Beszélgetés Dr. Róna Tamás főrabbival
Scheiber Sándor-díjjal kitüntetett neológ főrabbi, az Alföldi Régió vezető rabbija, író, hittudós, címzetes egyetemi tanár, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Rabbitestületének elnöke, a Magyarhoni Zsidó Imaegylet elnöke, valamint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje birtokosa.
Az idén 50 éves Dr. Róna Tamás főrabbival beszélgettünk gyermekkorról és családról, hivatásról és vallásról, konfliktusokról és kihívásokról, de szó esett hobbijairól és a tudomány világáról is.
„Láss túl a falakon” c. kötetedben és beszédeidben is visszatérő gondolat a zsidó hithez való ragaszkodás és az, hogy a rabbi hivatás bár nehéz út, mégis a helyes választás. Miért döntöttél úgy, hogy rabbi leszel?
Gyermekkorom óta vallásos zsidó családi közeg vett körül – mind édesapám, mind édesanyám oldaláról erősen kötődtek őseim a hagyományhoz. Apai ágon a Rubinstein családból származom, míg anyai ágon a Goldstein név lett Galambossá. Ezek a névváltozások is hűen tükrözik a huszadik századi magyarországi zsidóság identitásának történelmi küzdelmeit.
A ’70-es és ’80-as évek vidéki Magyarországán, különösen Tiszafüreden, ahol apai nagyszüleim éltek, nem sokan maradtak, akik tudták volna vállalni zsidó identitásukat. A mi családunk viszont következetesen őrizte a hagyományokat: nagyszüleimhez kéthetente Debrecenből érkezett a sachter, aki a kóser előírásoknak megfelelően vágott húst, amikor pedig ott ez lehetetlenné vált, mi vittünk kóser húst Budapestről vonattal, hűtőtáskával, gyakran átszállással. Kisgyermek koromból élénken él bennem az az emlék, ahogy Édesanyám kezét fogom, miközben ő cipeli a 15 kilós hűtőtáskát – nemcsak az ételt, hanem egy életforma súlyát is.
Eközben az anyai ágon a Goldstein nagyszüleim – akik nagyváradi és csengeri születésűek voltak – már Budapesten éltek, de ugyanilyen szilárdan tartották a vallást. Zuglói otthonukban péntekenként barchesz illata lengte be a levegőt, szombatonként a Dózsa György úti zsinagóga padjai közt ültek. Ez a légkör természetessé tette számomra, hogy a zsidó hit ne csak családi örökség legyen, hanem személyes út is.
Budán, a Frankel Leó utcai zsinagógához közel volt otthonunk, ahol Dr. Schőner Alfréd főrabbi vezetésével szerveződött a közösségi élet. Édesapám kézen fogva vitt el az első talmud-tóra órámra – alig voltam hároméves. Később Balatonfüreden, a MIOK üdülőben baráti és szakrális közösségre leltem – egy nemzedék nőtt itt fel a zsidó hagyományon, közös élményeken és tanuláson keresztül.
1988-ban a bár-micvómat már a Dohány utcai zsinagógában ünnepeltem – akkorra Schőner főrabbi úr országos főrabbiként itt végezte szolgálatát. A körzetben a legtöbb fiatal az Anna Frank Gimnáziumban tanult tovább – így én is ott töltöttem el négy meghatározó évet.
Érettségi után a Külkereskedelmi Főiskolán és az ELTE pszichológia szakán kezdtem el tanulni. Akkoriban – a ’90-es évek elején – a zsidó közösségen belül általános nézet volt, hogy a kötelező sorkatonai szolgálatot érdemes minél hamarabb letölteni. Így 19 évesen bevonultam.
A katonaság alatt azonban olyan esemény történt, amely életem egyik legfájdalmasabb, de egyben legmeghatározóbb élményévé vált. 1994-ben amerikai és izraeli magas rangú tábori rabbik delegációja érkezett Magyarországra, és olyan zsidó sorkatonát kerestek, aki angolul és héberül is beszél. Ennek kapcsán dr. Frölich Róbert főrabbi, az akkori tábori lelkész nyílt levélben kérte, hogy két napra biztosítsanak számomra eltávozást a találkozó idejére.
A zászlóaljparancsnokságon ezt nyilvánosan olvasták fel. Ez azonban gyűlöletet szított. „Tűzd ki a sárga csillagot!”, „Ezt nem éled túl!” – hangzottak el a mondatok, amelyek után öt társam rám támadt. A verés olyan súlyos volt, hogy négyen kórházba kerültünk. A Honvédkórház falai között, fájdalom és döbbenet közepette kezdtem újraértékelni az életemet.
Nem értettem, hogyan történhetett meg, hogy egy hadseregben, amelynek elvileg a nemzet védelme a feladata, ötven évvel a holokauszt után ilyen gyűlölet nyilvánulhat meg nyíltan. Keserű pirula volt, hogy a Magyarországi Tábori Rabbinátus semmilyen formában nem volt szolidáris velem. Ez nemcsak fizikai, hanem erkölcsi pofon is volt. Ebben az időszakban dr. Schőner főrabbit is antiszemita támadások érték, ezért családjával együtt kivándorolt Izraelbe. Öt évvel később mégis hazatért, amikor felkérték, hogy legyen az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektora.
Engem is megkeresett: nem szeretném-e a rabbipályát választani?
A kérdés ott és akkor, a sok sebből gyógyulva, a múltat újrafogalmazva, nemcsak jogosnak, de szükségszerűnek tűnt. Igen, szeretném – válaszoltam.
Innentől kezdve már ismert az út: tanulás, hivatás, szolgálat. Rabbi lettem – nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Egy fájdalmasan megszenvedett, de mélyen vállalt zsidó sors folytatásaként.
„Tanítása tanítás, ítélete ítélet legyen.” Ez áll a rabbidiplomákban. A rabbi feladata a tanítás és a vallási kérdésekben való döntés. Éppen 20 éve, 2005 szeptemberében avattak rabbivá. Hogyan emlékszel vissza erre a napra, és milyen érzések élnek benned azóta ezzel kapcsolatban?
A Dohány utcai zsinagógában avattak rabbivá – ugyanott, ahol egykor bár-micvóként a zsidó felnőtté válás útjára léptem. Ez egy szép, emlékezetes keddi délután volt, ahol ugyanaz a rabbi vezetett be a rabbinikus szolgálatba, aki avatott bár-micvó ifjúként.
Az avatást dr. Schőner Alfréd professzor, dr. Domán István (z”l) főrabbi és dr. Frölich Róbert főrabbi végezte.
Dr. Domán István főrabbi úrtól tanulhattam meg a talmudi stúdiumok mélységét, s ő tudta igazán átadni a holokauszt előtti magyarországi jesivák szellemiségét: hogyan nézett ki akkoriban a tanulás, és miként lehetett ebből valamit mégis továbbörökíteni a mi generációnkra.
Frölich Róbert főrabbi nemcsak az avatásban vett részt, hanem korábban az Anna Frank Gimnáziumban tartott hittanórái során is sok élményt és vidám pillanatot adott. A rabbinikus lelki és szertartási gyakorlatokat is ő vezette.
Az avatás után Schweitzer professzor úr szobájában várt bennünket, és egy különleges pillanat során tőle is megkaptuk a felavatás szavait.
Nem sokkal később készült egy film a Rabbiképző történetéről, amelyben minket is megszólítottak, és ismét végiggondolhattuk, milyen hosszú és tartalmas út vezetett a rabbinikus szolgálatig. Természetes érzés volt hálát adni a mestereinknek, akik nemcsak tudást, hanem szemléletet is adtak. A neológ hagyomány szerint a rabbiavatás egyúttal a mestertől kapott út és örökség továbbvitelét is jelenti, ezért a Schweitzer professzortól kapott áldás különösen meghatározó volt számomra.
Fontos megérteni: Schőner professzor urat még Scheiber Sándor (1913–1985) főrabbi avatta rabbivá, őt pedig Heller Bernát (1871–1943) tudós főrabbi. Ez a láncolat kötelez bennünket arra, hogy az elődök értékeit ne csak őrizzük, hanem hordozzuk és tovább is adjuk.
Ezen az ünnepi alkalmon elhangzott az is: mennyi mindent lehetett volna még tanulni, s mennyi minden vár ránk a jövőben. Tanítóink azonban mindig a biztatást, a dicséretet helyezték előtérbe. Mindig arra mutattak rá, amiben erősek vagyunk, s ez a hozzáállás bennem máig egy alapvető rabbinikus és pedagógiai szemléletté vált.
A MAZSIHISZ Közép-Magyarországi Területi csoportjához három zsinagóga – a kiskunhalasi, a nagykőrösi és a szolnoki – tartozik, de ide kapcsolódik Kecskemét, Vác és Csongrád közössége is, valamint Bács-Kiskun-, Jász-Nagykun-Szolnok-, Pest-, Csongrád-Csanád- és Heves vármegye. Milyen feladatokat lát el egy rabbi a hétköznapokban?
Egy rabbi a hétköznapokban leginkább próbálja utolérni magát – hiszen nagyon sok területen kell egyszerre jelen lennünk. A közösségépítés a legfontosabb feladat: péntek esti és szombati istentiszteletek, ünnepek, különleges alkalmak, találkozók és konferenciák adnak ritmust a munkánknak.
Kiemelten fontosnak tartom az oktatást. Sajnos a holokauszt óta nincs formális zsidó iskolai keret vidéken, ez nagy hiány. Ugyanakkor az április 16-i állami holokauszt emléknap óta minden oktatási intézményben megjelenik a zsidóság története és a holokauszt emlékezete. Ezért évente számos olyan programot szervezünk és támogatunk, amelyeken a felnövekvő generációk megismerhetik, milyen gazdag volt a magyar zsidó közösségi élet a tragédia előtt, és hogyan alakult át utána.
A tanítás mellett fontosnak érzem, hogy a tudományos térben is jelen legyek: egyetemeken előadásokkal, publikációkkal mutatom meg, hogyan lehet a 21. században vidéken, neológ értékek mentén zsidóként gondolkodni, kutatni és párbeszédet kezdeményezni. Ide tartozik az is, hogy világosan és következetesen kiálljunk Izrael mellett.
Nem utolsósorban közösségi feladat is hárul rám: kollégáim immár másodszor választottak meg a Rabbitestület elnökének, vezető szolgálójának. Ez felelősség és megtiszteltetés is egyben, hiszen a rabbik közösségét kell összefognom, támogatnom, az adminisztratív és kommunikációs hátteret biztosítanom.
A 2020-ban alapított Magyarhoni Zsidó Imaegylet Egyesület egyik célja a határokon átívelő kapcsolatokat erősítése. Tudnál említeni néhány példát olyan határon túli közösségekre, amelyekkel különösen szoros az együttműködés?
A holokauszt előtt a rabbiknak mindig volt egy közös egyházi szervezete. Ezt a hagyományt élesztettük újra a 2020-ban létrejött Magyarhoni Zsidó Imaegylet Egyesülettel, amelynek célja, hogy a rabbik közösségén keresztül lelki tereket hozzon létre, és hidat építsen a határon inneni és túli közösségek között. Ez különösen fontos ott, ahol csak kis, szórványban élő vallásos közösségek vannak.
Trianon óta talán soha nem volt olyan szoros a kapcsolat a Kárpát-medence zsidó közösségei között, mint most. Segítjük egymást, ahogy és amiben éppen szükség van. Hadd említsek egy friss példát: idén augusztusban Munkácson egy orosz rakéta találta el azt a gyárrészleget, ahol háromezer ember dolgozott. A gyár megszűnt, a közösség egyik napról a másikra munka és megélhetés nélkül maradt. Sokan kénytelenek voltak a környező földekről gyümölcsöt, zöldséget gyűjteni, hogy egyáltalán legyen mit enniük.
A támadások során megsérült a közösség sófárja is, közvetlenül Elul hónap előtt, így még a hagyományos fúvásra sem volt lehetőségük. Mivel a háborús helyzetben magánszemélyek nem vihetnek be nagyobb mennyiségben alapélelmiszert, csak humanitárius szervezetek tudnak érdemben segíteni, ezért a Baptista Szeretetszolgálattal összefogva új sófárt és nagy mennyiségű száraz élelmet küldtünk a munkácsi közösségnek.
Ez is mutatja: jelenlétünk sokféle lehet, attól függően, mire van éppen a legnagyobb szükség – lelki támogatásra, vallási eszközre vagy éppen a mindennapi megélhetést biztosító segítségre.
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem szenátusa címzetes egyetemi tanári címmel tüntetett ki. Kutatásaid között a kóser zöldségtermesztés is fontos helyet kapott. Mesélnél erről egy kicsit – hogyan kapcsolódik mindez az élelmiszerhez és a vallási hagyományhoz?
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem címzetes egyetemi tanári címével nagy megtiszteltetés ért, és valóban: évek óta foglalkozom a kóser kertkultúra, kóser zöldség- és gyümölcstermesztés kérdéseivel. A Szegedi Tudományegyetemmel együttműködésben, Hódmezővásárhelyen immár negyedik éve tartok kurzusokat magyar és angol nyelven ezen a területen.
Az órákon egyszerre beszélünk tudományos kutatásokról, piaci lehetőségekről és a vallási előírások mögött álló, tudományosan is igazolt élettani előnyökről. A hallgatók többsége családi gazdaságokból érkező leendő mérnök, akik új piacokat keresnek – például Izraelben, ahol nagy az igény olyan termékekre, mint az uborka, a paprika vagy akár a töltött hal alapanyagai.
Különösen fontosnak tartom a nemzetközi együttműködéseket. Többek között együttműködő partnerünk az izraeli Ben Gurion Egyetem, amely a Közel-Kelet legnagyobb agrártudományi központja. Itt olyan innovációk születnek, amelyek a klímaváltozás korában létfontosságúak: míg Magyarországon egy kiló paradicsom megtermesztéséhez átlagosan 17 liter víz szükséges egy nyári szezonban, addig Izraelben a modern technológiáknak köszönhetően mindezt 3 liter vízből is meg lehet oldani. Ez óriási különbség és egyben inspiráció a hazai agrárium számára is.
Kurzusaim nemcsak a mezőgazdasági tudásról szólnak, hanem kulturális és vallási párbeszédeket is nyitnak. Volt hallgatóm Jordániából, aki keresztényként azért választotta a szegedi képzést, mert hidat szeretne képezni a muszlim és a zsidó világ között hazájában. De tanítottam Laoszból érkező fiatalokat is, akik életükben először hallottak Mózesről és a Tóráról. Ezek a találkozások számomra is bizonyítják, mennyire izgalmas és sokszínű tér a kóser agrártudomány: egyszerre tudományos, vallási és kulturális hídépítés.
10 évvel ezelőtt, 2015-ben magánkihallgatáson fogadott Ferenc pápa a Vatikánban. Miért tartod fontosnak a keresztényekkel – keresztyénekkel folytatott párbeszédet?
Számomra minden párbeszéd fontos. A keresztény világ ugyanazon erkölcsi alapokon áll, mint a zsidóság, rengeteg közös értékünk és témánk van. Ezekről nemcsak kutatások és akadémiai együttműködések születnek, hanem közösen is meg tudjuk mutatni a közösségeinkben, hogy az Örökkévaló igéje összeköt bennünket. Ez testvériség.
Európa ma nagy átalakuláson megy keresztül, sok veszéllyel. Én úgy látom, hogy az európai értékrend két alappilléren nyugszik: a zsidó-keresztény monoteizmuson és a görög filozófián. Ezt a lángot őrizni kötelességünk. Nagy áldás számomra, hogy 2015-ben Ferenc pápa magánkihallgatáson fogadott. Ennek több apropója volt: akkor Kecskemét pályázott az Európa Ifjúsági Fővárosa címre, én pedig a programokért feleltem. Emellett szerettem volna, hogy a magyarországi zsidóság története tankönyvi formában is megjelenjen, és ebben kértem Ferenc pápa támogatását. Ennek következményeként jelenhetett meg a Szent István Társulat gondozásában ez a kiadvány. A találkozónk további eredményeként sikerült 2018-ban Budapestre és Kecskemétre hozni a Nemzetközi Keresztény–Zsidó Tanács éves konferenciáját, közel háromszáz fővel, főpapokkal, akadémikussal, véleményformáló résztvevőkkel. Ez hatalmas mérföldkő volt a párbeszédben idehaza.
Mit jelent számodra 2023. október 7.? Érintett-e a családod vagy az ismeretségi köröd a túszok, illetve az áldozatok között?
A családom egy része Izraelben él, köztük az unokatestvérem, aki katonaorvosként szolgál. Októberben, a harcok közepette jelentkezett be a frontról – döbbenetes volt Magyarországról hallgatni a lövedékek zaját a telefonban.
Október második felében kollégámmal Izraelbe utaztam, katonai kísérettel járhattuk be a helyszíneket. Láttam a fesztivál színhelyét, a szétlőtt kibucokat, Gázába is átmentünk. A fesztivál helyszínén, a kibucok romjai között állni, látni az elpusztított otthonokat, beszélni az életben maradt emberekkel – ezek a pillanatok örökre bennem maradnak.
Szerettem volna nagyon hamar odaérni, hogy lássam, hogy miben tudunk segíteni, hogy meg tudjam szorítani azokat a kezeket, akiket most meg kell szorítani és meg tudjam ölelni azokat a testvéreimet, akik szeretteiket veszítették el. Nem lehet szavakba önteni, milyen érzés megölelni valakit, aki az előző héten még a gyermekét temette, vagy kézbe fogni egy túlélő kezét, aki azóta is remeg a bizonytalan holnaptól.
Találkoztam túlélőkkel, és összeszorult a szívem, amikor hallottam, hogy némelyek nem tudták feldolgozni a borzalmakat, nem láttak kiutat a jövőből, és véget vetettek az életüknek. Megrázó volt hallgatni a megerőszakolt nők történeteit is – olyan sebeket, szavakkal leírhatatlan fájdalmat hordoznak, amelyek sosem fognak igazán begyógyulni. Ezek a találkozások összetörték a szívemet, de egyben erőt is adtak: ott kellett lennem, hogy legalább egy kézszorítással, egy öleléssel megmutassam, nincsenek egyedül.
Ez a nap számomra nem csak egy dátum a történelemben. Ez a család, a barátok, a testvérek félelme és gyásza. Egy olyan seb, amely velünk marad, de amelyből erőt kell merítenünk ahhoz, hogy továbbra is kiálljunk az élet, Izrael és az emberi méltóság mellett.
Ugyanakkor ezek a napok arra is emlékeztettek, mennyire komplex Izrael helyzete: egy példát is sokan felemlegettek. A szíriai polgárháború idején az észak-izraeli kórházakban látták el a sebesült katonákat és civileket. A Hamász egyik vezetőjének leukémiás kisfiát is Izrael gyógyította meg, fél éven át különleges kezelést biztosítva neki. Amikor az édesanyját arról kérdezték, mit tenne, ha fiát öngyilkos merényletre kérnék fel, ő habozás nélkül azt válaszolta: „ez a kötelessége.”
Valóságok futnak egymás mellett: Izrael az életet védi még az ellenség gyermeke esetében is, miközben szembe kell néznie a legkegyetlenebb gyűlölettel. Október 7. után még inkább világossá vált számomra: Izraelnek a legnehezebb pillanatokban is erősnek kell maradnia, mert ebben a világban csak így tud létezni.
Az izraeli labdarúgó-válogatott évek óta Magyarországon játssza a „hazai” mérkőzéseinek egy részét. Európai összehasonlításban valóban ennyire kivétel Magyarország a világszerte erősödő antiszemitizmus közegében?
Igen, úgy gondolom, ki kell mondanunk: a magyarországi zsidó közösség hálás a kormánynak, mert félelem nélkül gyakorolhatjuk vallásunkat. Ez Európában sajnos nem mindenhol magától értetődő. Dániában vagy Svédországban például tilos a körülmetélés, több országban pedig a kóser vágást próbálják meg betiltani – vagyis a legalapvetőbb vallási parancsolataink gyakorlását korlátozzák.
Fontos, hogy lássuk, mi történik körülöttünk. Hallgassuk meg például a holland hitközség elnökét, aki nyíltan arról beszél, hogy Hollandiából a zsidóknak menniük kell, mert az ország mára antiszemita közeget teremtett. Megdöbbentő, hogy a 21. században, Anna Frank szülővárosából ismét menekülniük kell a zsidóknak.
Érdekes változás az is, hogy míg száz évvel ezelőtt az antiszemitizmus fogalmába az arabokat is beleértették, ma a társadalomtudomány direkt külön választja a zsidóellenességet és az iszlamofóbiát. Új fogalmak születnek, de a valóság ugyanaz: a zsidó közösségeket sok helyen fenyegetettségben éri a mindennapok gyakorlása. Ebben a kontextusban Magyarország valóban kivétel, ahol biztonságban élhetünk.
Honnan merítesz ennyi energiát ehhez a sokrétű, egész embert igénylő munkához? Mit szól ehhez a családod?
A munkám mellett mindig kerestem olyan tevékenységeket, amelyek kikapcsolnak és feltöltenek. Harcművészetet tanultam, ami egyszerre ad fegyelmet és jó testedzést, most pedig a jazz-szaxofon elsajátításába fogtam bele.
Az igazi erőt azonban a családom adja. Van egy csodálatos feleségem, akivel közel húsz éve vagyunk házasok. Két gyermekünk, akik bearanyozzák a mindennapjainkat. A biztos családi háttér az, ami lehetővé teszi számomra, hogy ennyi mindent vállaljak, és mindig legyen erőm újabb feladatokat ellátni.
Bennem ugyanakkor ott él a zsidó közösségek transzgenerációs traumája is. A holokausztban eltűnt egy, sőt több generáció. Sokszor azt érezzük, hogy nemcsak a saját életünket kell élnünk, hanem azokét is, akiknek erre már nem volt lehetőségük. Ez a belső késztetés nálam is erősen jelen van: mintha mások helyett is dolgoznom kellene. Úgy érzem, amíg az Örökkévaló erőt és lehetőséget ad, addig kötelességem tenni – a családomért, a közösségért, az emlékezetért.
A szerző
Köszönöm