Nekünk nincs szükségünk emlékeztetőkre. Az emlékezet nem évente aktiválódó rituáléként adatott át, hanem biológiailag, pszichésen öröklődött tovább.
A trauma nem a múzeumokban és archívumokban maradt meg. Ott él a családokban, a hallgatásban, a reflexekben, az örökölt éberségben.
Jelen van akkor is, amikor boldogok vagyunk, és akkor is, amikor gyászolunk. Nem múlik el.
Ezek az emléknapok inkább azoknak szólnának, akikben mind a mai napig ott dolgozik az ősi gyűlölet. Akik képtelenek vagy nem hajlandók szembenézni saját kudarcaikkal, morális gyávaságukkal, és ezért kifelé vetítik mindezt.
Amikor egy egyén vagy egy társadalom nem hajlandó vállalni a felelősséget, bűnbakot keres. A „zsidó” erre a szerepre történelmileg tragikusan alkalmasnak bizonyult.
Ez az emléknap azoknak szólna, akik kibújnak a felelősség alól, és az erkölcsi számvetést vádaskodással helyettesítik. Akik mindig találnak indokot arra, miért nem állnak ki az üldözöttekért, a veszélyben lévőkért, a kiszolgáltatottakért.
Minden korban új nyelvet találnak a passzivitás igazolására, hogy elkerüljék a szembenézést, a bűntudatot, a lelkiismeret terhét.
Ma sokan „anticionistának” nevezik magukat. A zsidókat azzal vádolják, amit egykor az ő elődeik követtek el ellenük. Ez az morális narratívacsere nem véletlen. Feloldozást kínál. Lehetővé teszi az empátia, az emlékezés és a felelősség megkerülését, miközben megmarad az erkölcsi fölény illúziója.
A judaizmus volt az első vallási hagyomány, amely nem az erőt, a rendet vagy a hatalmat, hanem az ember Isten képmására teremtett méltóságát és az emberi élet szentségét állította a morál tengelyébe.
Zsidó közösségek és zsidó vezetők következetesen kiálltak más elnyomott kisebbségek mellett: a polgárjogi mozgalmakban, a nők jogaiért, a melegek jogaiért, az emberi méltóság védelmében.
Amikor azonban a zsidókat éri fenyegetés, mások szolidaritása rendre elpárolog, a gyűlölet pedig visszatér. Szinte törvényszerűen, generációról generációra.
A különbség ma annyi, hogy már nem vagyunk teljesen mások jóindulatára utalva. Visszaszereztük az önrendelkezésünket. Képesek vagyunk megvédeni magunkat. Ez a tény mélyen zavarja az ellenségeinket.
Mind a négy nagyszülőm megjárta a koncentrációs táborok poklát. Anyai ágon Bergen-Belsent és Theresienstadtot, apai ágon Auschwitz-Birkenaut. A családjaikból kevesen tértek vissza. Akik igen, újrakezdtek, és kíméletlenül világos tanítást adtak tovább: nem elég gondolatban jónak lenni. A gondolat semmit sem ér, ha nem válik tettekké. A hallgatás és a cselekvés hiánya nem semleges. Ugyanúgy bűnné válik, mint a nyílt aljasság vagy a közöny.
A holokauszt emléknapjait meghagyom azoknak, akik egész évben hallgatnak, és évente egyszer megpróbálnak lelkiismeret-megnyugtató módon emlékezni, ha maradt bennük erre szándék.
A „soha többé” nem egy vers refrénje. Tudatos életforma. Minden más puszta díszítés egy tömegsír peremén.
A szerző
Soha nem voltam, nem vagyok és nem leszek az elhallgatók barátja, soha nem állok azok mögé, akik a saját nyomorúságukat úgy akarják túlélni,hogy ártatlanokat megtaposnak, megölik, majd még ki is rabolják őket.