Eddig még nem volt rá példa, hogy Jeruzsálemből érkezzen hozzánk recenzió egy Magyarországon megjelent könyvre. Örömmel adunk helyet neki.
Veszprémy László Bernát történészben, holokauszt-kutatóban több, a XX. századi magyar zsidó történelemmel (többek közt a munkaszolgálatos keretlegények tevékenységével, a kápók pereivel, zsidó tanácsok megpróbáltatásaival) foglalkozó alapmunka szerzőjét tisztelhetjük. E tanulmánykötetek mindegyike maximális jóindulattal fordul a történelmi viharok következtében helytelen, esetenkint bűnös döntéseket hozó áldozatok irányába, miközben egyértelműen megnevezi és elítéli a tetteseket: a zsidókat üldöző magyar államgépezetet és a kegyetlenkedő, náci-nyilas meggyőződésű szörnyetegeket.
Azonban ez a könyv, amely Scheiber Sándornak, a budapesti Rabbiképző intézet legendás professzorának az állambiztonsággal (BM III/III. és III/II. – belsőreakció-elhárítás és kémelhárítás), illetve az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH) való változékony, ám főleg negatív kapcsolatával foglalkozik – kivétel. Talán Scheiber „szent tehén” mivoltából adódóan, a lassan már a Szentek Életéhez hasonlító, tömjénező visszaemlékezések sokasodása miatt, talán a szerzőnek a világszerte ismert tudóssal és tanár-példaképpel szemben támasztott (véleményem szerint némileg túlzott) emberi elvárásai okán. Jelen kötet a Scheiberre még emlékező, fogyatkozó számú kolléga és tanítvány számára sajnos szomorú tanulságokkal is szolgál.
Nyitányként bemutatja Scheiber „ősbűnét”: rabbiként hogyan hagyta el feleségével együtt a német náci megszállás napján, különösebb skrupulusok nélkül, az általa lenézett dunaföldvári neológ hitközséget, bujkált a többi üldözöttel sorsközösséget nem vállalva a pesti gettón kívüli, svájci védettségű Üvegházban; illetve azt a tragédiát, amelyet Scheiber akaratán kívül maga okozott: a gettóból az ő kérésére kimentett özvegy édesanyja Üvegház-beli mártírhalálát 44 szilveszterén. A szerző alapvetése, hogy talán innen, a holokauszt személyes traumáiból vezethető le Scheiber teljesítménykényszere, bizonyítási vágya, árulásai és több élethazugsága (csodás megmenekülésének egyre jobban színezett története), karrierizmusa és esetenként gyávasága.
Scheiber abban az egyre keményedő kommunista diktatúrában lett a Rabbiképző társigazgatója, majd egyedüli vezetője, amely minden hivatalos propaganda ellenére folyamatosan, kőkeményen, az egyházi szerveződések szétverése érdekében és a fiatalok vallásos nevelése ellen dolgozott, a vallási intézmények megnyomorítására, a vezetők megfélemlítésére, kooptálására vagy kollaboránssá aljasítására törekedett. Ebből a szempontból a Kádár-rendszer sem változott: ugyanolyan zsidó- (hivatalosan „cionista”-)ellenes maradt, mint 56-ot megelőző elődje. A módszerek változtak, de a célok sosem.
A BM-nél hosszú évtizedekig Mélykuti Ferenc rendőr őrnagy irányította a Scheiber elleni nyomozást, személyes mániájává vált, hogy Scheibert tönkretegye. „Ő felelt Scheiber lehallgatásáért, lejáratásáért, baráti és szakmai kapcsolatainak rombolásáért” Nem rajta múlt, hogy ez végül nem sikerült.
Scheiber páratlan ambícióval, de a diktatúra által gúzsba kötve építette (utólag, zsidó vallási szempontból visszatekintve nem különösebben jelentős) tudományos karrierjét, próbálta tanítványaiban a zsidó öntudat, pár- és értékválasztás fontosságát erősíteni. Ebben a tekintetben mindenképpen az ateista ifjúsági nevelést preferáló rendszer ellen dolgozott. Közben végig tisztában volt azzal, hogy rabbikollégái, szemináriumi tanítványai és hitközségi főnökei nagy valószínűséggel az állambiztonságnak jelentenek róla is (rosszabb esetben meggyőződésből, jobb esetben kedvezmények vagy jobb pozíció kijárása érdekében). E kötet nem csak Scheibernek az állambiztonsággal szembeni meglehetősen ambivalens viszonyát mutatja be (alkalmanként gerinces, korrekt szembenállás, néha kollaboráció, végül az ünnepelt „díszzsidó” tudós szerepének felvállalása), hanem esetenkint azt is, hogy a róla jelentést tevők milyen utat tettek meg, mire ügynökké váltak. A kollaboráns, ügynök és a hős (a rendszer ellensége) között néha igen vékony volt a választóvonal: „a tegnapi »hősök« könnyen »besúgói« szerepben találhatták magukat, mint ahogy a tegnapi ügynökök is könnyen hősökké, majd mártírokká válhattak”. Szomorú az a kép, amely a könyvet olvasva kirajzolódik azokról a személyekről, akik a zsidó közösség vezetése helyett egymás gyalázásával, a közösség elárulásával, a vallási-emberi alapelvek semmibevételével élték életüket, töltötték idejüket.
Scheiber pályáját végigkísérte néhány, az állambiztonság paranoiájából adódó, képtelen gyanú és az ezeket leleplezni vágyó buzgó nyomozás. A legfőbb vád Scheiber cionizmusa volt – miközben nem mutat rá túl sok jel, hogy Scheiber bármikor különösebben vonzódott volna a cionista eszméhez. Emigrálni akkor sem akart, amikor ez lehetségessé vált számára. Ugyanakkor nem volt következménye azoknak a(z akkori törvények szerint bűnügynek minősülő tevékenységet felderítő) nyomozásoknak, amelyeket kéziratoknak, ősnyomtatványoknak, műkincseknek állítólagos külföldre csempészésével kapcsolatban indítottak.
A könyv kitér arra a vádra is, hogy Scheiber az állam által ellenőrizhetetlen módon (az izraeli követségről és a holokauszt-kárpótlási pénzalapból származó) pénzeket osztott árván maradt tehetséges zsidó fiataloknak, hogy tovább tudjanak tanulni. (Erről magam is hallottam több forrásból.) Végül e nyomozásoknak sem lett kézzelfogható eredménye – Scheiber minden állami és hitközségi vegzatúrát túlélt. Kérdés, milyen áron, milyen lelki szenvedések által.
A könyvben szerepel a cionizmussal vádolt és emiatt őrizetbe vett fiatalok óbudai megfigyelésére nyitott „Salom” dosszié, Raj Tamás szegedi rabbi vegzálása, majd felfüggesztése – mindehhez a hitközségi vezetés lelkesen asszisztált, egyes rabbik lelkesen mószerolták tanítványaikat és kollégáikat (néhány nevet olvasva összeszorul az olvasó gyomra). Amikor az 1967-es Hatnapos háború után felébredő zsidó öntudat a Rabbiképzőben is megjelent és néhány rabbinövendék tényleges cionista szervezkedésbe kezdett a Rabbiképzőben (melyet végül az állambiztonság felderített), Scheibernek esze ágában sem volt kiállni tanítványaiért, egyedül attól tartott, hogy a nyomozás hozzá is elérhet.
Veszprémy érintőlegesen azt a kérdést is feszegeti, hogy a cionizmus vagy a zsidó öntudat megerősödése nem volt-e sokkal inkább annak beismerése, hogy a neológ asszimilációs törekvések a holokauszttal tulajdonképpen zátonyra futottak.
A szerző több ízben foglalkozott már máshol a nácikkal való kollaborálással vádolt Berend Béla rabbi életével, pereskedéseinek történetével. E könyvben megismerhetjük Scheiber viszonyát szerencsétlen rabbikollégájához, megérthetjük több évtizedig tartó, oktalan gyűlöletének mozgatórugóit.
Scheibert a hatóságok sosem hagyták figyelmen kívül: 1971-től egészen haláláig ügynökök sora figyelte („Direktor”-dosszié), abból a célból, hogy büntetőeljárást indítsanak ellene. Ebből végül semmi sem lett, sőt Scheiber élete végén kitüntetések sorát vehette át és látszólag belesimult a külföldi hitelekre éhes, késő Kádár-rendszer sikerpropagandájába. Ezzel együtt, egészsége megrendülésével a professzor egyre megkeseredettebbé vált. Úgy érezte, hogy világhírű tudós helyett – a legendás péntek esti, zsidó fiatalok tömegeit vonzó kiddusai (vallásos összejövetelei) révén – csupán jó házasságközvetítő lett, elfecsérelte a tehetségét apró részletkérdésekre, de nem írt egyetlen átfogó művet sem.
A sok felkavaró történelmi részletet, árulást és aljasságot is felvonultató könyvet olvasva végig ott motoszkált bennem az a kérdés, hogy ha magam lettem volna zsidó vezető, apa, tanár, tudós az akkori szörnyű élethelyzetekben, kivándorlási lehetőség híján bezárva egy ateista vezetésű országba, gúzsba kötve táncolva, reménytelenségben élve: vajon hogyan viselkedtem volna. A válaszom most sem egyértelmű, a kérdés nem hagy nyugodni.
Veszprémy e szigorú könyvét a következő végkövetkeztetéssel zárja: „A náci diktatúra a német megszállókon és magyar kollaboránsaikon keresztül Scheiber életét akarta elvenni, míg a kommunista diktatúra „csak” hitelességét, karrierjét, baráti körét – és végső soron a lelkét – követelte. Következésképp az utóbbival szembeni megalkuvást szigorúbban is kell megítélni.” Az biztos, hogy Scheibert a Kádár-korszakban legfeljebb a magánéletével, külföldi útjainak engedélyezésével vagy anyagi helyzetével tudták a hatóságok zsarolni, és akár nemet is mondhatott volna kollaboráció helyett. Vagy kiállhatott volna életében legalább egyszer valakiért: tanítványért vagy kollégáért. Hiszen választási lehetőség neki is adatott.
Szívből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki tanúja volt Scheiber Sándor működésének, élt abban a korban, vagy csak újabb bizonyságát kívánja látni annak a régi igazságnak, hogy az emberi természet sajnos nem változik soha.
–
Veszprémy László Bernát: Hét verem. Scheiber Sándor küzdelmei a kádári állambiztonsággal. Jaffa Kiadó, Budapest, 2025. 320 oldal
A szerző Jeruzsálemben él, idegenvezető. 15 évvel ezelőttig az egyik budapesti hitközség vallási elöljárója volt.
A szerző
