaton a „gyarmatosítók” inkább hoznak és nem visznek. Ukrajna adja a térrel együtt a hely szellemét, Izraelből érkezik a friss hús, a szellemi táplálék, a hit és a hívek tömegei. Érdekes, hogy ez a „mini-gyarmat” nem a térben, hanem az időben terjeszkedik. Az idősík pedig összeköti a 18-19. századi rabbi Nachmant, a 20. századi soát és a mai izraeli haredi világot és közpolitikát. Uman kísérlet arra, hogy a hiányt tényleg betöltsék, és bevallom, elég jól haladó kísérletnek látom.
Egy kis pause és kizoomolás.
Ukrajnában, Lengyelországban, Litvániában, de valójában a vidéki Magyarországon is egész régiók, hatalmas városok, városrészek voltak tele hagyományosan élő zsidókkal, pontosan úgy, ahogy most az én random kattintgatott képeimen is látható. Csakhogy régen minden fekete-fehérben volt, legalábbis így emlékezünk.
A fekete-fehér zsidó világban milliók élték itt a hétköznapjaikat, közülük rengetegen jiddis anyanyelvű, hagyományos askenázi közösségekben. Ki hászid volt, guri, breszlover vagy más rebbéhez tartozott, ki litvák vagy misznagid. Kívülről ez talán belső „törzsi politikának” tűnik, belül persze nagyon is fontos identitást jelentett. Összességében a zsidóság egy sajátos társadalmi szerkezetet működtető, autonóm, élő népcsoport volt.
A színes képeken lévő mostaniak viszont már héberül beszélnek, időnként idevonzza őket a rebbe ígérete, azonban a régiekkel szemben, retúrjeggyel jönnek. Izrael állammal a hátuk mögött, senkitől sem félnek, aztán – és itt jön a nagy különbség! – felkapják az útlevelüket, és visszamennek a hazájukba, a zsidó államba.
Eljátszottam egy gondolatkísérletet: ha nincs a soá (és persze kivándorlás, asszimiláció, még száz más folyamat), ma számtalan faluban, kis- és nagyvárosban, egész régiókban lenne valamilyen élő folytatása annak, ami a képeimen látszik. Csak még sokkal többen lennének. Nem fekete-fehérben, hanem minden egyes településen színesben, szagosban, a maga hangzavarával, lökdösődésével, humorával, beszélgetéseivel, zenéjével, imáival, templomaival, üzleteivel és koldusaival. Mert „azelőtt” is így telt minden péntek este, minden ros hásáná és minden ünnep a zsidó városokban. pl. Lemberg, Uman, Krakkó, Ogyessza, Csernovic, Munkács, Vilnius, Lódz, Varsó, Berdicsev, Medzsibizs, Breszlav, Brod, Csernobil, és a se szeri, se száma kisváros, városrész, stetl, ahol a hétköznapok ritmusát a zsidó naptár, a hagyomány és az élő jiddis is alakította. a legtöbb ilyen helyen mára ebből nem maradt más, mint az emlékezet. Ám ha a hiányt nosztalgiával próbálják kitölteni, kiderül a csúfság: az emlékezet nem betölti a hiányt, hanem mélyíti. Lásd Krakkó cuki zsidós kávéházait, ott a tömeggyilkosságra és a hiányra felkerült egy időtlen máz, ami valójában a népirtás zárójelbe tétele. A romantikus giccs, a múzeum mint kontextus és a jelen idejű „élés” korántsem azonos és nem is összetévesztendő műfajok.
Uman azért különleges, mert valami nagyon határozottan átélhető, valóságos és kézzelfogható dolgot mutat meg abból, ami eltűnt: milyen az, amikor a zsidó jelenlét nem emléktábla, kiállítás vagy történelemkönyv, hanem valódi tömeg, zaj, szag, lökdösődés, ima és élet. És épp ettől lesz a hiány nehezebben felismerhető, mert néhány napra szinte kitölti a sok valódi hászid zsidó, a hatalmas héber óriásplakát, a se szeri, se száma kóser kisbolt és a megszámlálhatatlan profi schnorrer. az ökoszisztéma néhány napra szinte teljesnek hat, a hiány így jól palástolható, hiszen az egykor itt éltek helyét, most itt (is) élő zsidók tömegei helyettesítik be.
Csakhogy talán pont ez a különbség a legfontosabb. Umanból a nagyon is valódi szellemek vasárnap este, hétfő reggel (a légtérzár miatt) vonatra, taxiba, kisbuszba ülnek, és Kisinyovból, Budapestről, Varsóból szépen hazarepülnek a retúrral. Vége a hatalmas, szteroidokon hízlalt „Hegedűs a háztetőn”-nek. Ros hásáná után a meghajlított tér csendben visszaáll, marad a búskomor Ukrajna és a kicsit betöltöttebb hiány, ami leheletnyit kisebb, mint ott, ahol nincs egy rabbi Nachman szintű zsidómágnes.
A szerző
