130 éve, 1896. február 14-én adta ki Herzl Tivadar, a cionizmus budapesti születésű atyja Zsidó állam című könyvét, a politikai cionizmus első megfogalmazását, amely 62 évvel később a modern Izrael állam létrejöttét eredményezte. Az alábbiakban az 1919-es fordítás (Schönfeld József munkája) részleteit közöljük.
Előszó
A gondolat, amelyet ebben az iratban kifejtek, ősrégi. A zsidó állam felépítésének a gondolata ez.
A világ visszhangzik a zsidók elleni gyűlölet zajától, és ez a szunnyadó gondolatot felkelti.
Nem találok fel semmi újat, ezt mindenekelőtt és fejtegetéseim minden egyes pontjánál kifejezetten szem előtt kell tartani. Nem találom fel sem a zsidók történelmivé vált helyzetét, sem az orvoslás eszközeit. Az általam tervezett építmény anyagi alkatrészei a valóságban léteznek, kézzel foghatóak; mindenki meggyőződhet erről. Ha tehát a zsidókérdés megoldásának ezt a kísérletét egy szóval akarják jellemezni, úgy nem szabad azt „fantáziának”, hanem legfeljebb „kombinációnak” nevezni.
Tervezetemet mindenekelőtt az utópiaként való kezeléssel szemben kell megvédenem. Ezzel tulajdonképpen csak megóvom a felületesen bírálókat attól a balgaságtól, amelyet elkövethetnének. Hiszen nem volna szégyen, ha emberbaráti utópiát írtam volna. Könnyebb irodalmi sikert is biztosíthatnék magamnak, ha szórakozni akaró olvasók számára ezt a tervet egy ugyancsak felelőtlen regény keretében adnám elő. De ez nem az a szeretetreméltó utópia, amilyeneket Morus Tamás előtt és után oly sűrűn produkáltak. És azt hiszem, hogy a zsidóknak a helyzete a különböző országokban elég szomorú ahhoz, hogy a bevezető tréfákat feleslegessé tegye […]
Ezzel szemben az előttünk fekvő tervezet a valóságban létező hajtóerő alkalmazásán alapszik. Az építendő gép fogait és kerekeit gyengeségem tudatában csak megjelölöm, bízva abban, hogy a kivitelhez nálam jobb mechanikusok fognak akadni.
A hajtóerőn múlik a dolog. És mi ez az erő? A zsidónyomor.
Ki meri tagadni, hogy ez az erő létezik? Az antiszemitizmus okairól szóló fejezetben fogunk vele foglalkozni.
Ismerték a gőzerőt is, amely a teáskannában a víz forrása folytán keletkezett, és amely a fedőt emelte. A teáskanna eme jelenségére emlékeztetnek a cionista kísérletek és „az antiszemitizmus leküzdésére alakult egyesületek” sok más formája. Nos, azt állítom, hogy ez az erő helyesen kihasználva elég hatalmas ahhoz, hogy egy nagy gépet hajtson, embereket és javakat fölsegítsen. A gép alakja lehet bármilyen.
Legbensőbb meggyőződésem, hogy igazam van – nem tudom, hogy életem idejében arat-e igazam elismerést. Az elsők, akik ezt a mozgalmat megindítják, aligha fogják láthatni annak dicsőségteljes befejezését. De már maga a megkezdés is magasztos büszkeséggel és a benső szabadság boldogságával tölti el valójukat […]
A műveltektől, akikhez fordulok, megkövetelem, hogy némely ósdi felfogásukat átalakítsák, és újra tanulják. És éppen a legjobb zsidóktól, azoktól elvárom, hogy eddigi kísérleteiket elhibázottaknak és eredményteleneknek ismerjék fel.
Az eszme kifejtésénél egy veszéllyel kell megküzdenem. Ha tartózkodva beszélek a még a jövőben fekvő összes dolgokról, azt a látszatot kelteném, mint ha magam sem hinnék azok lehetőségében. Ha ellenben a megvalósulást minden fenntartás nélkül jelzem, úgy az egész talán valami agyrémnek tűnne fel. Ezért mondom kifejezetten és szilárdul: hiszek a kivitel lehetőségében, ha nem is merem állítani, hogy a gondolat végérvényes formáját találtam, meg. A zsidó állam világszükséglet, tehát létre fog jönni […]
Nem helyes még ma, amit mondok? Megelőztem talán koromat? Nem elég súlyosak még a zsidók szenvedései? Látni fogjuk.
Maguktól a zsidóktól függ tehát, hogy ez az államirat egyelőre csak egy államregény marad-e. Ha ez a nemzedék még túl poshadt, támad majd egy másik, magasabb, jobb nemzedék. A zsidók, akik akarják, megteremtik államukat, és azok meg fogják érdemelni.
Bevezetés
Gyakran meglepően csekély népgazdasági értelem felett rendelkeznek férfiak, akik a gyakorlati élet kellős közepében mozognak. Csak így magyarázható, hogy zsidók is meggyőződéssel hirdetik az antiszemiták jelszavát: mi a „gazda népekből” élünk, és ha nem volna körülöttünk, „gazda nép”, éhen kellene halnunk. Ez egyike ama pontoknak, amelyeken önérzetünknek igazságtalan vádak folytáni gyöngülése jelentkezik. Hogy áll a dolog a valóságban a „gazdanépekkel.” Amennyiben nem a primitív termelésre gondolunk, ez a megállapítás ama gyerekes tévedésen alapszik, hogy a javak életében mindig ugyanazok a tárgyak futnának körben […]
A vállalkozó szellem nélküli munka egy helyben marad, ósdi; tipikus példája ennek a földműves-paraszt, aki pontosan ott tart, ahol ezer év előtti ősapja. Minden anyagi jólétet a vállalkozók teremtettek meg. Szinte szégyelli magát az ember, hogy ilyen banalitást leír. Ha tehát kizárólag vállalkozók volnánk, amiként azt a gonosz túlzás állítja – akkor sem lenne szükségünk „gazdanépekre”. Nem vagyunk ráutalva mindig egyforma javak körforgására, mert új javakat termelünk.
De nem akarok ebben az írásomban a zsidók védelmével foglalkozni. Ez semmit sem használna. Erről a tárgyról minden okosat, jót, minden szentimentálisat elmondtak már. Nos, nem elég az ész és a kedély számára a megfelelő indokokat megtalálni, a hallgatóknak előbb képesekké kell lenniök a megértésre, különben pusztába hangzó lesz a szavunk. Ha azonban a hallgatók a megértés eme magaslatán állanak, már, úgy az egész prédikáció feleslegessé válik. Én hiszek abban, hogy az emberek a műveltség mind magasabb fokára emelkednek; csak kétségbeejtően lassúnak találom a folyamatot […]
Nos, én azt hiszem, hogy a villanyfényt egyáltalában nem azért találták fel, hogy néhány fennhéjázó a maga díszlakosztályait vele világítsa, hanem azért, hogy annak világossága mellett az emberiség kérdéseit megoldjuk. E kérdések egyike – és pedig nem a legjelentéktelenebb, a zsidókérdés. Amennyiben ezt megoldjuk, nemcsak magunknak, de sok más szerencsétlen szenvedő érdekében is cselekszünk.
A zsidókérdés létezik. Ostobaság volna ezt tagadni. A középkornak egy idehurcolt darabja ez, amellyel a kultúrnépek a legjobb akarat mellett még ma sem tudnak végezni. Hiszen nagylelkű akaratukról bizonyságot tettek akkor, amikor egyen jogosítottak bennünket. A zsidókérdés mindenütt megvan, ahol zsidók nagyobb számban élnek. Ahol nincs, oda magukkal hurcolják a bevándorló zsidók. Mi természetszerűleg oda húzódunk, ahol nem üldöznek bennünket; megjelenésünk által azután jelentkezik az üldözés. Ez igaz, igaznak kell maradnia mindenütt, még a magasan fejlett országokban is – példa rá Franciaország – amíg a zsidókérdés politikailag megoldva nincs. A szegény zsidók most Angliába hurcolják be az antiszemitizmust, Amerikába már bevitték.
Azt hiszem, hogy értem az antiszemitizmust, amely egy sokszorosan komplikált mozgalom. Ezt a mozgalmat, mint zsidó nézem, de minden gyűlöletes félelem nélkül. Felismerni vélem, hogy mi benne durva tréfa, közönséges kenyéririgység, öröklött előítélet, vallási türelmetlenség, de azt is, ami benne állítólagos önvédelem. A zsidókérdést nem tartom sem társadalmi, sem vallási kérdésnek, ha még olyan és más színezetűnek is látszik. Nemzeti kérdés ez és hogy megoldhassuk, mindenekelőtt világkérdéssé kell azt tennünk, amely a kultúrnépek tanácsában lesz szabályozandó.
Nép vagyunk, egy nép.
Mindenütt becsületesen megkíséreltük, hogy a bennünket körülvevő népek közösségébe beolvadjunk, csak őseink hitét őrizve meg. Nem engedik meg nekünk. Hiába vagyunk hű, némely helyen még túlzó hazafiak, hiába hozzuk ugyanazon pénz és véráldozatokat, mint polgártársaink, hiába igyekszünk hazánk dicsőségét a művészetek és tudományok terén, gazdagságát kereskedelem és forgalom útján emelni. Hazáinkban, amelyekben pedig mi is már évszázadok óta lakunk, idegeneknek néznek bennünket; gyakran olyanok, akiknek a nemzetsége még nem volt az országban, amikor a mi őseink itt már sóhajtottak. Hogy ki az idegen az országban, azt a többség nem döntheti el, hatalmi kérdés ez, mint minden a népek érintkezésében. Nem adok fel semmit szerzett jogainkból, ha mint amúgy is megbízás nélküli egyes egyén ezt megállapítom. A világ jelenlegi állapotában, de még beláthatatlan időn belül is a hatalom megelőzi a jogot. Hiába vagyunk tehát mindenütt derék hazafiak, amiként a Hugenották is azok voltak, akiket vándorlásra kényszerítettek. Ha békében hagynának bennünket…
De én azt hiszem, hogy nem fognak békében hagyni bennünket.
Elnyomás és üldözés által nem vagyunk kiirthatók. A történelem egyetlen népe sem bírt ki annyi küzdelmet és szenvedést, mint mi. A zsidóheccek nyomán mindig csak a férgese hullott le a zsidóság fájáról. Az erős zsidók dacosan térnek törzsükhöz, ha az üldözések kitörnek. Világosan lehetett ezt látni a zsidó emancipáció utáni közvetlen időkben. A szellemileg és anyagilag magasabban álló zsidóból teljesen kiveszett az összetartozandóság érzete. A politikai jólét bizonyos állandósulása alatt mindenütt asszimilálódunk; azt hiszem, ez nem dicstelen dolog. Annak az ellentmondásnak, aki a zsidó fajt a maga nemzetébe beolvasztani akarná, gondoskodnia kellene tehát politikai jólétünk állandósításáról. És erre még egy Bismarck sem volna képes.
Mert mélyen a néplélekben gyökereznek az ellenünk való összes előítéletek. Aki erről számot akar magának adni, annak csak oda kell figyelni, ahol a nép őszintén és egyszerűen nyilatkozik meg: a mese és a közmondás is antiszemita. A nép mindenütt egy nagy gyermek, amelyet természetesen nevelni lehet; de ez a nevelés legjobb esetben is oly óriási időtartamokat igényelne, hogy – amint már említettem –, más módon sokkal előbb segíthetünk magunkon […]
Komolyabb lenne az az ellenvetés, hogy az antiszemiták malmára hajtom a vizet azzal a megállapításommal, hogy mi egy nép vagyunk. Hogy én a zsidók asszimilálódását – ahol az folyamatban van, megakasztom, ahol pedig már megtörtént, ott utólag – veszélyeztetem, már amennyire nékem, mint egyedül álló írónak egyáltalában módomban van, valamit megakasztani vagy veszélyeztetni […]
Bármennyire is tisztelem a személyiséget, úgy az államférfiú, feltaláló, művész, bölcsész vagy hadvezér erős egyéni személyiségét, mint [ahogy] az emberek egy történelmi csoportjának az össz-személyiségét, amelyet népnek nevezünk, [is tisztelem,] még sem siratom megsemmisülésüket. Aki meg tud, meg akar, és akinek meg muszáj semmisülnie, az semmisüljön meg. A zsidók népi egyénisége nem tud, nem akar és nem kénytelen megsemmisülni. Nem tud megsemmisülni, mert külső ellenségek összetartják. Nem akar megsemmisülni, erről két ezer éven át szörnyű szenvedések közepette tett bizonyságot. Nem kell megsemmisülnie, ezt ebben az iratban igyekszem bebizonyítani, sok más zsidó után, kik nem adták fel ebbéli reményüket. Egész ágak elhalhatnak, lehullhatnak a zsidóság fájáról, a fa azonban él.
Ha tehát az összes francia zsidók, vagy néhányan közülük tiltakoznának ezen tervezet ellen, mert ők már „asszimilálódtak” volna, úgy egyszerűen ezt felelem nekik: az egész ügyhöz semmi közük, ők izraelita vallású franciák, nagyszerű! Ez azonban a zsidóknak a belső ügye.
Senki sem elég erős, vagy gazdag ahhoz, hogy egy népet egyik lakóhelyről egy másikra telepítsen át. Erre csak egy eszme képes. Az állameszmének bizony megvan ez az ereje. A zsidók történelmük egész éjszakáján keresztül nem szűntek meg ezt a királyi álmot álmodni: „Jövő esztendőre Jeruzsálemben!”, ez a régi jelszavunk. Nos, most arról van szó, megmutatni, hogy az álomból nappali világosságú gondolat válhat.
E végből mindenekelőtt tabula rasát kell csinálni a lelkekben, némely ósdi, idejét múlta, zavaros, korlátolt felfogásból; így dohos agyak első sorban azt fogják hinni, hogy a vándorlásnak a kultúrából ki a pusztaságba kell történnie. Nem igaz! A vándorlás a kultúra kellős közepében történik. Nem szállunk vissza alacsonyabb fokra, de magasabbra emelkedünk. Nem költözünk sárból épült kunyhókba, hanem szebb és modernebb házakba, melyeket újonnan építünk, és melyeket háborítatlanul birtokolunk. Nem veszítjük el megszerzett javainkat, hanem értékesebbé tesszük azokat. Szerzett jogokat csak előnyösebb jogok ellenében adunk el. Nem szakadunk el kedvenc szokásainktól, hanem újra megtaláljuk azokat. Nem hagyjuk el a régi házat, míg az új el nem készült. Mindig csak azok mennek el, akik biztosak benne, hogy ezzel helyzetükön javítanak. Legelőször a kétségbeesettek, azután a szegények, majd a jólétben élők, végül a gazdagok. Akik előre mentek, a magasabb osztályba emelkedtek, mire ez a maga hozzátartozóit utánuk küldi. A vándorlás egyidejűleg emelkedő osztálymozgalommal jár. És a kivonuló zsidók mögött nem keletkeznek gazdasági zavarok, válságok és üldözések, hanem kezdetét veszi az elhagyott országokban a jólétnek a korszaka. A keresztény állampolgárok belső vándorlása következik be a zsidók által feladott állásokba. A lefolyás lassú, minden rázkódtatás nélküli és már a kezdete – az antiszemitizmusnak a vége. A zsidók becsült barátokként távoznak, és ha egyesek azután visszatérnek, a civilizált országokban épp oly jóakarattal fogják fogadni és kezelni, mint más idegen állampolgárokat. Ez a vándorlás nem is menekülés, hanem a nyilvános közvélemény ellenőrzése mellett rendezett elvonulás. A mozgalom nemcsak hogy tökéletesen törvényes eszközökkel indítandó meg, de egyáltalában kizárólag az érdekelt kormányok barátságos támogatásával vihető keresztül, melyek belőle lényeges előnyöket húznak […]
Ha egy régi építmény helyére új épületet akarok emelni, előbb rombolnom kell, és azután építeni. Ezt az okos sorrendet tehát be fogom tartani. Az általános részben első sorban a fogalmak tisztázandók, ósdi, dohos föltevések eltakarítandók, a politikai és nemzetgazdasági előfeltételek megállapítandók és a terv kifejtendő.
A zsidókérdés
A zsidók nyomorúságos helyzetét senki sem fogja tagadni. Mindenütt, ahol jelentékenyebb számban élnek, többé-kevésbé üldözik őket. Az egyenjogúsításukat majdnem mindenütt hatályon kívül helyezték, ha a törvényben még létezik is. A középmagasságú állások a hadseregben, a köz és magánhivatalokban már elérhetetlenek rájuk nézve. A kereskedelmi forgalomból ki akarják őket szorítani: „Ne vásároljatok zsidóknál!”
A támadások a parlamentekben, gyűléseken, sajtóban, templomi szószékeken, az utcán, utazás közben,– bizonyos szállodákból való kizárás – de sőt a szórakozóhelyeken is napról napra szaporodnak. Az üldözések országok és társadalmi körök szerint különböző jellegűek. Oroszországban zsidó falvakat sarcolnak meg, Németországban alkalomadtán elverik a zsidókat, Ausztriában az antiszemiták az egész nyilvános életet terrorizálják, Algériában vándor-heccszónokok lépnek fel, Párisban az úgynevezett jobb társaság begombolódzik, a körök elzárkóznak a zsidók elől. Az árnyalatok számtalanok. Különben ne próbáljuk itt fájdalmasan felsorolni az összes zsidó panaszokat. Nem akarunk egyes sérelmeknél időzni, bármily fájdalmasak is azok.
Nincs szándékomban magunk iránt megilletődött hangulatot kelteni. Minden ilyen törekvés hiábavaló és méltatlan, Elég lesz a következő kérdéseket intézni a zsidókhoz: Igaz-e, hogy ott, ahol jelentékenyebb számban élünk, a zsidó ügyvédek, orvosok, mérnökök, tanítók és minden fajtájú alkalmazottaknak a helyzete mind elviselhetetlenebb lesz? Igaz-e, hogy egész zsidó középosztályunk erősen veszélyeztetve van? Igaz-e, hogy gazdagjaink ellen lángra lobbantják a köznép minden szenvedélyét? Igaz-e, hogy a mi szegényeink sokkal többet szenvednek, mint bármely proletariátus?
Azt hiszem, a nyomás mindenütt megvan. A gazdaságilag legmagasabban álló osztályoknál kényelmetlenséget okoz. A középső rétegeknél tompító szorongatottságot jelent. Az alsó osztályoknál a legtisztább kétségbeesés.
Tény az, hogy mindenütt ugyanaz a cél, és ez, abban a klasszikus berlini jelszóban foglalható össze: „Ki a zsidókkal!”
A zsidókérdést most a legszűkebb formájában állítom fel és kérdem: Ki kell-e már mennünk és hová?
Vagy maradhatunk-e még, és meddig?
Végezzünk előbb a maradás kérdésével. Számíthatunk-e jobb időkre, lehetünk-e türelemmel, Istenbe vetett hittel várva, hogy a föld fejedelmei és népei kegyesebb hangulattal lesznek irányunkban? Én azt mondom, hogy az áramlat változására nem számíthatunk. Miért? A fejedelmek, még ha szívükhöz épp oly közel állanánk is, mint a többi polgárok, nem tudnak bennünket megvédeni. A zsidógyűlöletet csak fokoznák, ha a zsidókkal szemben túl sok jóakaratot tanúsítanának. És ez alatt a „túl sok” alatt kevesebbet kell érteni, mint amire minden egyszerű polgárnak vagy minden néptörzsnek igénye van.
A népek, amelyek között zsidók laknak, egyenként és összességükben, leplezetten vagy leplezetlenül mind antiszemiták.
A megoldás eddigi kísérletei
Azok a mesterséges eszközök, melyeket a zsidó nyomor leküzdésére eddig alkalmaztak, vagy túl kicsinyesek voltak – mint a különböző gyarmatosítások –, vagy helytelenek voltak, mint például azok a kísérletek, melyek arra irányultak, hogy a zsidókból mostani hazájukban parasztokat neveljünk. Mert mit értünk el vele, ha néhány ezer zsidót más vidékre helyeztünk át? Vagy boldogulnak, akkor vagyonukkal együtt megszületik az antiszemitizmus – vagy azonnal tönkremennek […]
Mind ezek a nehézségek eléggé ismertek, ezért csak futtában érinteni őket. Csak rá akartam mutatni, hogy mily értéktelenek voltak az eddigi, ismert szándékból- a legtöbb esetben becsületes szándékból is- végzett kísérletek. Sem az elvezetés, sem a proletariátusunk szellemi színvonalának mesterséges leszorítása nem segíthet. Az asszimilálódás csodaszerével már foglalkoztunk.
Így nem lehet az antiszemitizmust leküzdeni. Nem szüntethető az meg, amíg annak okai nincsenek megszüntetve. De vajon meg lehet-e ezeket szüntetni?
Az antiszemitizmus okai
Nem beszélünk többé az érzelmi okokról, régi előítéletekről és korlátoltságokról, hanem az antiszemitizmus politikai és gazdasági okairól. A mi mai antiszemitizmusunkat nem szabad összetéveszteni az előbbi idők vallási színezetű zsidógyűlöletével, ha egyes országokban még most is vallási színezetűnek látszik is. A zsidóellenes mozgalomnak nagy vonása ma egészen más. Az antiszemitizmus fő országaiban ez a zsidó emancipációnak a következménye. Mikor a kultúrnépek a kivételes törvények embertelenségét belátták, és bennünket szabadon bocsájtottak, a szabadság túl későn érkezett. Törvénnyel már nem voltunk emancipálhatók eddigi lakhelyeinken. A gettóban sajátságos módon középosztálybeli néppé fejlődtünk, és mint a középosztály, félelmetes versenytársként kerültünk onnan ki. Az emancipáció után így a burzsoázia gyűrűjébe kerültünk, és itt kettős nyomásnak voltunk kitéve: belülről és kívülről. A keresztény burzsoázia szívesen dobna oda bennünket áldozatul a szocializmusnak; ez természetesen keveset használna.
A zsidók törvénybe foglalt emancipációját még sem lehet hatályon kívül helyezni. Nemcsak azért, mert ez a modern öntudattal ellenkeznék, hanem azért sem, mert ezzel az összes zsidókat, gazdagot és szegényt egyaránt a felforgató pártok ölébe kergetnék.
Tulajdonképpen nem tehetnek ellenünk semmi hathatósat. Régebben elvették a zsidóktól ékszereiket. Miképp akarnák ma megfogni az ingó vagyont? Nyomtatott papírdarabokban fekszik az, melyek valahol a nagyvilágban, talán éppen a keresztény pénzszekrényekben vannak elzárva. Természetesen lehetséges volna a bankok, vasutak, mindennemű ipari vállalatok részvényeit és elsőbbségi kötvényeit adókkal sújtani, ahol a progresszív jövedelmi adó fennáll, ott az ingó vagyon egész komplexumához hozzá lehet férni. De minden ilyesféle kísérlet nem irányulhat kizárólag a zsidók ellen, és ahol mégis megkísérelnék, ott azonnal gazdasági válságok következnének be, melyek semmi esetre sem szorítkoznának a legelsősorban sújtott zsidókra.
A zsidókon való felülkerekedés eme lehetetlensége csak erősíti, és elmérgesíti a gyűlöletet. A nép körében napról napra, óráról órára nő az antiszemitizmus, és még tovább kell nőnie, mert okai továbbra is fennállnak és nem küszöbölhetők ki. A távolabbi ok az, hogy a középkorban elveszítettük asszimilálódó képességünket, a közvetlen ok pedig az, hogy túltermelésünk van középintelligenciában, amelynek nincs elhelyezkedési, sem emelkedési lehetősége, nevezetesen nincs egészséges levezetődése és nincs egészséges emelkedése. Lefelé felforgatókká proletárosodunk el, minden forradalmi pártnak az altisztjeit mi szolgáltatjuk és egyidejűleg félelmetesen nő pénzhatalmunk.
Az antiszemitizmus hatása
A ránk nehezedő nyomás nem tesz jobbakká bennünket. Nem vagyunk mások, mint a többi emberek. Nem szeretjük ellenségeinket, ez egészen igaz. De csak az hányhatja ezt szemünkre, aki önmagát legyőzni képes. A nyomás természetesen ellenséges érzületet vált ki belőlünk elnyomóinkkal szemben, és ellenséges érzületünk viszont fokozza a nyomást. Ebből a körforgásból lehetetlen kikerülni.
„Mégis!” mondják majd a lágyszívű rajongók, mégis lehetséges. És pedig az embereknek majdan bekövetkezendő jósága által.
Valóban be kell-e még bizonyítanom, hogy mily szentimentális üres fecsegés ez? Aki az állapotok javulását az összes emberek jóságára akarná alapítani, az tényleg utópiát írna!
Beszéltem már az „asszimilálódásunkról”. Egy pillanatra sem állítom, hogy kívánatosnak tartom ezt. A mi népegyéniségünk történelmileg túl dicső, és minden lealacsonyítás dacára túl magasztos, semhogy megsemmisülését kívánni lehetne. De talán beolvadhatnánk mindenütt nyomtalanul a bennünket körülvevő népekbe, ha csak két nemzedéken át békében hagynának bennünket. Nem fognak bennünket békében hagyni. A türelmesség rövid korszakai után újból és újból feltámad az ellenünk való gyűlölet. Boldogulásunk és nyugalmunk valami izgató hatással lehet környezetünkre, mert a világ sok évszázad óta hozzá volt szokva, hogy bennünk a szegények legmegvetettebbjeit lássa. Emellett tudatlanságból vagy szűklelkűségből nem veszik észre, hogy jólétünk bennünket zsidóságunkban gyengít, és sajátosságainkat kiirtja. Csak a nyomás szorít bennünket újból az ősi törzshöz, csak környezetünk gyűlölete tesz bennünket újból idegenekké.
Így – ha akarjuk, ha nem – egy észrevehető összetartozandóságú történelmi csoportot képezünk, és az is maradunk.
Nép vagyunk – az ellenség akaratunk ellenére azzá tesz bennünket, amint az mindig így volt a történelemben. A szorongattatás idejében összeállunk, és ekkor hirtelenül felfedezzük erőnket. Igenis, megvan az erőnk ahhoz, hogy államot, még pedig egy mintaállamot alkossunk. Rendelkezünk mindazon személyi és tárgyi kellékek felett, amelyek ahhoz szükségesek.
Helyén való volna már itt az „emberanyagunkról” – amint azt ez a kissé nyers kifejezés mondja –beszélni. De előbb ismertetnem kell a tervnek fővonásait, mert hiszen, mindenben erre történik majd hivatkozás.
A terv
Az egész terv végtelenül egyszerű a maga alapformájában, de annak is kell lennie, ha igényt tart arra, hogy mindenki megérthesse.
Adjanak nekünk szuverenitást a földkerekségének egy, a mi igazolt népi szükségleteinknek megfelelő darabján, minden egyébről magunk fogunk gondoskodni.
Egy új szuverenitásnak a keletkezése nem nevetséges és nem lehetetlen valami. Hiszen napjainkban tapasztaltuk azt népeknél, amelyek nem középosztálybeli népek, mint amilyen mi vagyunk, hanem szegényebbek, műveletlenek és ezért gyöngébbek nálunknál. Az antiszemita országok kormányainak élénk érdeke, hogy nekünk ezt a szuverenitást megteremtsék […]
A zsidók kivonulását, mint már említettük, nem szabad hirtelen lefolyásúnak elképzelni. Lassú lesz a folyamat, és évtizedekig fog eltartani. Legelőször a legszegényebbek fognak kimenni, kik a földet művelhetővé fogják tenni. Előre megszabott terv szerint, utakat, hidakat, vasutakat fognak építeni, sürgönyhálózatot létesítenek, folyókat szabályoznak és a maguk otthonaikat megépítik maguknak. Munkájuk meghozza a forgalmat, a forgalom a vásárokat, a vásárok új telepeseket csábítanak. Mert mindenki önként jön, saját költségére és veszélyére. A munka, melyet a földbe fektetünk, emeli az ország értékét. A zsidók hamar be fogják látni, hogy az eddig gyűlölt és megvetett vállalkozói szellemük számára egy új, állandó terület nyílt meg […]
Palesztina vagy Argentína?
Palesztinát vagy Argentínát részesítsük-e előnyben? Azt fogj[uk] venni, amit adnak nek[ünk], és ami mellett a zsidó nép közvéleménye meg fog nyilatkozni. Mind a két tényt szem előtt fogj[uk] tartani.
Argentína a föld egyik természetileg leggazdagabb országa, nagy kiterjedésű sík felülettel, gyér népességű és mérsékelt klímájú. Az argentínai köztársaságnak legnagyobb érdekében állana, hogy javunkra területének egy részéről lemondjon. A mostani zsidó beszivárgás természetesen lehangoltságot okozott ott; fel kellene Argentínát az új zsidó vándorlás lényeges különbségei felől világosítani.
Palesztina a mi felejthetetlen történelmi hazánk. Ez a név egymagában hatalmasan megragadó varázzsal lenne népünkre. Ha a szultán Őfelsége nekünk adná Palesztinát, ennek fejében magunkra vállalhatnók Törökország pénzügyeinek teljes rendezését. Európa számára ott egy darab sáncot alkotnánk Ázsiával szemben, ellátnók a kultúra előőrsi szolgálatát a barbársággal szemben. Mint semleges állam, egész Európával összeköttetésben maradnánk, amely egész egzisztenciánkat biztosítani volna hivatva. A kereszténység szent helyei tekintetében a területenkívüliség valamely népjogi formáját lehetne felállítani. Mi képeznők a szent helyek mellett a díszőrséget és létünkkel biztosítanók ezen kötelezettségünk betartását. Ez a díszőrség lenne a zsidókérdés megoldásának nagy szimbóluma tizennyolc ránk nézve szenvedésekkel telt évszázad után […]
A zsidóvándorlás előnyei
Azt hiszem, hogy a kormányok ezen tervezetemet önként, vagy antiszemitáik nyomása alatt némi figyelemre fogják méltatni. Sőt itt-amott talán kezdettől fogva rokonszenvvel is fogják fogadni a tervet, és ezt [velünk] éreztetni is fogják.
Mert az általam képzelt zsidóvándorlások nyomán gazdasági válságok nem keletkezhetnek. Olyan válságok, melyeknek zsidóheccek nyomában mindenütt be kellene következniük, ennek a tervnek a megvalósítása által inkább elkerülhetők lennének. A jólétnek egy nagy korszaka kezdődnék a most antiszemita országokban. Hiszen – amint már gyakran említettem -, a keresztény állampolgároknak belső vándorlása indulna meg a zsidók által lassan és tervszerűen kiürített állásokba. Ha nemcsak szabad kezet hagynak nekünk, de ha egyenesen segítenek bennünket, a mozgalom mindenütt termékenyítőleg fog hatni. Bornírt felfogás az – és ettől szabadulni kell –, hogy sok zsidó kivándorlása folytán az országok elszegényedésének kell bekövetkeznie. Másképp alakul a heccek nyomán bekövetkező kivándorlás, amely mellett, mint egy háború zűrzavarában – mindenesetre javak mennek tönkre. És másképp néz ki gyarmatosoknak szabad elvonulása, amely mellett, minden a szerzett jogok kíméletével, a legteljesebb törvényességgel, szabadon és nyíltan, világos nappal, a hatóságok szeme előtt, a nyilvános közvélemény ellenőrzése alatt történhetik. A keresztény proletároknak más világrészekbe való kivándorlása a zsidóvándorlás által nyugvópontra jutna.
Az államoknak továbbá az az előnyük is megvolna, hogy kiviteli kereskedelmük hatalmasan emelkednék, mert a kivándorolt zsidók odaát még sokáig európai gyártmányokra lennének utalva, és kénytelenek volnának azokat innen beszerezni. A helyi csoportok révén igazságos kiegyenlítődés állhatna be, a megszokott igényeket még sokáig a megszokott helyekről kellene fedezni.
Egyik legnagyobb előny volna a szociális megkönnyebbülés. A szociális elégületlenség egy időre el volna simítható, amely talán húsz évig, talán tovább, de mindenesetre a zsidóvándorlás egész ideje alatt tartana […]
Zárszó
Mily sok kérdés maradt még kifejtés nélkül, mily sok fogyatékosságot, káros gyorsaságot és haszontalan ismétléseket tartalmaz még mindig ez az iratom, melyet pedig sokáig jól átgondoltam és többször átdolgoztam.
A becsületes olvasó, aki elég értelmes is ahhoz, hogy a szavak belsejében olvasni tudjon, nem fogja magát elriasztatni eme fogyatékosságoktól. Sőt inkább indíttatva fogja magát érezni arra, hogy éles elméjével és erejével részt vegyen egy munkában, amely nem egyes egyénnek az ügye, és hogy azt tökéletesítse.
Nem magyaráztam meg magától értetődő dolgokat, míg fontos aggályok kikerülték figyelmemet?
Néhány kifogást megpróbáltam eloszlatni; tudom, hogy még sok más ellenvetés is támasztható, magasabb rendűek és alacsonyak.
A magasabb rendű ellenvetések sorába tartozik az, hogy a világon a zsidók nyomorúságos helyzete nem az egyetlen, de azt hiszem, hogy mindenesetre hozzá kell fognunk, hogy a nyomor egy részét megszüntessük, ha egyelőre éppen csak a saját nyomorúságunkról volna is szó.
Azt lehetne továbbá mondani, hogy ne teremtsünk az emberek között új válaszfalakat; ne állítsunk fel új határokat, inkább szüntessük meg a régieket. Én azt hiszem, hogy szeretetreméltó rajongók azok, akik így gondolkodnak; de csontjaik porát a szél már nyomtalanul szétszórta majd, mikor a haza eszméje még mindig virágzani fog. Az általános testvériség még csak nem is egy szép álom. Az ellenségeskedésre szüksége van a személyiség legmagasabb törekvéseinek.
De hogyan? Hiszen a zsidóknak a saját országukban nem lesz többé ellenségük, és mivel a jólétben gyengülnek és fogynak, a zsidó nép ott fog csak igazán tönkremenni? Azt hiszem, hogy a zsidóknak mindig elég ellenségük lesz, mint minden más nemzetnek. De ha egyszer a saját földjükön fognak élni, többé soha sem lesznek szétszórhatók a világ minden részébe. A diaszpóra nem ismétlődhetik meg, amíg a világ egész kultúrája össze nem roppan. És ettől csak az együgyű félhet. A mostani kultúra elég hatalmi eszköz felett rendelkezik ahhoz, hogy magát megvédelmezhesse.
Az alantasabb kifogások számtalanok, aminthogy több alantasabb ember van, mint magasabb rendű. Néhány korlátolt feltevést megpróbáltam legyőzni. Aki a hétcsillagos fehér zászló mögé akar sorakozni, annak segítenie kell ebben a felvilágosító hadjáratban. Talán első sorban némely gonosz, szűkkeblű, korlátolt zsidó ellen kell majd ezt a harcot megvívni.
Nem fogják azt mondani, hogy az antiszemitáknak szolgáltatok fegyvereket? Miért? Mert az igazságot elismerem? Mert nem állítom, hogy csupa kitűnő ember van közöttünk?
Nem fogják azt mondani, hogy olyan utat jelölök ki, amelyen árthatnának nekünk? Ezt a leghatározottabban tagadom. Amit én javaslok, azt csak a zsidók többségének önkéntes hozzájárulásával lehet megvalósítani. Lépések hozattathatnak egyes zsidók, sőt a most leghatalmasabb zsidókkal szemben is –, de sohasem hozhatna lépéseket egy állam az összes zsidóval szemben. A zsidók törvénybe iktatott egyenjogúságát nem lehet többé hatályon kívül helyezni, mert már a bevezető kísérletek azonnal a felforgató pártok ölébe kergetnék az összes zsidókat, szegényt és gazdagot egyaránt. Már a zsidókkal szemben elkövetett hivatalos jogtalanságok kezdete is, mindenütt gazdasági válságokat von maga után. Tulajdonképpen kevés eredménnyel lehet ellenünk fellépni, ha önmaguknak nem akarnak ártani. A gazdagok nem sokat éreznek belőle. De a mi szegényeink? Kérdezzék csak meg a mi szegényeinket, akik az antiszemitizmus kiújulása óta borzasztóbban proletárosodtak el, mint bármikor azelőtt […]
Ezért hiszem én, hogy egy csodálatos zsidó nemzedék fog a földből kinőni. A makkabeusok újra feltámadnak.
Ismételjük még egyszer a bevezetésben mondott szavakat: a zsidók, akik akarják, meg fogják teremteni államukat.
Éljünk végre, mint szabad férfiak a mi saját rögünkön, és haljunk meg nyugodtan a saját hazánkban.
A világ a mi szabadságunk által felszabadul, a mi gazdagságunk által gazdagodik és megnő a mi nagyságunk által.
És mindaz, amivel ott a saját boldogulásunk javára kísérletezni fogunk, hatalmasan boldogítóan hat majd ki az egész emberiség javára.
Herzl Tivadar: A zsidó állam. Kísérlet a zsidókérdés modern megoldására. Ford. Schönfeld József (Budapest, Jövőnk, 1919).
A szerző
