- március 19-e vasárnapra esett. Ez a nap úgy él a köztudatban, hogy ezen a napon a náci Németország megszállta Magyarországot. A Margarethe hadművelet térképe (ld. ott) azonban sokkal árnyaltabb képet mutat. Debrecen kivételével német katona be sem tette a lábát a tiszántúli területekre. Semmiféle érdemi ellenállás nem volt, és a „megszállás” nem okozott fennakadást Magyarország életében. Hétfőn a boltok kinyitottak, a gyermekek iskolába mentek, a gazdaság és az államapparátus zökkenőmentesen működött. A belügyminiszter gyűléstilalmi rendelete miatt az ünnepségek ugyan elmaradtak, de az emlékünnepek nem, és „az országgyűlés [is] hódolt Kossuth Lajos emléke előtt. Tasnádi-Nagy András és báró Perényi Zsigmond megkoszorúzta a szobrot és sírt” (Reggeli Újság 1944. március 21., 4). A keleti fronton zajló harcok tudósításai közepette a magyar sajtóban szó nem esett „megszállásról”. Épp ellenkezőleg: a baráti német csapatok „kölcsönös megegyezés alapján” érkeztek Magyarországra (Magyar Élet 1944. március 23., 1).
Valami azonban mégis nagyon megváltozott. A Gestapo névsorokkal érkezett, és a rajta szereplő ‒ koncentrációs táborba hurcolt ‒ politikusok, közéleti személyiségek, gazdasági szereplők (zsidók és nem zsidók, több, mint 8000 személy) megtapasztalhatták, hogy senki nem emel szót az érdekükben; még Horthy kormányzó sem! Kállay Miklós miniszterelnöknek sem volt szerencséje: Mauthausenbe került!
A legmarkánsabb változás azonban a társadalomból a zsidótörvényekkel ugyan kirekesztett és diszkriminált, de addig relatív biztonságban élő magyar zsidóság életében következett be. A náci népirtási szándék, amelyet Adolf Eichmann Sonderkommandója testesített meg, találkozott a Magyarország „zsidótlanítását” célul kitűző politikai akarattal, amelyet a frissen kinevezett Sztójay kormányban Jaross Andor belügyminiszter, illetve Endre László és Baky László államtitkárok képviseltek. Baky világosan kijelentette, hogy „az országból minden zsidót ki fogunk telepíteni (…) nem marad hírmondó sem” (Magyar Élet 1944. május 17., 3; Magyarság 1944. május 16.; Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap 1944. május 17., 1; Kolozsvári Estilap 1944. május 16, 6.; Debreczen 1944. május 17., 3; Délvidéki Magyarság 1944. május 19., 4).
Végső István Gettóélet’44. A magyarországi vidéki gettósítás története című könyve, mintegy összefoglalva a szerző kutatási eredményeit, ennek a „zsidótlanításnak” a gyakorlati kivitelezését tárja az olvasó elé, a szakirodalomra, a levéltári dokumentumokra és a korabeli sajtóra támaszkodva.
A könyv célja tehát a magyarországi gettósítás bemutatása, illetve a „szubjektív módon kiemelt települések ilyen típusú kényszerlakhelyei” történetének a bemutatása (7‒8). A szerző ezt a helytörténeti munkák kritikus hasznosításával teszi meg, mintegy ezzel is rámutatva ezen kutatások fontosságára.
A monográfia középpontjában a trianoni Magyarországon végrehajtott gettósítás áll. A nemzetközi összehasonlítás fényében a szerző határozott álláspontja, hogy: „A magyarországi gettók az I. és a II. deportálási zónát, illetve a déli határsávot tekintve a keleti (kis) gettók kapcsán mutatnak hasonlóságot, míg az alföldi, a dunántúli és felvidéki gettók inkább a nyugat-európai, közép-európai gettókkal állíthatók párhuzamba” (8). Végső István meghatározza a gettótípusokat is: nyitott gettók (Judenhäuser), csillagos házak, zárt gettók.
A szerző a monográfiáját historiográfiai áttekintéssel indítja, amely a téma iránt érdeklődő olvasónak megadja az elmélyülés lehetőségét, ugyanakkor a könyvet is beágyazza egy kutatástörténeti kontextusba és folyamatba. Ezt követően azt taglalja, hogy Európa miképpen jutott el a velencei gettótól (1516) a náci Németország és a megszállt vagy csatlós államok területein felállított, rendkívüli sokféleséget felmutató gettókig.
A nemzetközi áttekintést követően az olvasó előtt feltárulkozik a magyarországi gettósítás, amely egyben megismerteti az előképekkel és az előkészületekkel is. Ebből is látszik, hogy 1944 eseményeinek megvan a maga előtörténete. Kétségtelen, hogy a magyar holokauszt úgy is értelmezhető, mint a magyar radikálisok találkozása a náci zsidógyűlölettel (11), viszont az is világos, hogy ehhez kellett az előre eltervezés és a ráhangolódás, amit a magyar társadalom vonatkozásában a korabeli sajtó végzett el. Csakis ennek a közéleti, társadalmi ráhangoltságnak tudható be, hogy a teljes folyamat gyorsan, jól szervezetten és olajozottan zajlott le.
A Sztójay kormány hivatalba lépésével sorozatban jelentek meg a zsidóellenes rendeletek, amelyeknek következtében a fajilag meghatározott magyar zsidóság (izraeliták és keresztények) végérvényesen kiszorult a gazdasági, társadalmi és kulturális életből, illetve jogilag egyértelműen másodrendű állampolgár lett (44‒45). Ezt követte a fizikai elkülönítésük és lépcsőzetes tömörítésük; vagyis összegyűjtésük a kisebb vidéki településekről a nagyobb városokban felállított gettókba, majd pedig elszállításuk a deportálás kiindulópontjainak számító gyűjtőtáborokba. „Ezeken a helyeken ‒ írja a szerző ‒ már egyértelműen rossz körülmények közé lehetett kijutni.” (98)
Monográfiája következő fejezetében Végső István tíz gettó példáján keresztül mutatja be, „hogy a magyarországi gettósítás folyamata közel sem volt egységes, és nem is lehetett teljesen hasonlatos egymáshoz. A földrajzi környezet, a közigazgatás különbözősége, az emberi, tisztségviselői hozzáállás és egyéb események révén a gettók létrehozása, működtetése, majd megszüntetése más és más volt. A polgármesterek mellett főszolgabírók, rendőrkapitányok és a csendőrség vezetői is komoly szerepet kap(hat)tak. (…) Ám valójában túl nagy mozgástér senkinek nem adódott, senki sem tudott érdemben ellenállni a rendelkezéseknek.” (104) A lokális sokszínűség illusztrálására kiválasztott települések ‒ Bácsalmás, Bonyhád, Gyula, Kiskőrös, Ózd, Sopron, Szekszárd ‒ a III., IV., és V. deportálási zónákban helyezkedtek el. Az egyes gettók ismertetését a szerző az országos minisztériumi, vármegyei és települési iratokra, a korabeli média tudósításaira, valamint a budapesti Központi Zsidó Tanácshoz továbbított jelentésekre alapozza. A fejezet mögött érzékelhetően komoly feltáró munka van, hiszen „összességében szegényes a kortárs forrásanyag” (105).
A monográfia legmegrendítőbb fejezete a gettóéletet tárja fel. Itt, ebben a néhány hétig tartó létben, amelyet a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság jellemzett, kezdődött el tulajdonképpen a megfosztás az emberiességtől, amely az egyes náci koncentrációs táborokban csúcsosodik majd ki azok esetében, akik túljutottak a szelektáláson. Ahány gettósított annyi emberi élet és sors; különböző helyekről és társadalmi környezetből összegyűjtve, tekintet nélkül a nemre, a korra és a felekezeti hovatartozásra (izraeliták és keresztények együtt), csupán azért, mert a törvény fajilag zsidónak minősítette őket. A szerző „a gettókhoz kötődő” eseményeken és témakörökön keresztül kínál „betekintést a kényszerlakhelyek felállításába, üzemeltetésébe és lakóik mindennapjaiba”. Ugyanakkor, néhány szubjektíven kiválasztott példán keresztül bemutatja „a magyarországi gettóélet egyes pillanatait, meghatározó, fontos vagy részkérdésekhez, témarészekhez tartozó eseményeit” (143). Ilyen például a zsidó tanácsok szerepe, amelyek nagyon különböztek a lengyelországi tanácsoktól, a keresztény lakosság és a helyi egyházak viszonyulása a gettósítottakhoz, az öngyilkosságok, az élelmezés, a zsúfoltság vagy a nyári hőség, a szökések, a testüregi motozás, illetve a gettóba szorult „őskeresztények” helyzete. Végső István a könyvében arra is felhívja a figyelmet, hogy „csillagos házak” vidéken is voltak, nem csupán Budapesten! Ennek a feldolgozása azonban „még várat magára” (153).
A gettóélet bemutatásának szentelt fejezetben a szerző külön ‒ egyének sorsán keresztül ‒ tárgyalja a konvertiták kérdését, amely a magyar holokausztkutatás meglehetősen feltáratlan területe, pedig a deportáltak között több tízezer volt a számuk. Ők „eleve a korszak társadalmának, közösségeinek kitaszítottjai voltak” (164) Ahogy az újpesti Kemény Zoltán fogalmazott a Vatikáni Államtitkárság Történeti Levéltárában található, 1939. március 5-én keltezett, és XII. Piusz pápához intézett segélykérő levelében: „Most itt vagyunk szent Atyám igaz megtért zsidók, hivő jó keresztények ‒ mint Mohamed koporsói! A keresztények szerint zsidók vagyunk, a zsidók szerint keresztények vagyunk! Még nincs későn! Pápai szózatot várunk szentséges atyánk, mely megvilágítja az emberi értelmet és emberré teszi az embert…” (ASRS, AA.EE.SS., Pio XII, parte I, Ebrei, pos. 68, ff. 65‒66). Végső István szerint: „A konvertiták kettős, hármas kitaszítottsága a gettóba kerüléssel vált igazán nyomasztóvá. Keresztény egyházaik vagy nem tudtak, vagy nem akartak rajtuk segíteni. A zsidók nem tartották őket együttműködő partnernek, nem érintkeztek velük. Sorsuk így kirekesztve a kirekesztettségben még sivárabbá, nehezebbé vált.” (168)
A fejezet végén a szerző szót ejt az üresen maradt gettók kifosztásáról ‒ amelyek „a csőcselék egyik kedvelt rablási helyszínévé váltak” (177) ‒, illetve a gettólegendákról (utólagos felmentési kísérletek és heroizálások, mint például a bajai Bernhart Sándor, a mosonmagyaróvári Sattler János, vagy az esztergomi dr. Etter Jenő).
Ebben a fejezetben mindenképpen érdemes lett volna figyelmet szentelni azoknak az egyéni/családi tragédiáknak, amelyek a vegyes házasságban élőket sújtották. A konvertitákhoz hasonlóan ezek az esetek is azt mutatják, hogy a nemzeti-keresztény magyar közigazgatás és erőszakszervezetek (csendőrség, rendőrség) semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottak a keresztény mivoltnak és a keresztény erkölcsnek. Mindent felülírt a faji kategorizálás, és 1944-ben, ebben a kérdésben, már a keresztény egyházaknak sem engedtek. Mindennemű közbenjárási kísérlet hiábavalónak bizonyult. Miért?! Mert 1937 és 1944 között az egyházak ‒ némi gyenge ejnye-bejnyével ugyan, de ‒ maguk is elfogadták a faji kategorizálást.
Monográfiája utolsó fejezetét a szerző a felelősségre vonásoknak szenteli, amelyek elsősorban a háborús főbűnösöket, a nyilasokat és a Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) tagjait érintették ‒ de nem kizárólag! Az utószó utolsó soraiban pedig megfogalmazza műve elsődleges célját, miszerint a figyelmet kívánta felhívni „a magyarországi gettók működésének és történetének több aspektusára, jellemzőjére és a történettudomány adósságára e részterület feldolgozása kapcsán” (217).
Végső István gettójegyzékkel és kimerítő bibliográfiával záruló könyvének értéke, hogy egyszerre tudományosan megalapozott és közérthető, az eddigi kutatási eredményeket összefoglaló és további kutatásokra ösztönző. Ugyanakkor, kvalitásainak köszönhetően, nagyszerűen hasznosítható mind az oktatásban, mind pedig a holokauszt-megemlékezések alkalmából.
A szerző
