Néhány napja részt vettem egy Izraelről szóló beszélgetésen. Kétségtelen, hogy Izrael bravúrosan szétzúzta a síita félholdat, a 12 napos háborúban megrendszabályozta Iránt, kiiktatta a Hezbolláh vezérkarát és látványosan megtizedelte a Hamászt. Több fronton hírszerzési és katonai csúcsteljesítményt nyújtott. Azonban az arab-izraeli klasszikus háborúk óta tudjuk, hogy mindez nem légüres térben zajlott. Az akciókra válaszreakciók is születtek, aminek a hatásait, még a középtávú hatásait sem látjuk igazán. Ám a beszélgetésben ezekről a dinamikákról nem esett szó, így talán a reális összkép kedvéért érdemes lenne pótolni, hogy hogyan reagáltak minderre a régió középhatalmai.
A beszélgetés során túl lett dimenzionálva az Ábrahám-megállapodás. Ám én úgy látom, hogy ez a vonat elmenni látszik. Ugyan 2020-ban az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Marokkó és Szudán aláírták az egyezményt, viszont ezek az államok nem játszanak komoly szerepet a térség politikájában. A nagy áttörés az lett volna, ha Rijád is ratifikálja az egyezményt. Mohamed bin Szalmán asz-Szaúd látva, hogy a dohai támadás miképpen tépázta meg Abu-Dzabi vagy Bahrein belpolitikai tekintélyét, meglehetősen eltávolodott az Ábrahám-egyezménytől. Inkább Pakisztánnal kötött egy kölcsönös katonai segítségnyújtási szerződést. Gyakorlatilag Iszlámábád atomvédőernyője alá helyezte magát, ahelyett, hogy az eredeti tervek szerint Jeruzsálemmel tette volna ugyanezt.
Törökországgal sem túl rózsás a viszony. Erdogán igencsak keblére ölelte a palesztin kérdést – nem mintha különösebben érdekelnék a palesztinok, egész egyszerűen így akar további befolyást szerezni a régióba,n és kígyót-békát kiált Izraelre. Ennek a retorikai cirkusznak nincs különösebb jelentősége, annak már sokkal inkább van, hogy Izrael mintájára kiépített egy Steel Dome nevű légvédelmi rendszert, bojkottálja a kétoldalú kereskedelmet, és lezárta a légterét Izrael elől. Szeptemberben pedig közös hadgyakorlatot tartott Egyiptommal a Földközi-tengeren.
Oké, egyetértek azzal, ami elhangzott, hogy a törökök az első világháború óta nem viseltek hadat, de nem szabad alábecsülni őket. Sok fejfájást okoztak a briteknek Gallipolinál vagy Kut al Amáránál, és Atatürk szépen visszaszerezte a nagyhatalmak által leválasztott oszmán területek nagyrészét, aminek hatására a britek és a franciák kénytelenek voltak újratárgyalni a sèvres-i békeszerződést.
Mindezek mellett Egyiptom is távolodni látszik. Az az Abd el-Fattáh esz-Szíszi, aki eddig Izraellel kötött kétoldalú szerződéseket, hogy visszaszorítsa Ankara regionális térnyerését, most épp Erdogán felé közeledik, ami hatással lehet a Sinai-félsziget viszonylagos nyugalmára és ezzel együtt Izrael déli biztonságára.
Szíria nem egy nagy játékos, de érdemes odafigyelni Ahmed Huszejn es-Sarára, vagyis el-Dzsúlánira, aki most retorikailag nyit Izrael felé, azonban megfelelő nyugati szövetségesek nélkül újra lepaktálhat a síita terrorszervezetekkel és Oroszországgal és Iránnal, ahogy Aszad tette. Neki sem ezek voltak az eredeti tervei.
2025 júliusában az ENSZ New York-i konferenciáján Brazília, Kanada, Egyiptom, Indonézia, Írország, Olaszország, Japán, Jordánia, Mexikó, Norvégia, Katar, Szenegál, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia, az EU és az Arab Liga aláírta a kétállami megoldásról szóló határozatát, béketervét. Ennek különösebb jelentősége nincs, mert ebben az ügyben a nagyhatalmak döntenek, ha akarnak, viszont érdemes figyelni a középhatalmak mozgását nehogy elszabotálják a nagyhatalmak döntéseit. A nagy kérdés pedig, hogy mire elég Trump 25 pontja ugyanebben az ügyben?
Egy másik fiaskó a palesztin kérdésen túl az a mintázat, hogy az izraeli győzelmek után mindig megfigyelhető az iszlám fundamentalizmus új hulláma, újabb radikalizációja. Egyes elemzők szerint az Ahmed Huszein es-Sar fémjelezte pragmatikus iszlamizmus lehet a következő evolúciós lépcső, ami olyan szempontból veszélyes, hogy látszólag a Nyugattal kíván együttműködni és szövetségre lépni, de ki tudja, a színfalak mögött mire készül. Vagyis sokkal kiszámíthatatlanabb lesz ez a fundamentalizmus, mint a korábbi egyértelműen nyugatellenes iszlamista irányzatok, ezzel együtt pedig veszélyesebb is.
Itt van még Irán is. Korai lenne temetni ezt az ősi perzsa birodalmat, sok vereséget túlélt már és mindig felállt – a jelenlegi kérdés az, hogy hogyan? Lehet, hogy a 12 napos háború veresége beindította Ruhollah Homeini teokráciájának hanyatlását, de közel sem jelenti az Iszlám Forradalmi Gárda pragmatikus katonai elitje hatalmának a végét. Lehet, hogy sokkal inkább a kezdetét. Egyben biztosak lehetünk: látva, hogyan végezték azok az autokraták, akik feladták az atomprogramjukat, mint Szaddám vagy Kadhafi, amíg csak lehet, Teherán nem fogja feladni. Legfeljebb csak taktikát vált.
Egyszóval Izrael briliáns katonai győzelme vitathatatlan. Dicsőség a bátraknak és a hősöknek, de ahogy eddig is, mindeközben egy átalakuló, diverzifikált, gyanakvó, sőt még inkább paranoiás Közel-Kelettel találta szembe magát, ahogy az évtizedek során mindig. Ez a Közel-Kelet paradoxona és egyben Izrael látens tragédiája is. A jövő kérdése pedig az, hogy mennyire látja magát Jeruzsálem reálisan, és miként tud reagálni az új Közel-Kelet kihívásaira?
A szerző
