Kaja Kallas, az EU külügyi főképviselője szerint a Hormuzi-szoros lezárása nem a NATO ügye. „Nem a NATO hatáskörébe tartozik”. „A Hormuzi-szorosban nincsenek NATO-országok” – mondta.
Kallasnak semmilyen felhatalmazása nincs, hogy a NATO nevében vagy a feladatairól nyilatkozzon. De hogy megtette és megteheti, az az EU vezetésében uralkodó zűrzavar és a NATO döntés- és cselkvésképtelenségének a bizonyítéka. Ezért is nagyon aktuális Robert C. Castel írása.
Kié a tenger? Bármilyen furcsán is hangzik a dolog, ez a kérdés és az erre adott válasz teremtette meg azokat a világrendeket, amiket az utóbbi másfél évszázadban abszolváltunk, és teremti meg azt is ami a nem túl távoli jövőben vár ránk.
Ezzel kapcsolatban eddig kétféle választ hallottunk. Egyrészt ott volt a grotius-i Mare Liberum, a nagy közlegelő elve. Másrészt pedig a merkantilista birodalmak által favorizált Mare Clausum elve, ami tulajdonképpen a telekkönyvi kivonat egy nedvesebb formája.
A második világháborút követő világrend egyértelműen az előbbi mellett tette le a voksát, és szabadjegyet biztosított úgy kicsinek, mint nagynak a tengerhajózáshoz és a tengeri kereskedelemhez. Az erre épülő globális gazdaság emberek milliárdjait emelte ki a nyomorból (lásd Kína, India stb.), ugyanakkor aláásta a Nyugat gazdasági fölényét és világpolitikában gyakorolt nyomasztó túlsúlyát. Ehhez a sok jóhoz pedig az USA haditengerészete szállította a bicepszet.
1945 óta ennek a konstrukciónak megvoltak mind a szkeptikusai, mind a kihívói.
Ameddig a képlet az USA érdekeit szolgálta, addig a szkeptikusok igen kevés mikrofont kaptak. Ami pedig a kihívókat illeti, azokat az USA, a szövetségesei vagy mindkettő egyetemben tette helyre. A szinte napra pontosan három évvel ezelőtt lebonyolított IMX 2023 hadgyakorlaton (hol máshol, mint a Hormuzi-szorosban), ez a falanx még töretlennek látszott.
Fast forward 2026-ra, és hirtelen egy teljesen más világot látunk.
A szkepticizmus egyrészt az USA nemzetbiztonsági doktrínájává vált, másrészt az EU boszorkánykonyháján előkerült az az üllő, amin a Nagy Víz másik oldalának a szkeptikusai az Európai Egyesült Államokat remélik kikalapálni.
Ami pedig a kihívásokat illeti, 2026-ban Irán megbízhatóan leszállította en gros, amit kiskereskedelmi mennyiségben 1979 óta adagol: a Mare Clausum restaurációját a Perzsa-öbölben.
Ezúttal azonban a szkepticizmus és a kihívás egy olyan robbanékony elegyet képez, ami nem csak az USA szövetségi rendszerét veszélyezteti, hanem az egész gazdasági világrendet, amire az 1945 utáni prosperitásunk épül.
A legfurcsább az egészben, hogy Trump ellenségei, Európában és Kínában nem értik, hogy van rosszabb kimenetel annál, mint az ajatollák szörnyrezsimének a kihajítása a történelem szemétdombjára.
Ezt a kimenetelt pedig úgy hívják, hogy Amerika megunja a dolgot, fogja magát és hazavonul. Nem csak a Perzsa-öbölből, hanem az egész Mare Liberum garantőrének a szerepéből.
Egy ilyen döntésnek az előfutárát láttuk a huszik elleni hadjárat hirtelen leállításával, amikor Trump kijelentette, hogy ha a Bab el-Mandeb fontos Európának, akkor az európaiak harcoljanak érte.
A Hormuzi-szoros megnyitásával kapcsolatos haditervek 1979 óta egy szövetséges hadjáratot vizionáltak, és ezt láttuk az egymást követő hadgyakorlatokban főpróbázgatni. Ha viszont Trump elnök tegnapi „jobbra át”-ja a szövetségesek körében süket fülekre talál, akkor annak igen drámai következményei lehetnek.
Az iráni háború ellenzői, a NATO-szkeptikusok és az izolacionisták az elnök táborában joggal tehetik fel a kérdést, hogy „de miért is”?
Ha az európai tengeri hatalmaknak néhány aknamentesítő hajót sem ér meg a dolog, akkor az USA miért álljon bele ebbe az igen veszélyes játszmába egy olyan régióban, ahonnan a zérónál alig több energiát importál?
Ha pedig a Hormuzi-szoros, a világ Oktogonja nem fontos, akkor miért is tartson fel az USA iszonyatos költségek mellett 11 repülőgép-hordozó harccsoportot? Olyanoknak őrizze a közlegelőt, akik maguk két szalmaszálat sem hajlandók keresztbe tenni az ügy érdekében?
A dolog tragikuma, hogy az USA-nak nem kell de facto hazamennie. Elég ha a bizalom az amerikai tengerbiztonsági garanciákban megrendül. Ez már önmagában az egekig srófolná a biztosítási árakat még olyan régiókban is, ahol per pillanat béke és rend honol. Ezek a költségek természetesen beépülnének minden termék árába, ami a világtengereken jut A-ból B-be. Ami ugye teljes volumen kvázi 90%-a. És nem kell a Karib-tenger kalózainak jatagánnal a foguk között hajókötélen hintázniuk ahhoz, hogy a hajózás biztonságát szavatoló katonai és civil biztonsági lépések további költségeket terheljenek ugyanezekre az árukra.
Az az Európa, amely nem volt hajlandó egy jelképes segítségadásra sem, előbb-utóbb kénytelen lesz saját mélytengeri flottákat kiállítania, aminek a költségeit — gondolom — nem kell részleteznem. Először persze meg fogják próbálni megfizetni az iráni, szomáliai stb. védelmi pénzeket, de hosszú távon szembe kell nézniük a fenyegetésekkel Európa tengeri kereskedelmére, csak ezúttal az USA nélkül.
Tágabb értelemben, a Trump-féle felhívás a hűség és a lojalitás próbája, és óriási jelentősége lesz a NATO jövőjének a meghatározásában. Ha az EU nem fog Trump mellett állni Hormuznál, akkor miért várják majd el, hogy Trump az EU mellett álljon az Oroszország elleni Gyermekek Kereszteshadjáratában?
Ahogy a szerelemben, úgy a háborúban a kölcsönösség elve a meghatározó.
Az USA szövetségeseiínek és ezen belül az európai NATO-nak nem az Irán elleni háborúban kell segédkezniük, hanem egy olyan elv fenntartásában, aminek a hasznán kövérre híztak az 1945 utáni időszakban. Ha a Mare Liberum elve nem az értékalapú, szabályokon alapuló külpolitika iskolapéldája, akkor nem tudom, hogy mi lenne az.
A szerző
