(Mózes 2.könyve 13.fejezet 17.bekezdéstől – 17.fejezet 16. bekezdés végéig)
שמות, י”ג, י”ז – י”ז, ט”ז
בְּשַׁלַּ֣ח פַּרְעֹה֮ אֶת־הָעָם֒
Amikor a fáraó elbocsátotta a népet…
וַחֲמֻשִׁ֛ים עָל֥וּ בְנֵי־יִשְׂרָאֵ֖ל מֵאֶ֥רֶץ מִצְרָֽיִם
…és Izrael fiai felfegyverkezve mentek fel Egyiptomból… (Erec Izraelbe mindig „felmegyünk”)
Vannak olyan elemzők, akik szerint nem mindenki indult útnak, erre utal a fenti mondat, mivel chamusim/חֲמֻשִׁ֛ים ugyan a pontozás szerint felfegyverzettet jelent, de a szó gyökere chames/חמש, ezért van aki úgy véli, hogy a népnek csak az ötöde indult el…
Bár a szabadságra mindenki vágyik, nem könnyű megtenni az első lépést. A megszokott környezetet, élethelyzetet otthagyni az ismeretlenért olyan lépés, amihez erős motiváció, belső hit szükséges.
Amikor a majd kétezer éves galut után Theodor Herzl felszólította Európa zsidóságát arra, hogy „menjenek fel”, térjenek vissza őseik földjére, bizony kevesen voltak erre hajlandók… Túl nagy anyagi veszteség lenne – mondták sokan, és később mindenüket és az életüket is elvesztették. Ha Herzl szavára hallgattak volna, ma nem lenne arab-izraeli konfliktus, mert 1948-ben nem hatszázezer, hanem hatmillió zsidó alapított volna államot.
A galuti mentalitás azóta sem veszett ki a zsidók egy részéből: akár Izraelt is bírálva, zsidóságukról lemondva, mindenáron meg akarnak felelni a helyi elvárásoknak, és nem értik, hogy ezzel lelkük rabszolga marad.
Az Egyiptomból kivonulók magukkal vitték József földi maradványait.
2005-ben, amikor felszámolták a gázai, zsidó településeket, a családok a halottaikat is magukkal vitték.
Ezen a héten sikerült az utolsó túsz holttestét kimenekíteni Gázából. Ran Gvili törzsőrmester az elsők között volt, aki a támadás hallatán elindult dél felé, embereket menteni és harcolni a terroristákkal szemben. Elesett és holttestét elrabolták a gyilkosok, hogy üzleteljenek vele, mert tudták, hogy a zsidók a halott honfitársaikért is fizetnek. Az IDF katonái 250 holttestet vizsgáltak meg, mire rátaláltak, hogy hazahozzák és méltóképpen helyezzék örök nyugalomra.
Az Egyiptomból kivonuló zsidók éjjel-nappal mentek, nagy kerülővel a Vörös-tenger irányába haladtak, hogy ne ütközzenek filiszteus csapatokba, mert a Mindenható úgy vélte, hogy a rabszolgasorból éppen csak szabadult nép még nem képes a harcra.
A fáraó, ahogy eddig is, hektikusan változtatja a véleményét – elküldte a hébereket, de most utánuk indul harci szekerekkel. A tengerparton éri utol őket. A héberek számára nem sok lehetőség marad. A félelem megosztja a népet, van, aki megadná magát, van, aki harcolna, és van, aki az Isten csodatételében bízik. Utóbbiak a nyerők, mert a világ azoké, akik hajlandók elsőként beugrani a vízbe, akik nem ragaszkodnak régi elképzelésekhez, hanem mernek másként gondolkodni.
Izrael az elmúlt évtizedekben védekezésre rendezkedett be. A technológiai fejlesztések is mint a vaskupola és a többiek arra irányultak, hogy az ellene indított támadásokat kivédjék. A vérszomjas ellenség számára ezek a félelem jelei voltak. Ehhez a képhez járultak hozzá a társadalom megosztottságát hangsúlyozó tüntetések. A terroristák biztosak voltak abban, hogy elérkezett az idő a támadásra. Csakhogy a folyton panaszkodók mellett mindig vannak olyan zsidók, akik, ha kell, elsőként vetik magukat a harcba, mert hiszik, hogy ha ők megteszik az első lépést, akkor a Mindenható is velük lesz, és képesek legyőzni a barbárokat. Segíts magadon, az Isten is megsegít!
A tenger vize szétválik, a veszélyes vizek jobb és baloldalon falként emelkednek, miközben a zsidó családok középen átjutnak a túlsó partra.
וְהַמַּ֤יִם לָהֶם֙ חוֹמָ֔ה מִֽימִינָ֖ם וּמִשְּׂמֹאלָֽם
A jobb és baloldali szélsőségek falként merednek ma is a problémákat megoldani képes konszenzusos többséghez képest, amely keresztülmegy minden nehézségen, és eljut a túlsó partra. A szélsőségek pedig idővel összeomlanak, mint a tenger hullámai.
„Túléltük fáraót, túléljük ezt is” – mondják évszázadokon keresztül, oly sokszor a zsidók, és valóban, az ellenségek bármilyen kegyetlen pusztítást is végeznek, a zsidóság fennmaradt, míg azok idővel rendre elpusztultak.
A megmenekült nép énekelve fejezi ki örömét, Mózes kezdi énekelni a „tenger énekét”, Mirjam dobol. Így mindenki „megszólal”, és az ének teremti meg az összhangot. Ha szóban mondanák el örömüket, abból csak hangzavar lenne, de az ének egybehangzóvá teszi a mondandót.
A sivatagi vándorlás kimerítő, hol a vízhiány, hol az étel miatt zúgolódik a nép. Vannak, akik az ismert nehézségek ellenére visszavágynak Egyiptomba a bizonytalan jövő helyett. Ahogy mondani szokás: könnyebb kihozni a népet a galutból, mint a galutot kiűzni az emberekből. A rabszolgamentalitás sokakat fogva tart ma is.
Ebben a bizonytalan helyzetben a szétzilált törzseket megtámadja Amalek/עֲמָלֵ֑ק.
Amalek a zsidó nép örök ellensége, az abszolút gonosz, amely a gyengéket, a védteleneket támadja meg, nem holmi haszonszerzés érdekében, hanem csak a pusztítás élvezetéért. A szimbolikus kép, miszerint Jehosua csapatai akkor győznek, ha Mózes karjait megtámasztja Áron (a papság, a hit) és Hur (Mirjam férje, amolyan politikai-gazdasági erő), azt a nézetet erősíti, hogy Izrael népe akkor képes győzni, ha összefog és együttesen támogatja a legfőbb politikai vezetést, de ha ez nem történik meg, akkor bizony vesztésre állnak a zsidó harcosok is. 2023 október 7-e óta bizony Mózes karjai olykor elfáradnak, és mindannyiunknak kötelessége megtámogatni, hogy teljes győzelmet arassunk korunk Amalekjei felett.
Forrás:
magyarul
https://biblia.hu/biblia_k/k_2_13.htm
héberül:
A szerző
