1944 késő őszén, telén amikor a nyilas hatalomátvétel következtében megkezdődött a nyáron felfüggesztett deportálások újabb nagy, tömeges hulláma az ún. óbudai téglagyárat gyűjtőtáborokká alakították át. A Bécsi út menti iparteleppel párhuzamosan működő szárítókat és raktárakat „alkalmasaknak” tartották az emberüldözők, arra, hogy tömegesen embereket zárjanak ide. Az Óbudán, a Bécsi úton vonuló menetek tragikus szimbólumai lettek a második világháború fővárosi eseményeinek és a vészkorszaknak egyaránt.
A Budapest körüli árokásás után a Harmadik Birodalom keleti határsávjába kellett a munkaerő. Gyűjtőtáborokat létesítettek a kényszermunkások összeszedésére a nyilasok és segítőik, Albertfalván, Budafokon, Pünkösdfürdőn és Óbudán.
A források hiánya, a túlélők kis száma miatt a szakirodalom csak megbecsülni tudja az érintettek, az áldozatok számát. A történeti munkák sokszor elnagyolva, megtévesztő módon „óbudai téglagyár”, „óbudai téglagyárak” címkével illeti azt a gyárat, telepet, ahová zsidókat, cigányokat és másokat kényszerítettek a nyilasok. Valójában a Bécsi út menti téglagyárak közül a legnagyobb területű, az 1940-44 között hadiüzemként is működő Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművek Rt. és a hozzá tartozó barakkokról és munkástelepekről van szó. Itt létesítettek kényszerlakhelyet a deportálásra váróknak.
Az üldözötteket a fővárosból, a környékéről és persze Óbudáról is ide terelték össze, hogy munkára vigyék őket a Harmadik Birodalomba és határvidékére. Az óbudai nyilasok központja a Bécsi út 171. alatt volt, így az itt fogva tartott, kihallgatott, megkínzott embereket is átvitték a kijelölt gyűjtőtáborokba.
Szomorúan tragikus kép volt minden alkalommal a Pestről vagy Budáról tereltek menete Óbuda felé. Döbbenetes tény, hogy a nyilasház árnyékában néhányaknak sikerült a Bécsi úton, a Szent Margit Kórháznál elszökni a sorokból. A Kiscelli utcai keresztforgalom miatt a forgalmi rendőr időnként megállította az üldözöttek menetét. Voltak, akik a szaléziak Bécsi úti rendházába húzták be a sorban állókat. Bújtatták őket, illetve segítették a menekülésüket. Mások a kórházból igyekeztek segíteni. Dr. Pintér Endre sebész főorvos, illetve P. Kiss Mihály SDB szerzetes a szalézi rendházból ismert zsidómentők voltak. De szintén sokakat megmentett az óbudai téglagyárból Baránszky (Baranski) Tibor akkori papnövendék, Angelo Rotta pápai nuncius munkatársa is. Erről az embermentésről 50 év múltán a Jad Vasem „Világ Igaza” kitüntetés tulajdonosa ezeket mondta el: „A megmentésre váró zsidókat Óbudán, egy átmeneti táborban, ekkor már hónapok óta nem működő téglagyárban őrizték, ahonnan a hatalmas kerítések miatt nem tudtak kiszökni. A 48 személy úgy került erre a listára, hogy a téglagyár közvetlen szomszédságában hősies és bátor keresztény gyerekek futballoztak, a zsidók pedig kipöckölték a személyi adataikat tartalmazó cédulákat. A galacsinon szerepelt az illető neve, lakcíme és oltalomlevelének száma, amit a svéd, a vatikáni vagy egyéb követség állított ki. A cetliket a fiúk felszedték, és a veszéllyel nem törődve eljuttatták az adott követségre. (…) Kérésemre Angelo Rotta még aznap este a rendelkezésemre bocsátotta a Rolls-Royce gépkocsiját, hogy a küldetésemnek a primitív nyilasok előtt kellő súlya legyen. A téglagyárhoz érve körülbelül félórás vita után beengedtek, és a 48 emberből 43-at megtalálva, a Síp utca 12-ben, a Vatikán által védett házban telepítettem le…” (Magyar Nemzet, 1994. november 7., 7.) Számos magánember igyekezett segíteni a téglagyárból megszökött személyeket és adott nekik papírokat, rejtegette őket.
A téglagyár fizikai adottságai (nagy terület, magas kerítés, barakkok, raktárhelyiségek) miatt könnyen el lehetett zárni az embereket a külvilágtól. A nagy tér lehetővé tette a tömeges összegyűjtést, és az elhelyezkedése miatt alkalmas volt a későbbi deportálás szervezésére. A becslések szerint 40-70 000 zsidót gyűjtöttek össze. Akik a téglagyárba kerültek, de túlélték, azok 1945 után így számoltak be az ott tapasztaltakról. „1944. 11. hó 10-én a nyilasok összeszedték a ház fiatalabb lakóit és elvitték – közöttük engem is – az óbudai téglagyárba. Itt borzalmas körülmények között suhant el két nap: állandóan esett az eső, élelmet nem kaptunk, csak azt ettük, amit otthon rövid 10 perc alatt becsomagolhattunk.” (Degob: 194)
„1944. 11. 11-én a Pongrác úton lévő házunkat megszállták a nyilasok, és onnan 19 embert vegyesen nőket és férfiakat elvittek minket az óbudai téglagyárba. Az egész úton aljasan szidalmaztak bennünket és válogatott sértésekkel illettek. A téglagyárban szörnyű rossz éjszakát töltöttünk, ugyanis akkor zsúfolva volt Másnap reggel elvittek a szemben lévő telekre – ez szintén téglagyár volt – és ott minden kihallgatás nélkül sorakoztattak és útnak indítottak bennünket.” (Degob: 233)
„1944. december 2-án elfogtak a nyilasok az utcán és elvittek az óbudai téglagyárba. Ott elvették a fülbevalómat, karórámat, minden pénzemet. Egy hétig voltam a téglagyárban. Állandóan hoztak oda zsidó nőket és férfiakat, és el is vittek sokat onnan. Amikor elfogtak engem, akkor éppen bevásárolni voltam, és így szerencsére volt nálam kenyér, sajt és gyümölcs, úgyhogy majdnem utolsó napig volt mit ennem. Az utolsó napon, amikor még ott voltam, a Vöröskereszt is hozott ennivalót.” (Degob: 2355)
A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy hány embert pusztítottak el. Ráadásul 1944. november elejétől több tízezer zsidót kényszerítettek gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az óbudai téglagyárból indított zsidó halálmenetek célállomása a nyugati határvidék volt. Sokan haltak meg már a menet során: lelőtték őket, megfagytak, vagy az embertelen körülmények miatt adták fel – éhezés, hideg, kimerültség, erőszak következtében.
A cigány meghurcoltak, áldozatok tragédia még inkább forráshiányos. Nincs részletes lista, amely alapján pontos létszámot lehetne mondani. A cigányokat 1944. novembertől Budaörsre terelték, majd innen különböző koncentrációs táborokba szállították.
Az 1944. december 24-én körülzárt Budapesten a németek (8. SS lovashadosztály), a magyarok (m. kir. I. és II. rohamegyetemi zászlóalj), az óbudai Volksbund és a helyi nyilasok gyakorlatilag védelem nélkül hagyták Szentendre és Üröm irányából Békásmegyert, Csillaghegyet, illetve Óbuda nagy részét. Alig 2500 ember védekezett itt a Vörös Hadsereg ellen. A téglagyárat az Üröm felől érkező szovjet csapatok, az Andrián Zaharovics Akimenko vezérőrnagy vezette 75. lövészhadtest hadosztálya 1944. december 25-26-án elfoglalták.
A Bécsi út 134-nél emlékkő található az egyik egykori óbudai téglagyár helyénél. Az 1994-ben állított emlékhely főként a zsidó holokausztnak állít emléket. Az elhurcolt romákra 2021 óta tábla emlékeztet a Váradi utca 15/a falán.
A szerző
