Sarah Pachter írásának fordítása az aish.com-ról
Izraelben voltam 2023. október 7-én, immár két teljes éve.
Mint oly sokan mások, a családommal én is Izraelbe utaztam a szukkot ünnepére. Jeruzsálemben tartózkodtunk, amikor azon a szombat reggelen szirénák riasztottak fel álmunkból. Remegett a kezem, miközben öt gyermekemet — a kétévestől a tizenhat évesig — a folyosón át a lépcsőházba tereltem.
Egy óvóhelyen húzódtunk meg zsidókkal, muszlimokkal és keresztényekkel együtt, miközben próbáltuk játékokkal – például a „két kis szemem lát” játékkal – elterelni a rémült gyerekek figyelmét. A szirénák elhallgattak, és naivan megpróbáltuk elkezdeni a szokásos reggeli rutinunkat. Pillanatokkal később azonban újra felbőgtek a szirénák. Aztán ismét… A harmadik-negyedik alkalomra már kártyajátékokkal és nassolnivalókkal készültünk, miközben olyan megnyugtató szavakat suttogtunk, amelyekben magunk sem hittünk igazán.
Hihetetlen módon az eredetileg kinézett járatunkkal jutottunk vissza Los Angelesbe. Amikor landoltunk, együttérzésre számítottam — ehelyett ridegség, zavarodottság és még ellenségesség is fogadott.
Hogyan fordulhatott a világ Izrael, a népünk ellen a legsötétebb pillanatunkban? Mélyen megrázott a dolog. Még nem tértem magamhoz.
Az emberek nem akartak hallani a rémtettekről. Sokan közömbösek voltak, mások nyíltan ellenségesek. Néhányan egyszerűen elvesztek az álhírek tengerében. A hazugságok gyorsabban terjedtek, mint az igazság, a gyűlölet hangosabb volt, mint a szívfájdalom.
Ezért tollat ragadtam — és azóta sem tettem le.
Újságíróként az október 7-e óta eltelt hónapokat azoknak az embereknek az meginterjúvolásával töltöttem, akiknek az élete örökre megváltozott azon a borzalmas napon. A Nova fesztivál túlélői. Igaz emberek, nem zsidók, akik kiálltak Izrael mellett. Izraeli katonák. Egyetemisták, akiket azért támadtak meg, mert zsidók. Szülők, akik meggyilkolt gyermekeiket gyászolják.
Most néhány történetet szeretnék elmondani közülük.
Peter Tsadilas, egy nem zsidó étteremtulajdonos az Egyesült Államokban, kitűzött egy izraeli zászlót az étterme elé. Másnap megrongálták és bemocskolták a helyiséget. Ő azonban újra és újra kitette a zászlót.
Oz Davidian, a Nova fesztivál helyszíne közelében élő gazda a mellékutak ismeretét használta fel, hogy 120 bulizó fiatalt kimentsen — újra és újra az életét kockáztatva, hogy idegeneket mentsen meg.
Shlomi Stock, egy katona, akinek másik országban él a családja, három fejlövést kapott. Az egyik golyó a sisakban akadt meg — csodával határos módon túlélte.
Itay Shabi a Be’eri kibucban történt mészárlást élte túl úgy, hogy egy pálmaág mögé bújt, csupán centiméterekre a terroristáktól, akik közben meggyilkolták a szomszédait.
És ott vannak azok a történetek is, amelyeknek nincs jó végük — de ettől nem kevésbé szentek.
Jen Airley elveszítette a fiát a háborúban, és most a világot járja, hogy a zsidókat imára és egységre buzdítsa.
Alon Mesika, egy gyémántkereskedő, a fiát, Adirt veszítette el a Nova fesztiválon. Gyászában ingyen ad gyémántgyűrűt minden izraeli katonának, aki eljegyzést tervez — fájdalmát örök szeretetté formálva.
Vannak 22 éves izraeli hősök, akik házról házra jártak a Be’eri kibucban, és elképzelhetetlen bátorsággal űzték ki a terroristákat. Ki tesz ilyet? Ki száll szembe ekkora gonosszal, és választja az életet, a reményt, a fényt?
Mi tesszük ezt. Ám Jiszráél Háj.
De magammal hordozom ezeknek a történeteknek a súlyát is. Belenéztem ezeknek a bátor embereknek a szemébe. Láttam a könnyeiket, az erejüket, a megtört szívüket. Betűről betűre, szóról szóra írtam le a történeteiket.
Október 7-e után hallottam egy rabbit, aki azt kérdezte: „Amikor letelik a 120 éved, mit fogsz tudni mondani Istennek? Hogy felébredtél? Hogy cselekedtél?”
Nem elég azt mondanunk: „Micsoda tragédia.” Tennünk kell valamit. Fel kell ráznunk valamit mélyen önmagunkban.
És így — a férjemmel úgy döntöttünk, teszünk valamit.
Megrendeltük egy Tóra-tekercs megírását a lányunk bát micvájára, valamint három fiatal emlékére és lelkük felemelésére, akiket a Nova fesztiválon gyilkoltak meg. Egyikük Adir Mesika volt, Alon fia.
Miért kapcsoljuk össze a lányunk örömét az ő felfoghatatlan gyászukkal?
A férjem segített befejezni az új Tóra-tekercs írását Los Angelesben, mielőtt Izraelbe küldtük volna.
Mert minden zsidó esküvőn, örömünk csúcspontján összetörünk egy poharat — hogy emlékezzünk: Isten Háza még nem teljes. Emlékezünk, hogy örömünk nem lehet teljes, amíg mások gyászolnak.
A túszoknak és családjaiknak, azoknak, akik szeretteiket veszítették el, ezt üzenjük: Nem vagytok elfelejtve.
Ragaszkodtunk hozzá, hogy a Tórát még Jom Kipur előtt elküldjék Izraelbe — méghozzá abba a zsinagógába, amelyhez Alon Mesika tartozik —, hogy ott használhassák a Kol Nidré imán. Ez az év legszentebb pillanata, amikor a zsidók, irányzattól függetlenül a zsinagógákba sereglenek és Istenhez kiáltanak. Azt szerettük volna, hogy ennek a Tórának a betűi emelkedjenek fel a Mennybe és könyörögjenek a túszok szabadulásáért.
Néhány nappal ezelőtt FaceTime-on néztük végig, ahogy Alon és más, gyermekeiket elvesztő szülők kitöltik a Szent Tóra-tekercs utolsó betűit. Láttuk három szülőpár arcát — örökké gyászolva, mégis egyenes háttal állva — amint betűkkel, könnyekkel és örök fénnyel töltik meg a Tórát.
Ez a Tóra mindannyiótoké.
Minden egyes túsz, minden katona, minden Nova-túlélő, minden gyászoló szülő története beleszövődik ebbe a tekercsbe. Amikor kinyitják és olvassák, a ti hangotok emelkedik fel minden egyes betűvel.
Ez a mi népünk története — a Sínaitól egészen máig.
Bármit mondjon vagy tegyen is velünk a világ, a zsidó nép örök. Ahogy a Tóra is az.
Ez a te Tórád. Ez a mi Tóránk. És mindenkié, aki ezt a levelet olvassa — a tiéd is.
Ezen a Jom Kipuron álljunk egy népként, egy szívvel.
Együtt egyek vagyunk!
A szerző
